Gobby Fehér Gyula
Kultúránk lehetőségei

Minden kultúra a jelképek rendszere. Az ember jelképalkotó természete, jelképalkotó lehetőségei és a jelképekben való gondolkodás teremti meg a kultúrát. Kezdetben vala az ige. Minden szó jelkép, minden rajz jelkép, minden mozdulat jelkép. A kultúra fejlődése a jelképek fejlődése is. Ez csak egyik jellemzője a kultúrának, a másik az, hogy csak rendszerként képes működni. Lehet ez a rendszer kicsike, mint a bibliai Dávid, lehet hatalmas, mint a Góliát, és lehet torz vagy hiányos szervezet is, mint a notre-dame-i toronyőr, mégis összetartó egységként működik, mert másképpen nem képes. A kisebbségi kultúrák azért olyan érdekesek a tudósok számára, mert alkalmasabbak a tanulmányozásra, hiszen intézményrendszerük csekély, legtöbbször hiányos, és még érdekesek olyan szempontból is, hogy kénytelenek a hiányzó mozzanatokat valamiképpen helyettesíteni. Ezt néha úgy teszik meg, hogy a mellettük élő kultúrák egyes részeit kisajátítják, azokat felhasználják, néha meg úgy, hogy egyik részük átveszi a hiányzó elem funkcióját, és megkísérli azt valamiképpen helyettesíteni. Így válnak a kisebbségi kultúrákban az amatőr színházakból hivatásoos színházak, az amatőr festőkből igazi festők, egyes esetekben rendszeres képzőművészeti élettel: kiállításokkal, katalógusokkal, munkásságukat kísérő kritikusokkal. Így válik egy-egy újságíróból igazi szépíró, vagy vállal magára egy nyelvszakos tanár levéltárosi szerepet. Így válik egy irodalom szakosból belevaló történész, aki a nem létező történeti intézet helyett megírja a közösség történelmét, és sokszor olyan kutatásokat végez, amelyeken más kultúrákban egész csoport ember, sőt többet mondok: sokszor egész intézménycsoport dolgozik.

Nos, ha elfogadjuk, hogy minden kultúra csak rendszerként képes működni, akkor hozzá kell fűznünk azt az emberi tapasztalatot is, hogy minden rendszernek megvan az adott élettartama. Vagyis: megszületik a szükségletekből, a körülményektől függően fejlődik, amerre teheti, terjeszkedik, gyarapodik, beteljesül és kiegészül, idővel egyes részei elhalnak, más részei kialakulnak, maga is történelemmé válik. Ez a folyamat játszódott le a jugoszláviai magyarok kultúrájával is. Amikor megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, az itteni magyarság hirtelen anyaországa kulturális intézményrendszere nélkül maradt. Annak mindössze egyes részei, főleg egyének, alkotók és tudósok maradtak itt, de az addig működő Egész egyszerre a határon túlra került, szinte minden lehetősége nélkül a kapcsolattartásnak, az addig megszokott és jelentékeny lehetősége nélkül a segítésnek és együttműködésnek. Többen is írtak róla, miképpen küszködött, mennyi mindenen ment át a régi Jugoszláviában élő magyarság, hogy művelődési életében egésszé, valamiképpen működőképes szervezetté váljon. Az erről író Szeli István, Bori Imre, Mészáros Sándor, Muhi János és a többiek más és más nézőpontból elemezték az eseményeket, de abban mindnyájan egyetértettek, hogy a határok megváltoztatása pillanatában megindult ez a küzdelem, és abban is, hogy ez a folyamat sorsdöntő volt az itteni magyarság életében. Ezek szerint először az újságok éledtek fel, megjelentek, elvesztek, újraindultak, aztán írói támadtak az ide "osztott" közösségnek, később művelődési egyesületei, színdarabjátszói, kórusai, tánccsoportjai, majd könyvkiadása, még később történetírói jelentkeztek, majd aztán összefogtak a képzőművészek is, tehát valamiféle rendszert, élő szervezetet, működőképes kultúrát igyekezett megvalósítani az anyaországtól elszakított kisebbség. Most már több mint nyolcvan éve tart ennek a küzdelemnek a története. Leírható és tanulmányozható, hogy fejlődése milyen kacskaringós utakon történt, hányszor következett be a remény erőt adó felvillanása, hányszor tapasztalható zuhanás és általános csalódottság. Megállapítható, hogy nagy bajt okoz, ha nem vagyunk tisztában saját kulturális rendszerünk lehetőségeivel, hiányosságaival és erőivel. Ha nem ismerjük, melyik szegmentummal mikor és mennyire számíthatunk, kire és mikor, mennyire támaszkodhatunk a további munka folyamán, mi hiányzik a rendszerből, merre lehetne vezetni a fejlesztést. Könnyű azt leírni, talán bizonyítani sem túl nehéz, hogy kultúránk irodalomközpontú. Szokás megállapítani, hogy éppen ez a része a legfejlettebb. Néha ezt dicsekvésként, néha meg úgy írják le, mintha az írókat és a kritikusokat vádolnák vele, mintha azok tehetnének róla, akik végzik a dolgukat. A legtöbb kisebbségi kultúra irodalomközpontú Európában, valószínűleg azért, mert a szavak hordozzák a leggazdagabb jelképrendszert. A nyelv egy-egy kultúra alapja. Ami persze nem jelenti, hogy az írók elkacsmarják a kultúra más szféráiban dolgozók elől a lehetőségeket. Éppen azt jelenti, hogy ha egy szférában erősebbek vagy fejlettebbek vagyunk, tudatos erőfeszítést kell tenni, hogy más területeken is lépjünk előre. Saját történetünk is sok példával szolgálhat. Valamikor több hivatásos színházunk volt. Most három dolgozik több-kevesebb rendszerességgel és több-kevesebb sikerrel. Tudatosan, tehát közös döntéssel kell tenni értük, hogy ne szűnjenek meg, hanem éljenek, dolgozzanak, virágozzanak, erősödjenek, munkalehetőségeik kitárulkozzanak. Az itteni magyarságnak nem volt külön múzeuma, levéltára, történelmi intézete, tehát szembe kell nézni vele, képesek vagyunk-e rá, hogy ezeket létrehozzuk, működtessük, eltartsuk, vagy sem. Ha igen, akkor meg kell tervezni, hol és milyenfajta intézményt szükséges megteremteni, miképpen lehet kivitelezni a tervet. Ha nem, akkor oda kell hatni, hogy a helyi, tartományi vagy köztársasági intézményekben helyet kapjon, megalakuljon és működjön a magyarság érdekeiről gondot viselő részleg is. Különben kultúránk rendszere hiányos és torz lesz, működése zökkenőkkel és kihagyásokkal teli. Nagyon felemelő, mikor elmondjuk, hogy Herceg János, Bori Imre, Kalapis Zoltán vagy Dér Zoltán (és mások) éveken át egymagukban áldozatos munkával egész intézményt helyettesítettek. Ezek az emberek minden elismerést megérdemelnek. Csakhogy ez kultúránk fennmaradása, biztos működése és lehetséges fejlődése szempontjából kevés. Szembe kell nézni adottságainkkal, meg kell keresni azt az utat, amely módot ad rá, hogy működő és fejlődőképes szinten tartsuk kultúránk rendszerét. Fontos ez egész közösségünk számára, hiszen csak addig létezik az itteni magyarság, amíg kultúránk él.