Gobby Fehér Gyula
Miként lebegnek a felhők

Ásó csusszan a tavaszi földbe.

Átvágott giliszta tekereg. Gyökérdarabok fordítják oldalukat a nap felé. Bogarak rohannak balról jobbra és jobbról balra. Megrendült körülöttük a világ, életüket mentik. A földnek friss szaga árasztja el a kertet. A meggyfán feketerigók gyülekeznek, fejüket forgatják, szemük a porhanyós földön megjelenő zsákmányt lesi.

Izzadok.

A márciusi nap fénye ragyogó, nem túl meleg. A szokatlan munka, a folyamatos mozgás kedvre derít, homlokomat harmat lepi.

Az ásó nyele kemény, tenyerem zsibog, néha megállok, szusszanásnyi pihenő.

A szerszám éle fényes. Reszeltem reggel, aztán fenőkővel dolgoztam el, vágjon, akár a kés.

Hirtelen apró állat merül fel a kifordított göröngyök tetején, akárha hullámokon. Tenyérnyi hosszú, fekete szőrmók, bundájáról pereg a por, hegyes orrát az ég felé emeli.

Vakondokot ástam ki.

Kapok utána, de elillan. Gyorsabb, mint én.

Nem hagyom, hogy megszökjön, ha egyszer elkaptam az irháját. Nyárig tönkreteszi a kertet. Hol itt, hol ott fog felbukkanni a kijárata. Tele lesz az egész terület meg-megújuló kupacokkal, hetekig pumpálhatom a járatokba a vizet, mire elűzöm őkelmét. Nem szívesen bántom az állatokat, de az elültetett növények érdekében utána vetem magam. Szalad, furcsán csámpás, oldalra hajigálja lábait, de elébe vágom az ásót, amire megtorpan, és rácsapok tenyeremmel. Bundája tömött, de rövid szőrű, tapintása bársonyos. Lába és farka vörös bőrű, olyan színe van, mint az ásótól pirosló tenyeremnek. Nevetségesen rövidke farka van, ide-oda csapkod, olyan, mintha piros ceruzacsonkkal rajzolna a kezemen.

Aztán harap.

A kis vacak betolakodó húsom felé kap, körmével reszeli a tenyerem, azt hiszi, védekezhet.

Zavaromban nem tudok mit kezdeni vele. Nem gondoltam volna, hogy védekezni fog, gondolkodás nélkül a földhöz vágom, csak úgy nyekken. Beleviszem a mozdulatba a meglepetés gyorsaságát, magasságom lendületét, izmaim erejét. Egész testem beleviszem.

A földhöz csapódok, hátam sajog, de nem maradhatok fekve egy pillanatig sem, mert vége az életemnek. Felettem az ég kéksége villan, fehér felhők úsznak valahol nagyon messze, nem értem, miért nem esnek le onnan a magasból. Habozás nélkül ásni kezdek, szerencsére porhanyós a nedves föld, sikeresen lemerülök, mellső lábaim villámsebesen dolgoznak. Orromat a talajba fúrom, mozgás, szökés, előre, megállás nélkül.

Elérem az egyik járatot, rohanás rajta végig, nem érhet utol a szörnyeteg.

Hallom a párhuzamos alagútban valaki más fut, ettől fölborzolódik a szőröm, de majd máskor számolok le vele, most erre nincs idő. A folyosó kanyarodik, itt a másik irányba is kell egy kijáratot készíteni, ezt megjegyzem, de most nem szórakozhatok vele. Egész addig szaladok, amíg ki nem fogyok a lélegzetből, akkor meglapulok.

Csönd van.

Giliszta lóg ki a falból, de kivárok, hallgatom, rezeg-e valahol a talaj.

Egyedül vagyok, nem érzek veszélyt, csak éhséget.

Jó a giliszta íze. Falánkan nyelem. Friss és étvágygerjesztően vonaglik.

Vadászni se kellett rá, magától sétált be hozzám.

Fölkínálta magát, jutalom a nagy izgalom után.

Kihuzigálom az utolsó perecig.

Még pihenek egy percet, mielőtt munkához fognék. Még több folyosót, még több elágazást, még több kijáratot kell gyorsan készíteni. Minden veszélytől megóvom magam, ha bonyolult rendszerem megteremtem. Ide nem jöhet be senki, itt én vagyok az úr.

Érzem, szívem még mindig kalapál. Pedig itt jól érzem magam.

Nem tudom, mitől olyan rettenetesen kék az ég.

És miként lebegnek a felhők.

Mit keresnek olyan magasan?

Nem félnek semmitől?