Gobby Fehér Gyula
Síp sikolt

Két gyerek ül az öreg eperfa nyakában.

Barnák a naptól, könyökük, térdük sebes a fáramászástól, a hempergéstől, a birkózástól.

Öreg néni cipeli szatyrát az utcán. A szokásosnál is görnyedtebb a súly alatt. Lassan lépked, mintha keresné, melyik kőre szabad ránehezedni.

Az egyik gyerek sípot dug a szájába. Kivár, egymás szájába lihegnek, vigyor terjed arcukon szélesre.

A néni elhalad a fa árnyékában, mikor hirtelen sípszó sikolt fel. Az asszony ugrik egyet, megtántorodik, hátranéz, szatyrából krumplik gurulnak ki, két paprika ugrál a földön, mintha gumiból lenne.

A gyerekek hangtalanul nevetnek. Kezüket szájukra szorítják, egymás szemét keresik jókedvükben. Az asszony nézelődik, zsebkendőt vesz elő a melegben is viselt kabát zsebéből, megtörli homlokát, aztán nyögve szedi össze a szatyor tartalmát.

Mikor elindul, ismét síp harsan.

Az asszony megrándul, nyakát megtekerve körülnéz, motyog valamit, de nem áll meg, biceg hazafelé, otthon a tehetetlen apó, a nagyszobában lakó két egyetemista várja. Mindennapok apró harcai, a végtelen állóháború, megint piszkos a fürdőszoba, azt a lámpát a dédmamától örököltem, azt ígérték elsején pontosan fizetnek, emeld fel a fejed, hogy lemoshassalak, doktor úr, néha elmegy vele a világ, olyankor mit tegyek, álmatlanságban szenvedek, istenem, engem miért büntettél ilyen nagyon.

A két gyerek egy finom ruhába öltözött úrra mutogat.

Akkor rikkant a síp, mikor belép az eperfa árnyékába.

Hirtelen összecsuklik. Nem esik el, olyan meghajlást produkál, mintha a fenséges király trónszéke elé került volna. Teste fűrészporral teli, nyiklik, nyaklik, szívéhez kap.

A kölykök vihognak fölötte.

Az ember szétrántja a nyakkendő csomóját, mondani akar valamit, de inkább levegő után kapkod. Az arca vörös. Aztán sápadt lesz, legyint. Egy pillanatig a fának támaszkodik, a gyerekek szorongva bámulnak rá, ijeszti őket hápogása.

A pénztárban rovancsolás lehet, a főnök bekérheti az iratokat, a számvevőségi főnöknek esetleg szüksége lehet valamelyik számlára, akármelyik percben beüthet a krach. El kellett volna hoznom a kassza kulcsait. Aztán azt mondhattam volna, a zsebemben maradt. Csak néhány nap haladék kell még, csak addig ne keressenek ott semmit, miért üldöz a sors, nekem sosem volt szerencsém, miért ültem le velük kártyázni, csak venné meg valaki a földeket, ha ezt megúszom, fütyülhetnek utánam, de ki tudja, mi történik holnap.

A síp a másik gyerek kezébe kerül.

Hosszan vizslatja az utcát, keresi, kin próbálja ki a hatalmát.

Most én következem.

Mit követtem el?

Utánam mindig lehet fütyülni. Szabálytalanul járok a világban. Nem nézem, hol az átkelő a sarkon. Elfelejtem, csak akkor mehetek át, ha zöldre vált a lámpa. Nem állok meg, ha rendőr integet. Nem vizsgáztam le se algebrából, se differenciálszámításból. Nem vettem feleségül gyermekem anyját. Nem értem haza anyám temetésére. Tönkretettem a kereskedelmi vállalatot, amelynek szép jövőt jósoltak a szakértők. Földrengést okoztam a városkában, ahol nyugodt élet folyt. Háborút kezdtem, mikor katona voltam. A meteor, amelyre fölnéztem, pont a földre zuhant. A világegyetem, melynek része voltam, rázkódni kezdett. A nap kiégett, a föld kihűlt.

Sikkant a síp.

Nem fordulok meg mégsem.