Gulyás József: Éjszakai feljegyzések (5.)

Január 16. "Guba" - ez az a kéve nád, egy hátra való, ez volt - apa így nevezte -, amit a nádvágó ember minden este hazafelé a rétből vihetett, egy háttal, ennyit szabadott vinni, és ez annyi lehetett, akkora kéve, amennyit s amekkorát csak bírt. Hitvány, szedett-vedett, hulladék nád volt ez, úgymond: rossznád, apróbb, vékony szálú, leveles, csörmő, csörmőféle, ahogy mondták az ilyet, fűtésre, kemencébe való, abba nagyon jó, de pl. kerítésnek csak nagy szorultság esetén használták. (Ha ebből volt a kerítés, nádból, és bevallom, volt, a kacsák, emlékszem, folyton tépték, cibálták, kopasztották és lekopasztották "csontig", az utolsó szál sűrítő levelet, levél-rongyot is lerángatták róla, még fel is csimpaszkodtak, hogy a hegyét elérjék az egyébként alacsony kerítésnek, és majd szétrázták az egész gyönge alkotmányt, a kis "karcélos" védelmet, védelmi gyűrűt körülöttünk, kács! hiába hajtottuk őket. Közben még eszembe jut, hogy - de akkor már nem az a "kenderhámos világ" volt forgalomban, nem teljesen, amikor azt mondta a nóta, hogy: "Eladjuk a kenderhámot / S élünk egy kis jobb világot" - e hízásra hajlamos szárnyasok ott tötyögtek az udvaron, nagy lapát-talpukkal tapsikoltak a porban vagy a kidobált dinnyehajban szenvedve boldogan, ficsiríkeltek; mi, gyerekek kirágtuk egészen, tovább már nem lehetett, de ők, a kacsák még, birkózva velük, ide-oda turkálva, tologatva tovább csőrözték szaporán, ki egész a zöld hajáig... (Vissza a főtémához.) A hátán vitte, húzta, néha, mint a hangya, eltűnt, elveszett a nálánál nagyobb kéve alatt a szegény ember; a nád farka csúszott a földön a havon, ha volt hó. (A hótlant fekete télnek mondtuk.) Három-négy rendes - azt mondták "esport" - kévének is megfelelt; a két egymáshoz közel eső helyen, rendes szokás szerint náddal megkötött, de most jut eszembe, ha volt - de nem volt ám, esetleg csak a harmadik szomszédnak - karikás végű vagy magában hurkos, vékonyabb kötél, akkor avval, ráhágva és jól meghúzva, két helyen szorosra átkötöttük, s a két kötés közt egy-egy marék kihúzott nádcsomót megtörve és belebújva ebbe a két karral, készen volt a dolog, mehetett... Ez volt, ilyen volt a "guba". Aztán "batyunak" is mondták, így is nevezték az arravaló népek... Falumban, Ludason vannak Batyurák, persze csúfnévről azok, például a Matyi bácsi, a néhai, ahogy mindenki tudta, ismerte, mondta, a Batyura Matyi. És ez, elgondolkozom, bizony lehet felszólítás is. És nem csupán nádügyben... Mi mindig rétszéli, réthez közeli, tó melletti, tómelléken lakó emberek voltunk. Apám úgy nézte, hogy víz legyen a közelben, tó, tóféle, rét, folyó, patak, csörgedező vizecske, ha nem volt más, jobb, csatorna is megtette (Böge, Kőrös). Kaszáló, vasút, közeli országút stb. ezek is fontos szempontok voltak. (Hogy mi lehetett ez az öreg Oldalnál? Egyszer még kiásom.) Apám minden télen "fogott" nádat, ahogy erdőt is (a tuskóért meg a vékonyáért). Amikor nem volt befagyva a rét, enyhe, puha tél idején, csónakkal vágtak. Ha megfogta az idő, jégen, gyalászkával, nagyobb sima terepen, tisztásokon a toló dolgozott. Kihordva s a parton halhéba rakva, így osztotta el a város. Egyik halhé ide, a másik oda. A nádosztás napja mindig izgalmas volt nagyon... Szóval vágás idején apa minden este húzta hazfelé a "gubát", de néha, pedig még elég kicsi voltam, 44-45-re emlékszem, együtt húztuk, én a kicsit, a kis "gubát", mert be voltam fogva (ahogy ezt is mondta, oly szépen), mint a csikó, a szoktatott, növendék ló az öreg oldalán, ott kocogtam én is apám mellett, nem, nem, a nyomában, és húztam egész úton hazafelé a magam bíró erejéhez és a nagyságomhoz kötött kévét, fáradtan, de tele valami boldog, büszke érzéssel, talán hogy a családban én is hasznos, sőt valaki lehetek...

Január 20. Én mindig azonos voltam magammal, egy, nem mint például Kovács Nándor, Ács Károly és mások...

Január 31. Ahogy látom (ami elém kerül, mindent jól megnézek), a XXI. század szörnyűbb lesz, mint az összes többi együttvéve volt...

Február 2. Tudja, Erika, az az igazság, hogy az a nő öreg hozzám... Vagy én volnék túlfiatal magamhoz?

Február 5-6. Majdnem egymás mellett ülünk, egy szék van üres köztünk; középkorú nőnek ítélem, fiatalos, szőke... (Kishegyes, Csépe-nap, Tanácsterem, 2001, ősz.) A nő megérinti és mond valamit a hátraforduló Fekete J.-nek, úgy, mint akik jól ismerik egymást. Én azt hittem, a Jóska felesége, akit egyszer láttam Szabadkán futólag, és kikopott az emlékezetemből...

- A férje? - kérdeztem a nő felé hajolva kissé.

- Nem. Jó ismerősök vagyunk.

- Már megijedtem...

- Ugyan mitől? - néz rám szemöldökét magasra emelve.

- Maga jobb sorsra érdemes...

- Gondolja? - és szemöldökét csöppnyit még feljebb emeli.

- Az én feleségem kellene, hogy legyen...

Február 10. Czine Mihály hozzám, tőle 1993-ban Leányfalun:

- Maga is Szatmár megyéből való?

- Nem, sajnos. Én alvégi vagyok. A Magyarország nevű falu alvégi, utolsó előtti, vert falú, szalmatetős, madárfészkes, kangödrös Szabadka szárral körülvett kunyhóból datálódom...

(Befejező része jövő heti számunkban)