Hajnal Árpád
"Megértették üzenetemet"

Beszélgetés a Híd-díjas Vasagyi Máriával

Vasagyi Mária tavaly elnyerte a Szirmai-díjat, nemrégiben pedig újabb jelentős elismerésben részesült: a Híd Irodalmi Díjat ítélték neki oda, a megindoklás szerint kiérlelt, nyelvileg árnyalt prózájáért érdemelte ki a díjat. Fekete J. József irodalomkritikus írta a Silentium album című könyvéről, hogy ez az elbeszéléskötet a mai vajdasági magyar próza minden bizonnyal egyik legjobb tollú szerzőjévé avatta Vasagyi Máriát. Szövegei nyelvükben és hangulatukban egyaránt karakteresek, összetéveszthetetlenül egyediek, a Topolya-, Zombor- vagy még inkább Bácska-központú tematikájuk mellett természetes közvetlenséggel mutatják föl a szerzőnek a sokkal szélesebb körre kiterjedő művelődéstörténeti, természettudományos, folklorisztikai, néprajzi, zenei, nyelvi műveltségét, jól kamatoztatható tájékozottságát és bravúros nyelvi tehetségét. Elbeszélései nem szórakoztató alkotások, képtelenség könnyed bágyadtsággal elmerülni történeteinek sodrásában, a bájosan archaikus szóhasználata és szürrealisztikus távolságra kalandozó meseszövése nem csupán a vendégszövegek vagy vendégszövegként föltüntetett szövegbetétek által való megszakítások nyomán válik figyelemkövetelő írásművé, hanem a történetek realitástartalma, hivatkozási síkjának vonzata is elutasítja a könnyed műélvezetet - olvashattuk Fekete J. Józseftől, Vasagyi Mária pedig a következőket nyilatkozta:

- Számomra a magyar után a latin nyelv a legszebb, ami a gyerekkori templomi élményekből ered, amikor még latinul tartották a misét. Később a gimnáziumban komolyabban elmerültem a tanulmányozásában. Elég gyakran használom a latin idézeteket, részben ezzel is magyarázható, hogy Silentium album címmel írtam meg könyvemet. Úgy gondolom, hogy egy délvidéki magyar írónak nem az a kötelessége, hogy jeremiádákat (siránkozó szövegeket) írjon sorsok fölött, hanem inkább úgy kell írnia, hogy tudnia kell a mi kis közösségünk helyét Európában és a világban. E kis közösségben a 300 ezer léleknyi magyarság helyét és ezen belül is a szórványmagyarságban itt Nyugat-Bácskában. Spontánul jön, hogy meghatározzuk a helyünket és ennek a tudatában alkotunk. Nagyon sokan a perifériába merülnek, jópofáskodnak. Akik túlteszik magukat a helyi, lokális feladatvállaláson, azon fiatal írók közül fog kikerülni az írónk legjava. Bányai János mágikus realizmust emlegetett kötetemmel kapcsolatban és talán ez is kifejezi, hogy akaratlanul is túljutok a provincializmuson, habár a témám nagyon sokszor éppen a provinciában élő parasztság és annak kispolgáriasodó rétege, a kispolgárok élete. Ez az én témám. Lebontási technikát alkalmazok. Ez abból áll, hogy például az egyik szereplő elmeséli, amit a nagyapjától hallott a családról és azt a történetet is leírom.

- Ami a díjat illeti, jólesett ez az elismerés is. Mert a díjak azért jók, hogy az ember érezze: nincs egyedül, hogy nemcsak fölfigyelnek a munkájára, hanem meg is értik. Úgy érzem, mindkét esetben (Szirmai-díj és Híd-díj) akik elolvasták, megértik az üzenetemet.

- Mennyire van realitás az írásomban? Amennyire a kiindulópont egy realitás. Mert a mágikus realizmus a számomra legmegfelelőbb annak kifejezésére, hogy az igazi valóságról nagyon kicsit többet tudunk egy egyszerű bogárnál. Tudásunk a valóságról részleges és relatív. Készülő könyvemben sorra veszem a Kőkecske szereplőit és életét, de visszakanyarodok a középkorba, elsősorban a franciákhoz (XIV. század), aztán egy fontos állomás lesz a XV. század, a haláltáncok ideje, a dies irae (harag napja) túlélésének az ideje.

- Nem vagyok egyedül, megértették a szavamat és üzenetemet olvasóim, kritikusaim és a Híd Irodalmi Díj bírálóbizottsága is. Legfőként azok az írók járultak hozzá a stílusom és világképem kialakulásához, akiket még gimnazista koromban olvastam: Anatole France, Dumas, Márai, Mereskovszkij, Dosztojevszkij, Hölderlin, Steinbeck, később Szirmai, Bródy, hogy csak néhányat említsek, továbbá a méltánytalanul elfelejtett író: Papp Dániel. Ő volt az, akinél az abszurd, az eltűnés, a semmi kapott meg a Tündérlak Magyarhonban című írásában. Munkámban egyébként többet merítek a komoly zenéből, mint az irodalomból. Megihlet a festészet, elsősorban Chagall és a párizsi iskola többi tagjának művei.