Hózsa Éva
Börcsök Erzsébet határregényének határfejezetei

A 2002-es esztendő újat hozott a Börcsök Erzsébet-olvasásba. Az Eszter címú regény Lidija Dmitrijev fordításában immár szerb nyelven is olvasható, és az újraolvasás a recepció vonatkozásában ugyancsak újat hozhat. Máris figyelmet érdemel például az életritmusok múlékonyságának szempontja. A szerző neve Pap József új verseskötetébe is bekerült (Vesződségek, 2003), az Írók parcellája című vers ötödik versszaka ugyanis az elhunyt írók sírköziségében mondja ki a nevet: "Pár lépést teszek / s Börcsök Erzsébetnél is / tiszteleghetek."

Ez az írás az Eszter néhány mai olvasót megszólító szöveg-, illetve határhelyéről kíván szólni egy újabb regény viszonylatában, vagyis arról az önéletrajzi dilemmákat felvető szövegről, amely Németh László Irgalom című regényéhez hasonlóan hosszasan készült, ily módon (az Eszter) két részben került az olvasók elé (1939, 1968). Pontosan ebből a szempontból összpontosít a ma olvasója a két részre oszló, két nézőpontú XVI. határfejezetre, amely a bánáti visszavándorlás döntését hozza meg. A határfejezet a történelmi határátrendezés következtében kialakult zavaros közérzet konstatálását hozza magával. Az érettségi előtt álló, Ángyikájánál és Irminél otthonra találó fiatal Eszter komédiázásokkal és titkos vágyakkal telített szűk tere szintén egyre zavarosabbá válik, és ettől kezdve a mákonyos mellett a zavaros lesz a világba vetettség állandó jelzője. Zavaros az idő, az emlék, a téma, hogy aztán a XX. (utolsó előtti) fejezet bevezetése a zavaros, megismerhetetlen labirintus-létet a bábuléttel kapcsolja össze: "A világ egyre zavarosabb. Fojtogató, kénköves szagot lehel a boszorkánykonyhája. Nem lehet eligazodni. Nem lehet a fortyogó üstök mélyére látni. Eszter sok kilincselő utat megjár. A Canossa-úton lassan érteni kezd valamit. A függönyöket rángatják a háttérben. Valami rés támad. Mintha sok irigyelt báb volna maga is."

A határfejezet viszont határhelyzet is. Módra, az apa az első nagyháborús időkben elveszett gyermekét, Dezsőkét akarja újra megtalálni, ezzel indokolja a határátlépést, a bánáti áttelepülést. A kerti barackfa bő termése később a tobzódás megtapasztalását nyújtja a szülőknek. Eszter viszont kettős határvonalhoz érkezett, a diáknyáj felbomlása, a kezdet lehetősége eleinte fontosabb határvonal, még a jugoszláv - magyar határon is diákkori városának elhagyásán töpreng. A második rész első fejezete (ismét határfejezet!) Eszter naplóba bejegyzett megállapításával zárul: "1923 június hava... Hazaérkeztem Jugoszláviába." A kettős élet mint létdilemma több aspektusból merül fel a határ átlépése után.

Juhász Erzsébet Eszter nevű szereplője 1938 októberében éli meg a kettős élet legnehezebb periódusát, a száműzöttséget, a leszorítottságot, a szomorúságból fakadó dekonstrukció erejét. Mégis hisz a húsz év alatt rögzült külső és belső meghatározottság értékvesztésében, mulandóságában. És ez nemcsak puszta lét, hanem forma és tartalom is hozzá, ugyanúgy, mint Börcsök Erzsébet Esztere esetében.

Az Eszter című regény határfejezetei tehát Juhász Erzsébet posztumusz Határregényének (2001) perspektívájából válnak újraértelmezhetővé. Az 1923-as év ugyanis az újabb (Juhász-) regényben is törésvonal, mert a lezajlott első nagyháború után Miklós az 1923-beli lapból értesül öccse (János) életben maradásáról. Megjegyzendő, hogy 1924 a Börcsök-regény határszéli városának életébe tobzódást hoz (a barackfa bő termésével kapcsolatban már találkozott ezzel a szóval az olvasó), viszont most Eszterék mélypontra kerülnek. A Határregény Jánosa ugyanúgy eltűnt, mint a Börcsök-regény Dezsőkéje. Eszter magyarországi (szegedi) diákvárosában találkozik a szerelmi távlattal kecsegtető vándorcirkusszal, majd bánáti otthonában környezete tárgyaiból, a cirkuláló emlékekből rekonstruálja önnön életét. A Határregényben János éli meg az itteni térség határváltozásait, honvágya pedig legfeljebb labirintus-képzetet, vaksötétben való tévelygést eredményez. Ő is a réseket, a tehetetlenség jelenvalóságát kutatja. Egyszer pedig lefekvés után a Lifka-féle vándormúzeumra gondol, amely más, tágasabb, mint Eszter vándorcirkusza, hiszen az emlékező én a pazar sátor alatt látja Viktória királynőt, Ferenc Józsefet, Erzsébet királynőt, Rudolfot, sőt Antoniust és Kleopátrát is, végül a múlton töprengő János önmagát is a kísértetmúzeum valamelyik talapzatára helyezi. A Szabadkáról Pozsonyba szakadt, földönfutó idegen képzeletben mozdulatlan viaszbábuvá dermed. Eszter a külső erő által mozgatható báblétet és a mákonyos dermedtséget éli meg, szinte valamennyi fejezet utal az idő mozgására. Eszter víziói nem merevednek kísértetszoborrá, még Szeréna nővérről alkotott emlékképe sem, a zárdai apácához ugyanis a diákévek kötelékei kapcsolják. Ha Eszternek vándorpanoptikuma lenne, Szeréna biztosan bekerülne. Az ő muzeális figurái egyébként a személyes, mákonyos, ingó létteret mutathatnák be. Mozgó, irányítható, egyéni életéhez tartozó bábok lennének.

A Juhász Erzsébet-regény befejezése, a Bécs felé száguldó vonat folyosóján szaladgáló Gézi bemutatása hasonlóképpen az ismeretlen, hatalmas erő rángatására utal, ugyanarra az erőre, amely az elődöket szintén így rángatta, ám a múlékonyság végül mégis feltartóztathatatlan. Pillanatok alatt néhány évszázad mozgáspályája rajzolódik ki, reprodukálva a néhaiak sokaságát, a Monarchia atmoszféráját. A bánáti szűk tér ugyancsak reproduktív tér, ám Eszter nézőpontjából a mozgáspálya valahogy lassúbb, véget sejtető, schopenhaueri értelemben vett mozgástér. A szécsányi tizenhat esztendő elsikkasztott időnek tűnik, ezt a nem egyénített létet Juhász Erzsébet narratívája a legutóbbi háború kapcsán sorstalanságnak minősíti. "Újra sors nélkül maradtak, de mennyire másként, mint néhai ifjúságuk idején" - olvasható Emiék és a szülőföld elhagyásának vonatkozásában rögtön a regény első fejezetében. Eszter viszont a céltalanságért, a be nem teljesített vágyakért önmagát vádolja. Csak a befejezés álomlátóhoz hasonlított Esztere, majd Esztert eskető szertartása láttatja olajozottnak a kerekeket, ám egyszersmind lehúzónak, nem éppen vidámnak Eszter közérzetét. A határsértő, határlégiesítő, valamint a találkozó és találkozást kerülő attitűdök mindkét regényben megnyilvánulnak, csak a Juhász Erzsébet-i szöveg közép-európai tágasságot, a tér- és időbeli határtalanságot fokozottabban megnyitja. Börcsök Erzsébet nézőpontjából a bánáti régió behatároltsága, a konkrét történelmi törésvonal, a helyi szín, az elkülönböződő ördögszekérszerű létértelmezés válik fontossá. A Határregény szegedi fejezete ugyancsak kapcsolható a börcsöki regényszöveg első részéhez. Érdemes felfigyelni Börcsök Erzsébet tocsogó bánáti terére, ahol az sem látszik, hogy háború volt, viszont a jövő felé feszülő kérdőjel sem vehető észre. A női hivatalnoklét fullasztóan szürke vazallus-lét, Eszter kudarcot vall ezen a pályán.

A két határregény kétféle határ-hangoltságú szöveg. Az Eszter személyesebb, a látás tropológiáját helyezi előtérbe, a Határregény egy más korszakküszöb nézőpontjából használja ki az értelmezők kontextuslétesítő szerepét, a Monarchia-irodalom hozadékát, a mitteleurópai groteszk lehetőségeit... Mindkét regény némileg átrendezi a hagyomány, a történelmi és irodalmi gondolkodás szabta határokat, lerombolja a tabukat, értelmezi a művészlétet, a színpadiasságot, és mindkettőt a létezés határtudata foglalkoztatja határtalanul, valamelyest az esszéírás köztes dimenziója felé tolódva.

Hivatkozások:

B. E.: Ester. Lidija Dmitrijev ford. Ženske studijeNovi Sad, 2002

Juhász Erzsébet: Esti följegyzések. JMMT, Forum, Újvidék, 1993

Németh Zoltán: Olvasáserotika. Kalligram, Pozsony, 2000

Thomka Beáta: Prózatörténeti vázlatok. Forum, Újvidék, 1992

Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya. Forum, Újvidék, 1984