Ispánovics Csapó Julianna
Egy ember négy arca - B. Szabó György ma

Nagybecskerek szülötte, Zágrábban művészettörténetet tanul, Eötvös-kollégista Budapesten, 1944 októberétől a becskereki Népfront agitációs osztályán dolgozik, 1945 nyarától 1946 őszéig országgyűlési képviselő és Észak-Bánság kerületi titkára, 1946-1959-ig az újvidéki Tanárképző Főiskola tanára, 1959-től az akkor megnyíló Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék tudományos munkatársa, a régi magyar irodalom tanára, 1962-ben diplomál ugyanezen a tanszéken. Ekkor már súlyos tüdőbeteg, 1963-ban Szlovéniában, Muraszombaton hal meg. 1964-ben, nem érhette meg, neki ítélik a Híd Irodalmi Díjat.

Egy ember - négy fotó. Az elsőn fess öltönyben vakmerő fiatalember, szinte kihívó, amint pipával a szájában zilált hajjal néz farkasszemet velünk. Tér és idő. A másodikon a harcos pózt szomorkás mosoly feledteti, s a pipa már nem fegyver, hanem társ. Élmény, szerep, hivatás. A harmadik mosoly nélküli. Tűnődő. A tér és idő árnyékában. A negyedik - a negyediknek semmi köze az örömhöz. Keserű. Kiábrándult? Erejét vesztett? Éjszakák, hajnalok.

Fekete-fehér fotók. A pillanat varázsa, története? Mennyi közük a valósághoz? Nem tudni, talán nem is érdekes. Egy ember négy arca szürkében, kifakulva.

Lapozzunk bele posztumusz köteteibe. Mi foglalkoztatta az alatt a 43 esztendő alatt, ami megadatott neki?

Nemrégiben valaki azon sajnálkozott, nem sok jó vár ránk vajdasági magyarokra, s ennek egyedül mi vagyunk az okai. Megdöbbenve jegyeztem meg, B. Szabó szinte szóról szóra ugyanezt írta le 1939-ben, midőn a debeljacsai s ezen keresztül a jugoszláviai magyarság szaporulatának a kérdését boncolgatta egyik írásában. Ha újraolvassuk szövegeit, nagyon könnyen úgy tűnhet, szelleme él, mindvégig ott lappangpott/lappang az egymás után felnövögető, tudásmorzsákat gyűjtögető, világokat építgető, kiművelt emberfők tudatában, gondolkodásában. Csak nem vettük volna észre? Vagy nem akartuk észre venni? Nincs értelme ezen töprengeni, nézzük inkább, mi az, ami ma is visszhangra találhat B. Szabó írásaiban.

B. Szabó, a kutató, a tanár a pedagógiai Erósz igézetében már a Tanárképző Főiskolán olyan oktatási módszereket honosít meg, amelyek a későbbi Magyar Tanszék gyakorlatát is jellemzik, meghatározzák. 1950 májusában a kórógyi főutca házsorainak a tövében, egy kidöntött eperfatörzsön ülve töpreng a néprajzi gyűjtés fontosságáról. Felismeri, a falu átalakulóban van, menteni kell a menthetőt, rögzíteni a pusztulót. "Valóban kutató- és gyűjtőcsoportokat kellene szerveznünk, hogy mielőbb összegyűjtsük mindazt, amit ez a nép századokon keresztül megőrzött. És figyelni a népet az új életformák között, a régi és az új küzdelmét az egyénben, a családban, a község életében, a nyelvben, életfelfogásban, a társadalmi életben." (Szlavóniai jegyzetek, 347. p.) A főiskolások papírral és ceruzával mennek lakodalomba Harasztin, népdalokat, szokásokat, meséket gyűjtenek. Tanáruk példát mutat, ő maga is lejegyzi A hétfejű sárkány és az elvarázsolt királykisasszony meséjét, amit a falu egyik kiközösített lakója, a Táltos hírében álló Suszter mesél el. Közben az is felmerül B. Szabóban, jó lenne, egybegyűjteni a legenda- és mesevariánsokat. A tanulmányi kirándulás nemcsak néprajzi gyűjtésből áll, a zágrábi egyetemi könyvtárban Zrínyi kéziratait és könyveit tanulmányozzák.

1949-ben nélkülözhetetlennek tartja a magyar nyelv és irodalom tanszékének a megnyitását a belgrádi Egyetemen. 1954-ben már az Újvidéki Magyar Tanszék megalapítását sürgeti a Gondolatok a Magyar Tanszékről c. írásában. Egy olyan intézményt képzel el, amely kutatókat, tanárokat, kultúrmunkásokat egyaránt képezne. A Tanszék leendő munkatársaitól haladó, emberközpontú világnézetet vár el, olyan embereket képzel a katedra mögé, akik nemcsak a feudokapitalista-nacionalista tudományfelfogást, hanem a Rákosi-féle álmarxista irányvonalat is képesek felülbírálni. Alapvető gondolata: "A tudományos munka eredményei a magyar nyelv és irodalom területén revízióra szorulnak: alapos elemzésnek kell alávetni a múltban elért eredményeket, s kritikailag elemezni azokat a megállapításokat és véleményeket, amelyeket ma a hungarológia magyarországi és külföldi tudósai képviselnek" (308. p.) Elévülhet-e vajon ez az irányvonal ill. nem ettől a folyamatos újra- v. átértékeléstől tudomány-e a tudomány?

Tanáremberként és kutatóként B. Szabó Györgynek egyaránt széles a látóköre. A régi magyar irodalom tanára ugyan (1960-as jegyzete ma is forrásértékű), de szívügye a szótárkészítés, a műfordítás, a rádióiskola, a XIX. és a XX. század magyar irodalma (Mikszáth- és Ady-tanulmánya ma is igazi gyöngyszem), kitekint a világ irodalmára, számon tartja a jugoszláviai magyar irodalom szerzőit, alkalmi glosszáiban a művelődés-, irodalom- és tudománypolitika kérdései is foglalkoztatják. Nem szimpatikus-e ma is az ilyen tanármodell?

B. Szabó, a tanárember nemcsak önmagával szemben igényes. Az oktatás közügy, a tanár képzettsége, egyénisége pedig az oktatás meghatározó eleme, írja több cikkében is. A magyar irodalomtaítás módszertanáról értekezve ismét máig érvényes alapelveket tanulhatunk tőle. Milyen pl. a megfelelő képzettségű pedagógus? B. Szabó szerint ".a szakképzettség sohasem jelenti kizárólag a szaktárgy alapos ismeretét, hanem feltételezi a pedagógia és módszertan elveinek elsajátítását és helyes irányú alkalmazását is a tanításban. Milyen eredménnyel folyik a tanítás - ez a szaktárgy ismeretén kívül az utóbbi két tényezőtől függ." (A magyar irodalomtörténeti forrásművek szerepe a középiskolai tanításban, 174. p.).

B. Szabó a képzőművész, a grafikus gyakori látogatója a jugoszláviai művésztelepeknek. Írásaiban kiállítások, ismert jugoszláv és vajdasági magyar képzőművészek elevenednek meg művészi és emberi mivoltukban, másutt magáról az alkotás folyamatáról születik igen meggyőző vallomás. Kedves "darab" Majtényi Bige Jóska házassága c. kötetének "illusztrálástörténete". B. Szabó olykor eredeti meglátásait, problémafelvetéseit is megfogalmazza. Az alábbi ötlettel, azt hiszem, ma is lehetne kezdeni valamit: "Poros emberek, poros utcák, házak, szobák. Por. Nemcsak gazdasági és egészségügyi kérdés, hanem írói és képzőművészeti probléma is. Annyira megszoktuk, hogy megfeledkezünk róla. Pedig itt van, jelen van, sajátos zománcával bevonja az ég kékjét, és fürgén patinázza a tárgyakat. A por. Kísérőnk és útitársunk. Íróink és festőink mnessze elkerülték mint témát - akár a finnyás járókelők, kitértek előle -, pedig Vajdaság ez is, valóságunk, egyik eleme a tájnak. Érdemes gondolkodni ezen a problémán." (Fekete tussal fehér papíron, 361-362. p.)

A mozgalmi emberrel, a szocialista ideológia munkásával már nem mindig tudunk azonosulni. Kétségtelenül időnként úsznia kell az árral, időnként olyasmit is le kell írnia, itt minden nagyon szép, itt minden nagyon jó, itt minden rózsaszín. Ezeket a mondatait mégis figyelmesen kell olvasni. Mert időről időre úgy tűnhet, nem mindig szerep, vannak pillanatok, és eszmedarabok, amelyeket őszinte hit mozgat, éltet, s ezeket esetleg tisztelhetjük elkötelezettségük okán.

Az országépítő B. Szabó ma is példamutató megnyilatkozása a kisebbségi értelmiségi szerepvállalásban mutatkozik meg. A jugoszláviai magyar írónak, irodalomtudósnak a kisebbségi lét felől kell megközelítenie a művészetet, a tudományt. Az erdélyi irodalom tanulsága c. írásában megállapítja, az 1918 utáni erdélyi irodalom nemcsak stiláris megújuláson esik át. A "nagy társadalmi kibékülés" eredménye a világnézeti, eszmei újjászületés, az "új népiesség", amikor "a város és a falu embere megérezte egymásra utaltságát a kisebbségi sorsban, a közös származás, a közös múlt és tradíciók testvéri közelségbe hozták őket."(63. p.) Ennek az új közszellemnek, magyar kisebbségi szellemnek a propagálója Erdélyben nem más mint az író (nem a politikus!), s ezért írja B. Szabó, az erdélyi irodalom példa és zászló. "Az erdélyi irodalom nem bújt be az új körülmények közt az "elefántcsonttoronyba", mint azt különben a Felvidék írói sem tették, hanem szellemi irányítója lett a kisebbségi nmezetének, helyesen felfogva tehát kötelességeit és feladatait, és mégis tudott alkotni - nagyot alkotni -, és el nem árulni a szellem, az irodalom gondolatát, nem zülleni vásári népszónokká. Annál érthetetlenebb számunkra a jugoszláviai magyarság literátorainak állásfoglalása. Bebújva hozzáférhetetlen folyóiratuk bástyái mögé, zárt körben "magas irodalmat" csinálnak, elérhetetlen távolságban - amint ők érzik - magasságban a jugoszláviai magyarság életének realitásai fölött." (65. p.) Kell-e ide kommentár? Vagy ma már másként van?

Tanár, tudós, művész, közéleti ember. Egy ember négy arca. Kísérőnk és útitársunk - ma is.