Jódal Kálmán
Korunk lecsapódásainak Lego-kockái

Megjelent az Orbis 2-3. száma

Ha türelmesen végigolvassuk a kanizsai Orbis legújabb számát, azonnal szembeötlik, hogy noha immár az új évezred harmadik évét tapossuk, a 90-es évek még sokáig kísérteni fognak bennünket.

A 90-es évek, vagyis a Milošević-korszak mindenkit - akár elment, akár itt maradt - kimozdított a szokásos szeretem-nem szeretem - de ez van életformájából. Óriási átrendeződések történtek kívül is, belül is. Ezek az átrendeződések pedig a lehető legkülönfélébb válaszreakciókra késztetik az embert, így az íróembert is. Az írások hangulata, gondolatisága széles skálán mozog. Van, akiben csak úgy forr a keserűség (mellesleg teljes joggal), van, aki rezignáltan teszi a mindennapi teendőit, belenyomorodva a vidéki élet állóvizébe, van, aki kamaszos vakmerőséggel lázad, van, akit fokozott aktivitásra sarkall, hogy még elmélyültebben tegye a dolgát, van, aki az ezoterikus világlátás felé fordul, és van, aki egyszerűen nem hajlandó állást foglalni (nem mintha ez kötelező volna).

A versblokkban Czirok Ferenc, Nagy Zsuzsa, Szögi Csaba, Horváth Zsolt-Tádé, Kovács Karolina (a legutóbbi prózákkal is jelen van a folyóiratban) szerepelnek. Gyakran a teljesen más hangulatú, műfajú, hangsúlyú művek alapélményét akár egy mondatban is össze lehetne foglalni: Nem tetszik az, ami van. Szabó Palócz Attila "(meg)TALÁLT drámájában" saját magához híven ezúttal is a műfaji eklekticizmust választotta, szövegébe néhány vendégszöveget (verset) is beleágyazva (ha úgy vesszük, a mű nagyobbik része rögzített internetes levelezést ad közre, időpont: Jugoszlávia NATO-bombázása), de nem hiányoznak belőle a magánéleti szférát boncolgató digressziók sem. Hagymás István pedig (ha nem tévedek, szlovéniai magyar gondolkodóval van dolgunk) a magyarság, a szó- és számmágia és az új természettudományos kutatások egy sajátos koloritját adta közre. Véleményével, nézeteinek egyes elemeivel lehet vitatkozni, komoly erudícióját és jóindulatát azonban nem lehet kétségbe vonni.

A dokumentumok közt Klamár Zoltán két tanulmányával ismerkedhetünk meg, egyik egy kanizsai, többgenerációs bognárcsalád valamikori mindennapi életéről, mesterségéről, használati tárgyairól szól, a másik pedig a sajnos évtizedek óta szomorúan sorsára hagyott szerémségi magyarság és a vele együtt élő népek interetnikus kapcsolatait boncolgatja.

A szerb nyelvű rész alapvetően más szerkezetű: egy újvidéki írót, név szerint Slobodan Nenint és egy szabadkai multimediális alkotót, Zvonko Šarićot mutatja be, a legvégére hagyva néhány versfordítást (angolból és szlovénből) és egy belgrádi neoavantgárd performansz írásos dokumentációját.

Slobodan Nenin - mint írásaiból és az őt méltató kritikákból-esszékből kiderül - leginkább a szerb irodalom mágikus-ezoterikus vonulatában találhatná meg a helyét, hozzáadva, hogy mind a nyugat-európai, mind a távol-keleti filozófiát behatóan ismeri. Mivel - noha már a középgenerációhoz tartozik - első könyve csak l994-ben jelent meg, a hétköznapi élettől való elhúzódását és feloldódását egy időtlen-misztikus világban akár személyes reakciójaként is felfoghatjuk a kilencvenes évekbeli történésekre. Zvonko Šarić ezzel ellentétben a ma már végérvényesen összemosódott hippi-beatnik-punk-avantgárd-alternatív-posztmodern művészeti konglomerátumban talált rá sajátos önkifejezési lehetőségeire. Mint multimediális művész különféle műfajokban alkot. Ez is értelmezhető személyes válaszként a körülöttünk történt, történő eseményekre.

Vagyis, ha figyelembe vesszük mind a magyar, mind a szerb folyóirat-félgömböket, mindannyian ugyanabban a már félig-meddig elsüllyedt csónakban evezünk, a távoli, biztos partok nehezen körvonalazódnak, reakcióink-védekezési mechanizmusaink, illetve azok irodalmi lecsapódásai azonban különbözőek. És ez így jó.