Jódal Kálmán
Solaris, a vágystruktúra

Stanislaw Lem: Solaris (regény, Lengyelország, régmúlt), Solaris (film, Szovjetunió, keletkezési ideje: ősi gyermekkorom letűnt ideje), Solaris (film, USA, napjainkban)

Tarkovszkij zseniális filmjére próbálok visszaemlékezni (jelenleg mind videón, mind DVX-en hozzáférhetetlen ). Szegmentumok, apró mozaikképek, hangulatok vagy az akkori technika korszerű (ma már réges-rég elavult) trükkjei jutnak eszembe, ám a szóban forgó filmtrükkök (ha egyáltalán ma még így lehet nevezni őket) ott és akkor, a tévé képernyőjén nézve szinte elementáris erejű érzéseket, lelkiállapotokat idéztek elő, húsbavágó fájdalommal és könyörtelenséggel. A könyv: Stanislaw Lem ma már klasszikusnak számító sci-fi doyen kissé száraz, de mély filozófiai-esztétika-etikai témákat boncolgató könyve tulajdonképpen csak ürügy, hogy a filmek szerzői-szereplői (jócskán belenyúlva, megmásítva a történetet) a saját sztorijukat meséljék el, amelyben a szovjet (vagy mondjam inkább úgy: orosz?) változat történetében a rendező saját gőzölgő csontjait, húsát tárja elénk kételyeivel, meghasonlásaival, ki nem mondott (ezért lefilmezett) vágyaival. A George Clooney-féle változat is ugyanezekkel az eszközökkel operál, de a lágy, kék tónusú műbolygó-mennyország (és maga a film is) sokkal kevésbé egyértelmű, minden függőben van, talaj nélkül imbolyog, majd ráhangolódik egy hasonlóan bizonytalan valóságra.

Itt az ideje, hogy röviden vázoljam az alapsztorit. Adva van egy Solaris nevű bolygó, a körülötte keringő, őt elemző, emberek lakta űrszondában.

A bolygó azonban interaktív: a felé küldött, tapogató-kutató sugarakra válaszolva a műbolygón materializálja az asztronauták álmait, vágyképeit, félelmeit, sóvárgásait, amik (akik?) fokozatosan egyre emberibbé válnak, maguk sem tudva, tulajdonképpen kik ők, emberhumanoidok, vagy csak látszat-életet élő, anyagba zárt, virtuális lények, a bolygó produktumai. A főhős saját, a földön sikeres öngyilkosságot elkövető volt feleségét látja viszont egy nyugtalan álom után. Tudván, hogy csak hús-vér fantáziakép, az űrbe küldi. Másnap egy másik, ugyanolyan nő ül az ágya szélén. Fokozatosan beleszeret. A beteljesülés azonban lehetetlen: a nő a földön nem létezhetne (akárcsak a többi humanoida). Ebből lehet csapnivalóan rossz melodrámát, és lehet kimagaslóan jó, sok kérdést fölvető filmet is gyártani.

A regényben a történet racionális, ha úgy vesszük, szomorú, de szükségszerű véget ér. A fantomlények örökre eltűnnek. Tarkovszkijnál úgyszintén, noha ő önéletrajzi elemeket is belevegyít celluloid művébe, s a vég tulajdonképpen függőben marad, ha nem is a Solaris-lakók szempontjából. Egyedül az USA-verzió annyira sokrétű, hogy ha fenntartásokkal is, de happy endként is értelmezhető. Ha félretesszük azt a csúnya gondolatot, hogy Hollywoodban másként nem is lehetne, a film értelmezési tartománya annyira tág, hogy az álmuk álmaiban álmodó valós vagy vélt szereplők, sőt akár az egész film, idézőjelbe tehető. Marad a magányos, sokszoros filmnézés, újra és újra, és a gondolat, mely Csuang Cetől ered: Álmomban lepke voltam, s mikor fölébredtem, nem tudtam, én álmodtam-e a lepkét, vagy a lepke álmodik most engem?

Maradjunk ennyiben.