Kalapis Zoltán
Egy újságíró memoárjai

Brenner János: Így láttam, így éreztem..., az Életjel Könyvek 100. kötete, Szabadka, 2003.

Nem szokás, talán nem is illő a szerző munkájának bemutatása, méltatása előtt a szerkesztőt, a kiadót dicsérni, pedig most mégis ezt teszem: mély főhajtással tisztelgek Dévavári (Dér) Zoltán előtt, aki egymagában egyesíti e két foglalkozást is, kalapot emelek kitartása, áldozatos - s tegyem mindjárt hozzá - sikeres fáradozása előtt.

Amit ő tett Szabadka művelődéstörténetéért és irodalmáért, a könyvkiadásért, a város érdemes szülötteinek, híres lakóinak népszerűsítéséért, valóban példátlan, minden elismerést megérdemel, sokkal többet, mint amennyit kapott.

Szerkesztői és kiadói életművére Brenner János emlékiratainak megjelentetésével tette fel a koronát (Így láttam, így éreztem..., 2003), mivelhogy ez az Életjel könyvsorozatnak a 100. kötete. Nem emlékszem, hogy Szabadkán (esetleg másutt is) különösképpen felfigyeltek volna erre a fontos kultúrtörténeti tényre, örvendezve nyugtázták volna. Pedig Dévavári dolgos éveinek eredményeihez hozzátartozik még az Életjel Miniatűrök ötven darabja, az Életjel Évkönyvek hat vaskos kötete, az Üzenet folyóirat szerkesztése (a kilencvenes években, a legnehezebb időszakban került újra élére), az Életjel című irodalmi élőújság rendszeres "megjelentetése".

Alighanem nem véletlen, hogy pont a Dévavári-sorozat egyikében jelent meg egy hiányzó műfajba tartozó mű is, a memoár. Két könyvfüzére ugyanis nem volt irodalomközpontú, hiszen bőven helyet adott bennük a helytörténeti munkáknak, a néprajzi tanulmányoknak, az útleírásoknak, meg az emlékirat közeli rokonainak is: a naplóknak (Somogyi Pál, Munk Artur, Simonkovich Rókus), az emlékezéseknek (Laták István, Lévay Endre, Juhász Géza), az életrajzoknak (Farkas Béla, Hangya András, Kizur István, Lifka Sándor, Ferenczi Ibi) és az önéletírásnak (Balázs G. Árpád, Garay Béla, Almási Gábor, Pataki László, Petrik Pál).

Brenner János emlékirata a műfaj klasszikus szabályai szerint készült (ha ilyesmi egyáltalán van), azaz összemosódik benne az önéletrajz és a napló a visszapillantással, a személyes élmények és megfigyelések sokaságával, egy ellentmondásos kor rajzával, amelynek a szerző részese és tanúja volt. Nem mellékes körülmény, hogy hírlapíróként élte le aktív pályáját, tehát jórészt a nagy nyilvánosság előtt, a politika árnyékában, olykor részvevőjeként is. Így aztán memoárjait akár közéleti naplóként is felfoghatjuk, a megélt történelem idézéseként.

Különös varázst ad munkájának, hogy a leírt korszak zömmel a XX. század második fele, a Tito-éra, amelyről eddig kevés munka jelent meg, tárgyilagos értékelés pedig alighanem egy sem. Az előszóíró Lengyel László szerint "Brenner János leír egy kísérletet, amelyről még nem tudjuk, hogy a délszláv népek fényes, emelkedő korszaka volt-e, amikor fölrajzolták magukat Európa és a világ térképére, vagy zsákutcás próbálkozás, amely magában hordozta a szörnyű véget, s kiesést Európából, a világból."

Brenner János ennek a korszaknak a gyermeke, a felemelkedés fényes pillanatait jegyzi, amikor az egypártrendszer idején a lakosság egyre közelebb került ahhoz, hogy beleszólása legyen az általa megteremtett javak felhasználásába, legalábbis ez volt a látszat, itt-ott pedig a gyakorlat is, közben emésztő kételyeit is megfogalmazza;

- amikor a községek, a kommunák rendelkeztek a járulékok, az adók és az egyéb "állami jövedelmek" hetven-nyolcvan százalékával, még akkor is, amikor ez csak névlegesen történt;

- amikor az állam elhalásáról folyt a disputa, néhol ez komoly érv volt, néhol pedig csak üres szólam;

- amikor szabadon lehetett utazni a nagyvilágba még azoknak is, akik nem voltak a rendszer dédelgetett haszonélvezői;

- amikor a szociális feszültségeket nemcsak a külföldről érkező dollárkölcsönökből enyhítették, hanem a munkaerő szabad áramlásával is: egy időben csak Németországban 800 000 jugoszláv (köztük igen sok magyar) vendégmunkás dolgozott, akiknek gyermekei német iskolákba jártak, de amikor elérkezett az idő, hazatértek katonáskodni, mint ahogyan szüleik közül is sokan visszajöttek, amikor összeszedték magukat, felépítették emeletes házaikat;

- amikor már-már úgy tűnt (vagy csak az önteltség táplálta ábránd volt?), hogy Jugoszlávia lesz az első szocialista ország, amely bekerül az Európai Unióba.

Brenner János ezt a világot festi le érzékletes sorokkal: a szovjet minták alkalmazásának és elvetésének, a demokratikus fejlődésnek és a bársonyos diktatúrának egészen különös, olykor elképesztő keverékének gigászi küzdelmét rajzolja meg, hogy a vége felé már megpillantsa az ország egén tornyosuló viharfelhőket is. Az történt ugyanis, hogy a demokratikus hullám árja elé a visszaszorított, lappangó dogmatikus erők, a hetvenes évek elején, gátat emeltek, majd ellentámadásba mentek át, mégpedig Titónak, a demokratikus reformok elindítójának(!) a zászlaja alatt.

A nagy nemzetközi és országos tekintélyt élvező vezér ugyanis úgy látta, hogy az ország demokratikus fejlődése elérkezett arra a fokra, amikor már veszélyezteti személyes hatalmát, az általa kiépített hatalmi rendszert (az egypártit és az egyeduralmit). Ekkor az ugyancsak általa kifejlesztett bársonyos diktatúra levetette sima, selymes palástját, s daróc kaftánt öltve magára megmutatta igazi arcát: kemény kézzel tett rendet, megmutatta, ki az úr a házban.

Nagy visszatáncolás volt ez, reményeket hervasztó cselekedet, amely erősen megkérdőjelezte hordozójának történelmi szerepét, korábbi lépéseinek őszinteségét. A meghátrálás mintha azoknak adott volna igazat, akik kételyeiket már jóval korábban megfogalmazták.

Brenner János könyve erről az egykor erőtől duzzadó, sokszínű, később pedig elsüllyedt világról szól - a rendszer középkáderének szemszögéből nézve -, mégpedig rendszerint nem titkolt rokonszenvvel, de a vége felé már kétségbesetten is, amikor látta a közelgő véget.

Nos, ez a nagy kísérleti laboratórium végül is felrobbant - az önmaga gerjesztette erők, a visszaszorított belső feszültségek vitték szét -, maga alá temetve minden jót és minden rosszat.

Ebben a tüzes katlanban, fortyogó üstben alakult évtizedeken át az itteni magyarság sorsa is: hol ígéretesen, hol létét veszélyeztetve. Brenner ezekre az eseményekre bánáti szemüvegén át tekint, azaz a szórványmagyarság szemszögéből ítéli meg, mélyen együttérezve fogyatkozó népével, s ostorozva azokat, akik korábban a jugoszlavizmus feltétlen hívei voltak, elfelejtették anyanyelvüket, szerb iskolába íratták gyermekeiket, újabban pedig rádöbbentek magyarságukra, s ezt nagy hangerővel hivalkodva kürtölik világgá.

A magyar politikai elit csaknem mindegyik ismert személyéről véleményt mond, olykor kellemetlenkedve is. A magyar-szerb viszonyt jellemezve apját idézi: "Azt kapjuk tőlük, amit adtunk nekik 18-ig." Néha, hosszú évekig, nagyon rossz volt magyarnak lenni és megmaradni, elismeri azonban, hogy voltak tűrhető pillanatok, olykor még jók is.

Az eseményekkel módfelett megtaposott memoárnak még két vonulatára hívnám fel a figyelmet. Az egyik a sajtótörténeti rész, amely minduntalan felbukkanó epizódokból áll össze. Bevallom: ezeket olvastam a legnagyobb figyelemmel. A szerző az újvidéki Magyar Szóban kezdte pályáját, s a szabadkai 7 Napban fejezte be, ennek következtében állandó visszatérő témája az Újvidék-Szabadka ellentét, a Forum-7 Nap kapcsolat, miközben nemegyszer szedi le a szenteltvizet a Forumról is, a Magyar Szóról is.

A másik vonulat személyes jellegű, amelynek során a Curriculum vitae sajátságos képe rajzolódik ki. ž a közéleti csaták frontkatonája volt, keményen háborúzott a maga vagy mások vélt igazáért. Azt viszont sohasem lehetett előre tudni, hogy egyik-másik kérdésben mit fog képviselni, mikor fog "robbantani". Egyik ismerőse így fakadt ki: "rajtad a fene se ismeri ki magát." Néha figyelmeztették: csak akkor hívják meg, ha "nem pakol ki", "ha nem csinál cirkuszt". Közben beszámolt életének intimebb fejezeteiről is: udvarlásairól, gyermekeiről, de arról is, hogy műtétileg 279 epekőt távolítottak el szervezetéből.

Egyéniség volt a maga módján, aki nemcsak környezetét gyötörte, hanem önmagát is. Ekkor sem volt kíméletes.

Brenner János könyve fontos forrása lehet a történésznek, a helytörténésznek, a sajtótörténésznek (bár nem tudni pontosan, hogy az érdeklődők néhány évtized múltán hogyan jutnak majd hozzá, hiszen csak 200 példányban jelent meg, mintegy illusztrálva az olvasói igényt, a könyvkiadás helyzetét).

Kútfő jellege nem kétséges, bár közléseit, mint minden memoár esetében, össze kell vetni a többi forrással, hogy megállapítható legyen, hol a határ az elfogultság és a tárgyilagosság között, meg hát a hitelesség és az önigazolás között is. Mint ahogy minden dokumentumot is vizsgálat tárgyává kell tenni.

Brenner János könyve pedig dokumentum a javából: a felrobbant laboratórium tanújának és laboránsának vallomása.