Karácsonyi Lili
Teknőcleves

Szórakozottan megkocogtatta körmével a teknősbéka narancsszínű, áttetsző műanyag tálkáját. A középen lévő plasztik pálmafa megrezdült, de a kis állat mozdulatlan maradt. Csak a páncéljának a csúcsa látszott ki a vízből. Azon a részen száraz volt, fehér, krétapor-szerű anyag képződött rajta.

Már el is fordította a fejét. Korábban is így tett, naponta többször. Kopogtatott az edényen, az ékszerteknőc megmoccant, esetleg lassan odébb úszott. Most azonban nem léphetett tovább, mert valami szokatlant észlelt. Elmaradt a kis lábak rángása, az állat a fejét sem dugta ki a vízből, a szemét sem nyitotta ki. A kis medence a lecsukott varrógép tetején állt, az ablak előtt. Rátűzött a nap. Elképesztő hőséggel küszködtek már egy ideje.

Megrázta a tálat. A víz hullámzott, a teknősbéka ide-oda csúszott, majd a felszín csendesedése után tovább lebegett.

Mikor is cserélte a vizét? Mikor adott neki utoljára enni? Valószínűleg pár nappal azelőtt, de nem tudott visszaemlékezni rá. Talán túlmelegedett a vize, esetleg fel is forrt. Teknőcleves. Csak a filmekben hallott róla. Szeretné megkóstolni.

Ki kell dobnia. De hová? Csavarja bele újságpapírba és tegye a szemétbe? Undorodott attól, hogy belenyúljon a vízbe, megérintse a zöld nyálkás nyirkosságot. Vagy vesse a kutya elé? Bizonyára egy roppantással elintézné, de ezt a módszert túlságosan kegyetlennek találta. A teknősbéka családtag volt, a Ricsi névre "hallgatott", tavaly a sátorozásra is magukkal vitték.

Rádobott egy konyharuhát a műanyag tálra, gondolta, majd később hozza meg a döntést. Elmúlt egy-két nap. Az egyik éjszaka mintha bűzt érzett volna. Elképzelte, hogy a tetem lassan bomlásnak indult a vízben. Ebben a kánikulában könnyen megtörténhet. Kiugrott az ágyból, a villanyt sem kapcsolta fel, fogta az edényt és kibotorkált vele a fürdőszobába. A konyharuhát csak a WC fölött kapta le, elfordította a fejét és egy gyors mozdulattal bezúdította a tartalmát a kagylóba. Azonnal lehúzta a vizet is. Aztán még néhányszor megrántotta zsinórt, de álmos fejjel is rájött, a tartály még nem töltődhetett fel újra. Leült a kád szélére. Várt. Lehúzta a vizet. Tovább várt. Még egyszer lehúzta. Majd visszabújt az ágyba.

Reggel ráült a WC-re, de szinte azonnal fel is ugrott. Rémülten nézett a fehér porcelán csészébe. Úgy érezte, a teknősbéka visszaúszott a kanalizációból, lebeg a vízben és nézi a fenekét. A szőrszálakkal övezett lyukat. Természetesen semmit sem látott, de az ülőkére nem mert újra leereszkedni. Feszülő húgyhólyaggal, a visszaszorított kényszertől izzadva öltözködött. Majd a munkahelyén.

Délutánra látszólag megnyugodott, mégis kényszerítenie kellett magát, hogy bemenjen a fürdőszobába. Letolta a nadrágját, végigsimított a fekete, csipkés alsóneműjén, megroggyantotta a térdét, de nem tudta befejezni a mozdulatot. Kirohant az udvarra, leguggolt az akácfa alá.

A szomszédos udvarban, a hézagos léckerítés mögött játszó kisfiúk vihogása sem zavarta.