Karácsonyi Lili
Az ostoros bolond

A lány volt az idősebb. Négy vagy öt évvel. A fiú magas volt, szép arcú, izmos testű. De rettenetesen tudatlan. Nem buta, csak naiv. És szűz. Akkor fejezte be a nyolcadik osztályt.

Hogy miért kellett a lánynak? Maga sem tudta. Sohasem szerette az idősebb férfiakat. Mindig a korosztályához tartozókkal, de inkább egy-két évvel fiatalabbakkal járt. De ez a kapcsolat mégiscsak természetellenesnek tűnt számára. Igyekezett titokban tartani. Tetszett neki, hogy a kölyök bomlik utána, követi őt, legszívesebben mindenkinek eldicsekedne a hódításával. Megtiltotta neki. Hódítás? Nevetséges. Ha ő nem közeledik hozzá, a fiú rá sem mert volna nézni.

A rendezetlen park közepén hatalmas tölgyfa állt. A nagyfa - ahogyan a szülővárosában mindenki nevezte. Kis gyermekek próbálták átfogni a törzsét, ősszel az édesanyjukkal a termését gyűjtötték, hogy az óvodában kedves figurákat készítsenek belőle. Sárga leveleit rajzlapra ragasztották. A fruskák, ha titkaik voltak, a nagyfához szaladtak iskola után megbeszélni azokat. A szerelmesek a nagyfánál találkoztak, hogy azután a tisztásról kéz a kézben elandalogjanak egy jobban rejtett pad felé.

Ide vezette el kisbarátját a lány is. A déli órákban érkeztek, amikor a parkban szinte senki sem járt. A vállalatokban még nem ért véget a munkaidő, az iskolában és az óvodában a tanítás, az otthon tartózkodók az ebéd főzésével foglalkoztak. Behúzódtak a bokrok közé, és leheveredtek a fűre. Csókolóztak, simogatták egymást. Nem akartak semmi komolyat, csak próbálgatták, meddig mehetnek el. A lány keze többször hozzáért, vagy inkább csak játékosan végigsiklott a fiú sliccén. A fiú nevetve, de izgalomtól elfúló hangon mondta: ha eddig eljutottál, remélem, a folytatásban is jártas vagy, mert én nem tudom, mit kell vele tenni.

Ekkor látták meg a bolond fiút. A bokrok között figyelte őket. Izgalmában a száját is eltátotta, miközben elmerülten sodorgatta az ostora zsinórját. Az ostor mindig nála volt, jártában-keltében azzal csapkodott, hadonászott. Mindenkinek hangos sziával köszönt. Állandóan az utcán és a parkban kószált. Kileste a párokat. Senki sem tudta, hány éves. Bárgyú, elnagyolt vonású arcán nem látszott az idő múlása.

Szétrebbentek, de a bolond fiút nem zavarta, hogy felfedezték. Sohasem futott el. Inkább jól megbámulta a zavartan, piros arccal, felhevülten távozókat.

Azóta több mint húsz év múlt el. Az elegáns, vörös hajú nő belépett a ház kapuján. Még fiatalosan karcsú volt, de a szeme és a szája körül már megjelentek a hajszálvékony, halvány ráncok. Sminket nem használt, de a hajfestékkel a hirtelen megszaporodott ősz szálakat leplezte. Az udvarban, a diófa alatt ültették le. Amíg a megrendelt tortára várt, körülnézett. A sütemények egy garázsnak tűnő melléképületben készültek. Észrevette, valaki figyeli. Az árnyékból egy szempár villant rá. A férfi megmozdult, lomha, kacsázó léptekkel bement a házba. A kezében egy darab madzagot lógatott.

Döbbenten bámult utána. Az ostoros bolond. Aki éppen olyan volt, mint régen.