Kerekes József
Őszi zarándokút Diocletianushoz

Békés riport Splitből

Vajon melyik egyházatya imája talált meghallgatásra és bújt meg a nagy császárban, Diocletianusban, azt sugallva neki, hogy menne át az ősi birodalom túlsó partjára és építene magának palotát Salona mellett, a római birodalom provinciális jelentéktelen városa tövében, lemondva kormányzásról, főbíróságról és főpapságról? Nagy sikert ugyan ezzel el nem ért (mármint az ókeresztény ima), mert elhajózva Róma kikötőjéből, a császár konokul magával hurcolta pogány hitét Jupiterben, Venusban, Dianában és sok más évszázadokon át megsokasodott istenekben, tüzet, nyilat és bősz oroszlánt uszítva a dalmát földön akkor még csak hallásból ismert egy-isten és annak fia frissen hintett szellemére.

Mondják, indulása előtt felvágott állatok beleiben kutatta útjának célszerűségét. A belek pedig egészségesek voltak, mint azt szűz papnői is igazolták, ami kedvező szeleket, békét és sok napsütést ígért a császár hátramaradt napjaira. Szóval hiába: az akkori keresztyén imák még olyanok lehettek, mint a ma kibújt sárga-pihés csibék: tiszták, frissek, üdék, de hamar megfáradók és megfázók. Így történhetett, hogy az ima szövege csak félig talált meghallgatásra, a korán támasztott áhítat nem csinált bűnbánó száműzöttet Diocletianusból, hanem makacselvű keresztényüldöző, új honalapítót.

A tűnő idők nem kis tömege - majd 1700 év - nyomja a feledés mély gödrébe annak a reggeli álomnak az üzenetét, amely a császárt elindította Dalmáciába. Majd 1700 év, meg a megváltozott világ új istenébe, a turizmusba ágyazott remény. A sziklák és a tenger közé szorult ember megkapaszkodni akarását, otthont teremtő birkózását itt, a Kozjak alatt ma már egy új hit, már-már vallás váltotta fel. Mert mi másnak nevezzem azt az átszellemült, már régi dervisek arcáról is elröppent áhítatot, amellyel stobrecsi házigazdám nyugtázza a fel- s leszálló acélmadarakat Split légikikötőjébe. Fülsértő zúgásuk neki mennyei zene, megannyi újonnan avatott Mekka-járó érkezése, a turizmusnak újonnan avatott hívei, befogadott prófétái.

A tenger - azaz a keresztvíz - megvallom ma is kék, mintha milliónyi búzavirág mosta volna fejét benne, idegesen remegő, mint a versenyló fényesre kefélt szügye a rajt előtt. Lehelete pedig sós - mondják, jódos is - ami fellazítja a poros, homokos hangszálak merevségét. Itt gyorsabb a szó, csilingelőbb a nevetés, ízesebb a mese, és esténként megkopott házasságok kapnak új erőre a férj duruzsoló kedvétől és az asszony csiklandós simulásától. Újólag Caius Aurelius Valerius Diocletianus is anno Domini 300-ból sorba állíttatott az új vallás szószólói közé, mert - hirdeti a turistairodalom - az akkor ismert világ ura, a római császár útnak indítva kétsorevezős gályáját, olyan vidéket keresett, ahol a nap csak pár órára vesz búcsút az embertől, ami elegendő a fényözöntől megfáradt szem pihentetésére. Az éjszakák meg olyanok legyenek - mondta volt a császár - mintha fekete csillagmintás köpenyt terítenének a közeli erdők istenei a tengerre, finomszövésű fekete leplet, mely melegével gyógyítja a köszvényt és derűs álmot ad a nyugtalan beteg szívnek. Pálmasort kívánt még a császár a palota elé, melynek sokujjú lombozata titokzatos jeleket vet a feléje gördülő hullámokra, hogy azok aztán mint szorgos hangyák a bolyba, vigyék kincsüket, a titkot, Poszeidón tengermélyén rejlő palotájába, engesztelő ima helyett. Mert az istenek szeretik a titkos dolgokat, hiszen ezekből fonatik a glória.

Mindezt megtalálta a császár a Šolta és Brač által védett öbölben, a gyermekkor nosztalgikus visszavágyódásainak engedve. Palotájának kapuit kitárta a tenger felé, ahonnan gondot, bajt nemigen okozhattak az illír és más törzsek kalózhajói. De a hegyek mögött burjánzó fenyőerdők szelei rossz hangulatot és hideglelős éjszakákat sodortak a palota felé.

A császár tehát két bástyatornyot és négy-négy kilátótornyot parancsolt a szárazföld felőli kétemeletes mellvédekre, tele marcona, sok régi, dicső hadjáratot megélt légionáriussal, olyanokkal, akik boldogan haltak meg az isten-császár nyugalmáért. Lakosztályának ablakai még Róma felé kandikáltak, de Diocletianus már számot vetett a halál utáni időkkel is. Talán Claudius sorsa járt az eszében, akit halála pillanatában isteni rangra emelt a szenátus, de templomát már Néró megcsúfolta. Vagy Caligula, aki még életében bevitette szobrát minden valamirevaló templom szentélyébe Egyiptomtól Pannóniáig, Germániától Hispániáig. Lova bár szenátusi rangot élvezett, urának csúfos halála után kiöregedett kanca módjára a germán törzsek díszvacsorájául szolgált. Ki tudja, még hány ilyen sorsot ismert, amelyek már a feledés túlsó partján rejtőzködnek az emberi nem kárörvendő idézgetéseitől. Ezen a biztonságosnak hitt, távol eső helyen emeltetett hát, Jupiter szentélyével szemben, az öles falak védelmében Diocletianus, a császár temetkezési helyet, netán sikerülne neki kijátszani a halál utáni idők csontfelforgató szokásait. A nyolcszögű mauzóleum közepére illesztették a fenséges nyugalmat sugárzó szarkofágot, tengerkék mozaiklapocskákkal borított boltozat alá, mely enyhén megtörte és megfestette az alulról eső mediterrán fényt s remegő kék sugáresővel ölelte körül a császári sírt. A boltozat bázisán pedig mintha körtáncba perdült volna Róma összes birodalmi bálványa, szárnyas félistenek, nyilazó Dianák, hajrázó vadászok, álarcos táncosok és ittas szűzek, kézt kézbe fogva járják még ma is szédítő táncukat a magasban. Temetkezési helyét valódi kincseskamrává képezte ki. Tíz évig, de az építkezés befejezése után is, minden érkező hajó egy-egy görög oszlopfejjel, egyiptomi szfinxszel, idegen népek már elfelejtett istenszobrával hódolt a műértő császárnak. Ezeket egyszerűen körberakták a mauzóleum belsejében, ősrégi múzeumaként az akkor ismert művészetnek. A szarkofág körül görög oszlopsor állott, díszes koszorújuk semmi terhet, csak a kéken villódzó levegőhasábokat tartotta. Az anyagában és formájában környezetétől idegen szfinx akkor is gondot okozhatott az ókori rendezőnek, akár a mainak is. Fekete márvány teste, szögletes formája, sztoikus nyugalma sehogyan sem egyezik a templomot őrző, gömbölyded oroszlánok haragos tekintetével, ezért egy félreeső árkád alá helyezték, hadd álmodja tovább fekete álmát nyomavesztett fáraójáról.

Bármily ölesek azonban a várfalak és bármily magasak a bástyák, ha elhagyják azokat a hű légionáriusok, lassan hasonlatossá válnak a kiöregedett falvak kerítéseihez. Így történhetett a várpalota esetében is, amikor összeomlott az elnyűtt alapokon nyugvó, túl nagyra sikeredett birodalom bábeli tornya, elöregedett isteneivel, kihűlt szívű patríciusaival, tehetetlen kereskedő-szagú szenátusával. Ma is így van - és méltán -, idők, divatok, óhajok és törtető könyökök átgázolnak a bekövesedett fajok, nemzetek testén. Először a VII. század embertömegében és vadságában megduzzadt törzse, az avar, később néhány szláv törzs is keresztülszáguldott a megtört erejű Salonán. Az új lakók aztán fészket raktak a palotában, s tették ezt olyan jókedvű szerénységgel, hogy a IX. század egyik arra vetődött utazója már nem ismerte fel a volt császári palotát. Épen maradt azonban a Jupiter-templom, amit az új lakók keresztelőnek hasznosítottak, lévén a szaporulat olyan hatványozott ütemű, hogy nem volt idő újat emelni. Épen maradt a Mauzóleum is, elébe a frissen betoppant barokk az egy-isten imádására méltó bejáratot és tornyot ragasztott. Eltűnt a kéken égő mozaik a kupola felületéről, mivel túl életízűen csillogott a Krisztus-kereszt testén. A császári szarkofágot ma gyertyatartónak használják egy megjegyezhetetlen nevű püspök halottas szekrénye alatt. De befújt még a kidőlt-bedőlt kapufájú mauzóleumba a reneszánsz és a gótika szele is. Középen megtelepedett a barokk négy angyalával, akik a gravitáció törvényével összeegyeztethetetlen módon ujjhegyükkel tartanak egy testes aranyozott ládát. Az elsuhant századok változó ízlései azonban csodák csodájára, nem érintették egymást romboló hatással, hagyták élni az eltűnt korok szellemi-művészeti adományait, békés módon hozzá és mellé tologatva az újonnan beérett szellemi terméket, mindenképpen tisztességtudóbban, mint ahogy ma tesszük urbanisztikus gőgünk rendezniakarásában.

A tenger állhatatosan nyugodt a palota előtt már napok óta. Mintha még a halak is messze trópusi tájakra költöztek volna a fecskék után, itt hagyva azt a pár hűségben kiöregedett halászt, akik elgondolkodva nézik a parton kifeszített hálók szakadásait, ahogyan a régi légionáriusok nézhették a bástyák megüresedett őrhelyeit. Elöregedik az idővel a tenger is, hever az őszben mozdulatlanul, kiterigetve hullámait a szeptemberi napban. Egy csapatba verődnek a szelek is, s mint kóbor kutyacsorda átkapaszkodnak valamelyik hágón a Kozjak túloldalára, ahol pajtásukra akadnak a birkanyájak ficánkoló kicsinyeivel.

Salonában meghalt a császár, és Split nem kíván hajlékot adni az új tirannusoknak és kitenyésztett légionáriusainak. A bástyák ugyan még mindig állnak, mementóként a hegyeken túlról jött veszélyeknek, de a békés zarándokokat befogadja, akár ha az északi oldalról jönnének is.