Kern Ágnes
Mélyfúrások a lelki páncél alá

Beszélgetés Kukorelly Endrével

Kukorelly Endre neve nem ismeretlen a Kilátó olvasói előtt, hiszen verseivel többször is találkozhattak e lap hasábjain. A közelmúltban megjelent TündérVölgy című kötete, amelyből a Kilátó szintén közölt részletet még a megjelenése előtt. A kötet - az eddigiektől eltérően, melyek verseket és kisprózákat tartalmaztak - regénynek tekinthető.

Mennyire jól ismer bennünket, vajdaságiakat?

Nem annyira jól, mint amennyire kellene, de nagyon lelkesen megyek, ha meghívnak. Szerbhorváth György és Virág Gábor három ízben is meghívott Kishegyesre. Nekem ez egy varázslatos dolog volt: a préri közepén egy kis kultúra. Az egész szituáció rendkívül szórakoztató, amikor az ember ül a kocsmában Kishegyesen.

Mi késztette arra, hogy ezeket az élményeket a verseiben is megírja? Mindről ír verset, ami élményként éri?

Pontosan nem tudnám megmondani, hogy miről szoktam írni. Ez meglehetősen ad hoc dolog. Nem is az a lényege egy versnek, hogy miről szól, hanem hogy hogyan van megcsinálva. Természetesen a tartalma is érdekes, hiszen az embernek megvan a maga életanyaga, melyen átengedi a verset. Tulajdonképpen teljesen jogos olvasói nézőpont az, amikor valaki egy vers mondanivalójából vagy tartalmából indul ki, de számomra ez egyfajta másodlagosság.

Mit jelent az, hogy "hogyan van egy vers megcsinálva"?

Úgy képzelem el ezt a dolgot, hogy az embernek van egyfajta mentális struktúrája, lelki alkata, és bizonyos szerencsés pillanatokban az írás átveszi az ember lelki struktúráját, tehát egy bizonyos lelki lenyomat jelenik meg a versben. Ezt gondolom én egyfajta autentikus írásnak, amikor belülről készül el egy szöveg. Ez nem elvontság, nem egy puszta szerkezet, hanem, mint ahogy az előbb is mondtam, az életanyagot viszi. A vers teste az életanyag, amivel az ember bír, de a szerkezete, a csontváza az ember lelki szerkezete. Optimális esetben azt történik, hogy egy őszinte befogadó nyitott pillanatában elolvassa az én szövegemet, akkor az ő lelki struktúrájára az én lelki struktúrám egyfajta hatást gyakorol. Kontaktus keletkezik a két lelki alkat között, és ez okozza azt a fajta élvezetet, amit műélvezetnek szoktunk nevezni. Nem feltétlenül azt élvezzük, hogy milyen mondanivalója, tartalma van egy szövegnek, hanem ezeket a szerkezeti sajátságokat fogjuk élvezni, hiszen a mi lelkünkre hat ez a dolog. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi váltja ki, de hogy kiváltja valami, az teljesen biztos. Ezt nevezem én műélvezetnek.

Az új regényébe beleolvasva azt tűnt fel, hogy ehhez hasonlóan egy előre kitalált vázra, szerkezetre helyezte rá magát a szöveget.

Tulajdonképpen ez volt vele a célom. Annyi "kiábrándítót" mondanék, hogy nem volt meg eleve a szerkezete, hanem egy kezdemény létezett, és később, ahogy a szöveg elkezdett alakulni, akkor kvázi kimutatta a belső struktúráját, amit észleltem és ezt erősítettem fel.

Ez másként nem is lehetett volna, csak így, ahogy végül elkészült?

Van ebben a dologban egyfajta determináció. Mintha egy magot vagy sejtet figyelnénk, eleve meg van határozva, hogy abból szilvafa vagy eperpalánta lesz. Lehet befolyásolni és megváltoztatni, de azok művi beavatkozások, Mondhatnám azt is, hogy nem én írom olyanra, amilyen lesz, hanem az írás elkezdi magát írni.

A különböző eszközöknek, elemeknek, kiemeléseknek, mottóknak tudatos szerepük van ebben a folyamatban?

Itt mindennek nagyon erős szövegszervező szerepe van, de én ezzel nem untatnám az olvasót. Ezt nem is kell észrevenni, mert nem feltétlenül érdekes. Engem egy dolog érdekel az olvasó szempontjából, hogy mennyire élvezhető a szöveg, mennyire szórakoztató, illetve megható. Van-e benne olyan lendület, amely továbbviszi az olvasást.

Mit csinál egy író vagy költőféle ember egész nap? Hogyan készülnek a szövegek?

Legtöbbször ugyanazt csinálja, dolgozik meg próbálja az ügyeit elintézni. Aztán meg piheg.

Hogy lehet mindennapi munka az írás?

Effektív munka, régebben, boldogult ifjú koromban még úgy gondoltam, hogy majd eszembe jut valami menet közben, az utcán, és majd abból írok egy verset, de ez nem így működik. Kinyitom a számítógépet, és üres fejjel ott ülök előtte és várom, hogy történjen valami. Az az érdekessége, akármilyen abszurd is, hogy megtörténnek a dolgok, pusztán azáltal, hogy az ember ott ül.

Nem előtte jutnak eszébe a jó ötletek, amikor valami egészen mással foglalkozik?

Nem. Az nem is jó. Ami előtte jut eszembe, az el is vész. Van olyan, hogy hirtelen eszembe jut valami és gyorsan leírom, de az csak beindítja az ügyet. Lehet ez bármi, ami beindítja az ügymenetet, akár egy mondat az utcán, de általában ez is a munka része.

Ehhez hatalmas élményanyag kell, amit az ember összegyűjtöget az életében, nem?

Ez mindenkinek megvan. Az a véleményem, hogy mindenkinek sok tapasztalata van. A különbség az, hogy valaki esetleg tudatosan azzal foglalkozik, hogy ebből valamit létrehozzon. Ez tulajdonképpen egyfajta technológia is. Nem az írástudás, hanem annak a technológiája, hogy az ember újra és újra mélyfúrásokat végezzen a saját lelke felé. Minden ember óhatatlanul falakat, páncélokat növeszt a lelke köré, hiszen anélkül nagyon nehéz lenne elviselni azt a sok atrocitást, ami az embert folyamatosan éri. Viszont akkor, amikor az ember ír, az a legjobb, ha megpróbál a páncél mögé kerülni. Át kell fúrni a páncélt, és ezt a furatot állandóan tisztán kell tartani. Ezt nevezem technológiának. Ezt a járatot mindig újra és újra ki kell tisztítani, mert az ember lelki szervezete a lyukakat betömi. A munka abból áll, hogy az ember leül, s a járatot, mint egy kéményseprő, addig csiszatolja, amíg ki nem tisztul.

Attól lesz az ember író vagy költő, hogy erre képes?

Igen, azt hiszem, hogy ez a művészet. Az a művészet, hogy az ember képes-e autentikusan nyilvánulni bizonyos pillanatokban, nevezetesen a művében.

És egy pszichoanalitikus? Ő is művészi alkotásokat hoz létre?

A pszichoanalízis ugyanez. Szoktam is mondani, hogy én analízis helyett írok. Aki ír és ezt viszonylag tűrhetően tudja működtetni, az képes arra, hogy megússzon nagy lelki kataklizmákat, másrészt pedig kiváltja a pszichoanalízisre járást.

A művészi alkotás képessége megtanulható, vagy valaki eleve rendelkezik vele?

Ez elhatározás kérdése, a tojásból kibújva ugyanis mindenki rendkívüli módon kreatív. Csak később, mivel nincs rá szükség, az embert a társadalom arra kényszeríti, hogy feladja a kreativitását. Vannak olyan emberek, akik úgy döntenek, hogy ezzel a dologgal szembeszállnak. Arra is szüksége van a társadalomnak, hogy egy bizonyos rétege kreatív legyen. Ha valaki úgy dönt, hogy ezzel fog foglalkozni, akkor megvan rá az esély, hogy kreatív munkát végezzen és akár alkosson is.

Másokról meg tudja állapítani, hogy művészet-e, a mit csinálnak, vagy csak úgy írogatnak saját lelki békéjük érdekében?

Az a hipotézisem magamról, hogy meg. Ez a lehetőség mindenki számára nyitva áll, ha ezt a csatorna-tisztántartási műveletet elvégzi. Vigyázni kell azonban, hogy csak bizonyos pontokon nyissa meg a páncélt, mert csak az elmebetegek meg a gyerekek nyitottak teljes mértékben. Minél inkább felnövünk, annál több páncélt rakunk magunkra védekezésként.

A művészet tehát mindig arról a személyről szól, aki alkot?

Nem, a művészet arról szól, hogy mihez kezdjünk a világgal, de ha az ember nem magán keresztül csinálja, akkor min keresztül? Hogy mások milyenek, hogy milyen a világ, azt csak akkor tudod meg, ha megpróbálod magad valamilyen módon megismerni, megérteni és abból következtetsz arra, hogy milyenek mások.