Léphaft Pál
Holdkorona

Péter László grafikái alá

Húsz éve, sőt több. A lófejeket s apró pontozással készült más rajzait nézegetjük. Mintha Fütyü Pisti jártatná a két almásderest. Lobog a rajzok sörénye. A kanizsai kiállításhoz sok, a csodához viszont kevés a teljesítmény, de mégis elegendő rajz fekszik Péter Laci lábai előtt ahhoz, hogy próbára tegye a benne rejlő hitt és remélt erőket, ahhoz, hogy át tudjon lépni rajtuk. Sikerült. Most korszakokra, periódusokra, sorozatokra osztják azt az időt, amit a grafikák, monotípiák és más technikával készült munkák fölött, jobban mondva önmaga fölött töltött. Meggyőződésem, hogy alkotásaiban nem Lázárként támadt fel, hanem inkább Tamás módjára igyekezett a nyílt sebet érintve meggyőződni az igazságban. Vagy inkább saját igazában? Volt ideje meggyőződni arról, hogy a lerombolt baranyai templomban a szószék hangvetője a csendet is fel tudja erősíteni. A kibírhatatlanságig. És arról is meggyőződött, hogy a boltív harmóniájában már csak a csupasz kő lehet őszinte. A kő és a mag, vagyis a kezdet, ahová elmondása szerint ismét visszaérkezett. Hamvas után szabadon a kő az ég, a mag a föld. A kő nem kiváncsi, a mag mindig túl nyúl önmagán. A kő metafizika, a mag fizika. Vagy pontosan idézve: Az ember le tudja győzni a fizikát. A metafizikát soha. Az igazi nagy, embert kormányzó tények nem az anyagban vannak. Az anyag az embert sohasem kormányozta: akadályokat támasztott, amiket az ember mindig legyőzött... Az embernek ez az őrülete sokba kerül. Boldogságát ezen a ponton veszti el... Boldogság?

A megismerés felé megtett út a lényeg, vagy a megérkezés hamis biztonsága? Kezdhetjük elölről... - sugallja M. Zolnay Péter Péter László budapesti kiállításának katalógusában