Lovas Ildikó
Napsütötte órák, fagyos órák

Michael Cunningham: Az órák (Ulpius-ház Könyvkiadó, 2002); Az órák (rendezte: Stephen Daldry, fsz.: Nicole Kidman, Meryl Streep, Julianne Moore, Ed Harris)

Az olvasható a kötet hátulján, hogy a regény három nő sorsán keresztül tér és idő metafizikus kapcsolatának szívszorító élményét nyújtja. Brrr! Az ember emiatt retteg, ezzel és ez ellen küzd életében: a tér és idő metafizikus kapcsolatától, pláne annak szívszorító élményétől.

Nem is tudom pontosan, mit kell értenem alatta. Inkább szeretnék valami jó kis regényt olvasni, olyant, amit nem tudok letenni a kezemből, akkor is a fejemben jár, ha rántottát készítek.

De gyanítom, hogy általában azt kell alatta érteni, amit az író végigír a regényben. Tehát ha végigolvasom, máris közelebb kerülök a rettegett metafizikus kapcsolat (tér és idő között) szívszorító élményéhez, és ezáltal (ezt mindenki tudja, aki csak egy kicsit is konyít a pszichológiához) legyőzöm rettegésem, sőt, az sem kizárt, hogy jó kis regény-élménnyel leszek gazdagabb, mert azért a fülszövegeknek sem kell mindent elhinni.

Az amerikai regényeket - amúgy - igen szeretem, mert könnyűvé teszik az évek során sokszor penzummá redukálódó, vagy súlyával sújtó olvasást. Vagyis felidézik bennem azt az önfeledt állapotot, amikor még semmi más dolgom nem volt, mint az olvasás; csakis az olvasás öröméért való olvasás. A szerkesztésmód lehet a titkuk. Olyan tudással vannak szerkesztve, amely nem téveszti szem elől, hogy az olvasó szórakozás céljából vesz könyvet a kezébe. Mesterségbeli, szakmai tudás, amiről szó van. Előfordul, hogy ez a tudás nem rejt sokkal többet, de nem bosszankodom, mert olyan gyorsan olvastatja magát a könyv, hogy nincs lelkifurdalásom a vele töltött idő miatt. Aztán visszajövök görnyedni.

Amikor még komolyan vettem a filmeket, és gondolkodtam rajtuk, feltűnt, hogy az igényes amerikai film kezd úgy bóklászni a lélek tájain, mint valami Proustból, Joyce-ból gyúrt lélekismerő, akit Bécsben felejtettek. Hát ez nagyon elfárasztott. Ami viszont mégis megtartott lelkes filmnézőnek, az a színészek teljesítménye és az operatőrök szeme volt. Persze azért sokkal jobban szeretem az egyszerűen csak amerikai mozit, mint az igényes amerikai filmet. (Nem folytatom, mert ahhoz el kellene kanyarodnom az igényes amerikai mozi felé, amit valóban szeretek, de nem tartozik ide. Csak jelzem, hogy tudok róla.)

Tehát belekezdtem a könyvbe, amely három nő - időnek és térnek fittyet hányón egybefonódó - sorsát fogja elém tárni. Azt, hogy éppen Virginia Woolf, éppen ő kellett Cunninghamnek, egy kicsit nehezményezem. Olyan kínos arra gondolnom, hogy kiváló motívumokat szolgáltatott: depresszió, öngyilkossági kísérletek, furcsa vonzalmak. Hogy mindez fontosabb lehet annál, amit leírt. Pontosabban egy regényben, amelyben szereplővé lesz, ez a lényeges. Mégsem ilyen egyszerű. Cunningham regényében 1923 táján járunk, azon a napon, amikor Woolf ,,elkezdi" írni a Mrs Dallowayt, vádak és hírnév között. Sose hitesd el magaddal, hogy amit nem kaptál meg, nem értél el, azt nem is érdemes. Sose hidd, hogy például a gyereket más dolgokkal is helyettesítheted. az ember (hogy is fejezzem ki) önmagáért kell szeressen mindent. Vagy pedig meg kell szabadulnia attól, hogy e dolgok minduntalan beleszóljanak az életébe. Félre kell dobni mindent, és olyan dolgok felé indulni, melyek a személyemtől függetleníthetők. Veszélyes dolog olyan írót tenni egy regény szereplőjévé, akinek sorain irodalommal foglalkoz(gat)ók nőnek fel, mert elkerülhetetlenül ,,saját" írójukat keresik a regényben, mégha tudják is jól, hogy ez igazságtalan, inkorrekt és túlságosan olvasói eljárás. Még veszélyesebb, ha nehezen szabadulhatunk attól a fentebb már említett benyomástól, hogy a szereplővé tett író életének dolgai fontosabbak annál, amit csinált, fontosabbak, mert kiváló motívumok. A regény többi szereplője is ezt támasztja alá. Azért idéztem Woolfot, mert meggyőződésem, hogy amit itt (és másutt) ekképpen leírt, van olyan fontos, mint mániás szakaszai, önpusztító próbálkozásai, mindaz, amit Cunningham valahogy így érint: Tudatában van az üvegben visszatükröződő mozgásnak, de nem engedi meg magának, hogy fölnézzen. A tükör veszélyes; néha megmutatja azt a levegőben lebegő sötét, megfoghatatlan valamit, ami fölveszi az ő alakját, és a háta mögé lopózva disznószemekkel, nedves, ziháló légzéssel figyeli őt. Virginia megmossa az arcát, de nem néz föl, főleg ma reggel nem, amikor várja a munka. Olyan boldogan készül írni, mintha egy ragyogóan megrendezett, szellemdús parti várna rá, sőt annál is több: a lakkozott padlón susogó selyem és a zene alatt elsuttogott titkok mögött rejtőző, csupa életöröm.

A woolfi mondatokhoz kicsit sok a disznószem, nedves, ziháló légzés és lebegő sötét valami. Vagy abban az évben, azon a napon sok. Vagy undok olvasó vagyok, túlzottan rajongok az íróért, és ezért nehezményezem a hőssé előlépett W. ennyire borzalmas reggelét. Hát még ha túl hideg volt a mosdóvíz.

A szellemdús partit egyébként a másik hősnő szervezi, akit AIDS-től haldokló költő barátja Mrs. Dallowaynek keresztelt el. A partit a költőnek szervezi, aki életműdíjat kapott nehezen olvasható regényéért, amelyben a partit adó hősnő - Mrs. D. a főszereplő. És azt mondja reggel Mrs. D., hogy majd ő veszi meg a virágokat. (Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.) Természetesen a költő homoszexuális, amint Mrs. D. is az, immár tizennyolc éve él együtt egy másik nővel. A költő egyedül él. A férfiak, úgy látszik, akkor is állhatatlanok, ha homoszexuálisak, a nők pedig a biztonságot akkor is nagyon sokra becsülik, ha leszbikusok. (Nem kisebbségekről beszélünk, hanem felhasznált klisékről, kedveskedő humorral.) Úgy emlékszem, a költőt nem a betegség miatt hagyta el a barátja, aki szintén eljön a partira. Az azonban bizonyos, hogy amikor elhagyta a költőt, szabadnak érezte magát: különös, szinte természetfölötti elégedettséget érzett. Szabad volt. Mert a költő igen nehéz ember, regényében például megöli az anyját.

A költő anyja a könyv harmadik hősnője, de ez csak lassan derül ki (aki sok krimit olvas, annak rutinja van, és előbb rájön), az pedig, hogy egészen kicsi korában elhagyta költőt és annak szinte csecsemő húgát, hogy könyvtárosnő legyen Kanadában, csak nagyon a könyv végén. Ott kerülnek helyükre a síkok, fonódik össze az idő meg a tér.

Mrs. Brownnak hívják a költő anyját, a róla szóló részeket olvasva igazi érzéseim voltak, a '40-es évek végén, kertvárosi bezártságban élő, olvasni és csak olvasni szerető, az anya- és feleség-szereppel küszködő nő megrajzolásához használt klisék voltak a legtisztábbak, a fiával való viszonyának leírása a legérzékenyebb részei a könyvnek. Mrs. Brown hiteles figura. Könyvében a fia megöli. Gyereket nem hagyunk el, mint tudjuk. Tovább gondolva azt a metafizikai összegubancolódást, talán arra kellene következtetnünk, hogy W. még jobban is járt. Nem következtetünk, mert a szálakat megpróbáljuk az író egyik szándéka szerint szétsodorni (másik szándéka, hogy teljesen összegubancolódjanak, de az már olyan volna, mintha analízisbe mennénk mind, együtt.)

Nem árulok el mindent, annak, hogyan is sikerült a parti, járjon utána minden olvasó könyvvel a kezében.

Ennyit is csak azért meséltem, mert szerettem volna megmagyarázni azon állításomat (hatodik bekezdés), miszerint úgy tűnt nekem, hogy ebben a mégiscsak mesterien megszerkesztett regényben az író V.W-nak olyan dolgait használja fel, amelyek talán kevésbé lényegesek hátrahagyott mondatainál, hátrahagyott mondatait pedig keretnek használja. Nem a világ az, amiről szó van, a világ és benne a hősök, akik életük alakulásával, sorsfordulóikkal azt bizonyítják, amit tudunk különben is, de azért olvasunk irodalmat, mert újra és újra tudni akarjuk: a világ szépségének pedig, mely menten el is kell pusztuljon, két éle van, a nevetés meg a kín, s ez vágja ketté a szívet. (Ez is egy hátrahagyott mondat, a Saját szobából való.) Amiről szó van, az csupa fontos dolog, ám nem a lényeget érinti, csupán motívumként szolgál. Bár kiválóan megcsinálva.

*

Az órák című filmet már azelőtt is reklámozták, hogy a V. Woolfot alakító Nicole Kidmant Oscar-díjjal jutalmazták volna. Mint a kiváló, az 1999-es év irodalmi Pulitzer- és a PEN-klub Faulkner-díjas regényéből készült filmet. Jó, lehet, hogy a reklámban nem hangoztatták ezen irodalmi díjakat, mint utóbb az Oscart, de jelezték: nagy sikerű regényből készült a film. Igaz, másmilyen könyv szóba se jöhetne. Gondoltam, megnézem. A Woolfról készült más filmeket (bár nem játék) is mindig megnézem, ezt se hagyom ki. Szeretek moziba járni, mit magyarázkodjam.

Mert kicsit izgatott voltam, ezért magyarázkodom. Nem fogom percig sem unni, ezt reméltem, átlagnézőre szabott Greenewayben reménykedtem. Olyan pedig nincs. Léleknéző, Bécsben felejtett rendező van. Tökéletes képekbe ágyazott, a részletekre annyira odafigyelő filmet láttam, hogy Woolfék cselédei az angol angolt beszélik. Ez jólesett a fülemnek, addig sem kellett Kidman disznószemű sötét lebegéstől ijedt, gyűlölködő, bizonytalan, de mindenképpen túlzó játékát figyelnem.

(A film természetesen jó, meg kell nézni.)

Úgy gondoltam, soha nem tudnék filmforgatókönyvet írni, színpadra alkalmazni valamely irodalmi művet. Ez utóbbiban még mindig biztos vagyok, a filmforgatókönyv-írás titkai azonban már kevéssé kifürkészhetetlenek, legalábbis egy jól járható utat látok magam előtt az Órák alapján.

Mindent fordítva!

Virginia Woolf 1941. március 28-án öngyilkosságot követ el. A regényben az égbolt foltokban ragyog a tegnapi esőből megmaradt pocsolyákban. A fejemben mindig is hidegnek éreztem azt a napot, lehetett persze kivétel is az a nap az angol időjárás történetében, de azt nem hiszem, hogy - miként a filmben - májusi hangulatú részegült méhecskék között indult volna meg W. a folyó irányába.

Mrs. D. - Meryl Streep - a regényben elindul virágot venni, természetesen júniusban: idén júniusban a Nyugati Tizedik utca mentén ismét tökéletes levelek nőttek a kutyaszar és az eldobott szemét négyszögében álló fákon. És a szomszéd vénasszony ablakában a virágosláda földjébe dugott kopott, vörös műanyag gerániumok mellett egy pitypang dugta ki merészen a fejét. Micsoda izgalom, micsoda döbbenet itt lenni egy ilyen júniusi reggelen.A sok-sok oldalon át kitűnően, valódi érzékletességgel leírt júniusi reggelből Meryl Streep fagyos, sálas-kesztyűs reggelbe, fogvacogós, undok félborongós reggelbe lép ki.

Nem értem. Öt perce (akár a viccben) ülök a moziban, és tudom, hogy nem a regényeket szoktam keresni a filmen, nem a fejemben látott szereplőket keresem a vásznon, jól nevelt, értelmes néző vagyok, képes a másmilyen olvasat befogadására, de ez a ,,fagyos órák, napos órák" cseréje felbosszant, mert - a későbbi cserék még inkább alátámasztják - simává, édes-bússá és mindenképpen szívszorítóvá kívánják tenni a történetet. A regény sem volt túlontúl bonyolult, de nem hasalt bele nyálas, problémátlan megoldásokba.

Kidman méhecskék és virágok között, a napfényben (maga mégis a legteljesebb sötétségben!) gyalogol önkéntes halála elé, Streep viszont fázósan siet a városok városa utcáin, szinte sejtetve, hogy a magabiztos sietésnek, örömteli partira készülődésnek rossz vége lesz (a hideg utcákon szinte kiugrik kezéből a költőnek vásárolt, élénk színű csokor!). Ennél rosszabb már csak az lesz, amikor a staccatós vágások (a három asszony sorsán keresztül az idő és tér metafizikus kapcsolatának szívszorító ábrázolása a film eszközeivel, brrr.) egyenes következményeként Streep a konyhájában kiborulva, kezeit magasba emelve, karkötőit a dél-amerikai szappanopera Cassandráját felülíró csörgetéssel a mosogató mellé görnyedve összeomlik a volt-baráttól való találkozástól, majd közli, hogy előérzete van. A fordítva-elv alapján a regényben természetesen a férfi, a volt-barát sír. Egy kicsit jobb. Az eredeti, a megidézett Mrs. Dalloway ismeretében legalábbis. Azt már szinte vártam, hogy Streep lánya finom, félhosszú hajú, megértő fiatal hölgy legyen, s ne legyen a feje csaknem kopasz, a bőre rózsaszín. Egy film, amiben minden sarkosat legömbölyítettek. Általában ilyenek az amerikai filmek, készítőik elmagyarázzák, legömbölyítik, a szálakat hibátlanul elvarrják, tökéletes összbenyomású foltvarrással készült, meleg filmtakarók előállítására képesek.

De az Órákban meglett volna a lehetőség! Itt-ott egy élesség, szúrás a köröm alá, amitől a mozi után is megdobban a szív. A költő, igen a költő figurája ilyen. Az Ed Harris megformálta AIDS-es alkotó, az egyetlen valóban hiteles hős, aki regényében megöli őt és húgát elhagyó anyját (Julianne Moore). Kék szeméből visszaköszön a regény négyéves kisfiú hőse. A filmből nem köszön vissza, hacsak abban a döbbenetes hasonlóságban nem, ami a kisfiú és felnőttkori önmaga, Ed Harris között megvan. Ezt azért csodálom, ezt a fajta tökéletességre törekvést.

Azután a jelenet után, hogy Kidman kiér a vasútállomásra, hogy Londonba szökjön, Leonard pedig utánarohan, ,,tetten éri", feladom ellenállásom. Abban a jelenetben benne van mindaz, ami a regényből és a filmből is szinte kimaradt. A búcsúlevél hangja¹ (nem a regényből idézem, hanem Bécsy Ágnes könyvéből). És onnantól a film is, a néző is megnyugszik.

Annak azért nagyon megörültem, hogy a könyvet - mint látom -, újra kiadták, de már nem a fehér-könyvek sorozatban, remek borítóval, hanem a három színésznő arcával. Helyes. Így az Órák pontosan olyan távolságba került Woolftól, amilyen távolságban volt is. Csak ezzel a borítóval egyértelműbb.