Majoros Sándor
Meghalni Vukovárnál
(részlet)

Hatéves lehettem, amikor - úgy november közepe felé - anyámék kijelentették: elvisznek Zomborba egy időre, a nagybátyámékhoz. Ezt megelőzően csak nyáron vendégeskedtem náluk, s most, úgy látszott, télen ér ez a megtiszteltetés. Furcsállottam azt is, hogy apám lesz az utaskísérőm, mert annak előtte egyszer vitt csak el moziba, de az a kis kirándulás jó, ha másfél óráig tartott. Ha vinniük kellett valahová, mindig anyám volt a kísérőm, aki most mégis otthon maradt, sőt amikor kikísért bennünket, sírva fakadt. Rossz érzésem támadt, fölnéztem apámra, hogy mi ez, miért sír anyám, de ő nem magyarázkodott, hanem megragadta a kezem, és valósággal elvonszolt a vasútállomásra. November közepe volt, de majdnem ablakig ért a hó. A vonat elvitt bennünket Cservenkára, ott sokáig vártuk a csatlakozást. Nagyon szenvedtem az unalomtól meg a hidegtől. Mindezt még tetézte, hogy apám nem olyan útitárs volt, akiért rajongani tud az ember. Jó, ha két megjegyzést kipréselt magából egész idő alatt. Zomborban az ángyom és a nagybátyám vártak ránk. Fiákerrel mentünk hozzájuk. A sárga köves utcákat belepte a hó, s a fiáker meg-megfarolt rajtuk. Másnap apám hazautazott, és elmúlt néhány nap. Valamelyik délelőtt - unokahúgommal a legnagyobb játszadozás közepén voltunk - ángyom odahajolt hozzám, és azt mondta: kistestvérem született, Mártának hívják. Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha kapok egy kiadós nyaklevest. Honnan lett ez a kistestvér? Megbántódtam nagyon, s ha nem szégyellem, talán el is bőgöm magam. Később sokat gondolkodtam ezen, s mindig arra jutottam, valamit nagyon elhibázhattak a szüleim, hogy nem készítettek rá a kistestvérre. Halált játszottak velem anyámék, eltitkoltak, az eljövendő sötét leple alá helyeztek egy nagy, jelentőségteljes eseményt. Úgy zúdították rám az örömhírt, minden előjel nélkül, ahogy a halál ront rá az emberre, és taglózza le kíméletlenül. Lényegében én már a húgom születése óta pontosan tudom, milyen érzés az, ha meghal az ember, és nincsenek is illúzióim evvel kapcsolatban. Ha jobban belegondolok, a pénzérme meglelése és birtokbavétele ugyanez lehet. És most, hogy újfent előkerült a nadrágzsebemből, az is nyilvánvaló: hozzám kötődik az idők végezetéig. Hazatérésem nagyobb csoda lenne, mint a föltámadás. Emlékszel Lázár históriájára?, kérdezi Vína hirtelen. Harmadszori fölszólításra kijött a sírkamrájából, lehámozta magáról a halotti gyolcsot, s megállt a rémüldözők előtt a maga legteljesebb testi valóságában. Eddig szól a fáma, ám azt már senki sem tudja, milyen ára volt ennek a kijövetelnek. Lázár a halálban - bármilyen rövid időt töltött is ott - elfelejtette a kötődéseit. Elméjéből kitörlődtek azok az arcok, amelyekre oly sok szeretettel nézett, a világ csupa ridegség lett számára, ő pedig árnyéklényként mozgott ebben a veszélyes, visszautasító közegben. Elfordultak tőle a barátai, mert féltékenyek voltak a túlvilágról hozott tudására, akik pedig csak hírből ismerték, azért gyűlölték, mert neki sikerült az, ami az ő kedveseiknek sohasem. Lázár pedig sajgó csontokkal, az élet lázától túlhevült izmokkal egyre távolabb vonszolta magát az emberek világától, s végül a sivatag közepén, a másvilágra emlékeztető békességben talált vissza oda, ahová egyszer régen már megérkezett.