Malota László
Az őrültek házában

Abban az esztendőben karácsonykor szép nagy pelyhekben hullott a hó, s az utcákat, a fákat, a parki padokat fehér hótakaró borította. A terek vidám gyermekek kiabálásától zengettek. A gyerekkorom jutott az eszembe, a várakozással teljes utolsó napok izgalma... A szüleim, akiktől távol kellett lennem ezen az ünnepen.

Mennyivel más volt az a készülődés a szemináriumban, mint az otthoni. Mert itt mindenki Jézus születésének ünnepét várta, egy fontos egyházi eseményt...

A kispapok igyekeztek túltenni az imákban, az ájtatosságokban, különféle elmélkedésekben, kilencedekben és minden más hasonló cselekedetben egymáson, hogy - ahogyan ők kifejezték - az Úr kedvében járhassanak ezen a gyönyörű ünnepen.

Ebben a forgatagban magányosan sétálgattam a kihalt folyosókon, s az életemen töprengtem. Egy ilyen alkalommal döbbentem rá, hogy az, amiért a szemináriumot választottam, hogy - amint Pierre Froment abbé remélte Lourdes-ba indulván - visszanyerjem a hitemet, amit fontosnak véltem egy ember életében, pontosabban megerősödjek benne, kudarcba fulladt, hiszen a szemináriumi élet s mindaz, amit ott megismertem, éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem, és amúgy is gyenge hitemben olyannyira megingatott, hogy mindent elveszítettem általa.

Pedig mennyire jó és felemelő érzés lehet hinni valamiben - állapítottam meg karácsonyeste a templom szentélyében ülve -, mennyi nehéz pillanatban segíthet át a válságos időkön, mennyi értelmet ad a létnek. Szomorúan jutottam arra a következtetésre, hogy ha nem kerülök a papneveldébe, talán mindez meg sem történik velem. De ki hitte volna, hogy éppen az ottani élet által döbbenek rá, hogy a katolikus egyház által hirdetett és magasztalt Isten nem az, amiben érdemes, amiben lehet hinni...

- Hát boldog karácsonyt! - mondta Vitalius, s a kezemet szorongatta az ünnepi mise után a sekrestyében.

- Igen, boldog karácsonyt és boldog új évet - feleltem, majd magamban hozzátettem: valahol másutt.

- Óh, Marcus! - kiáltotta Geminianus, aki talán a legközelebb állt hozzám azokban az utolsó elhagyatott időkben. - Ezt neked hoztam -, és átnyújtott egy becsomagolt könyvet.

- Köszönöm - szerettem volna mondani, de kispaptársam már egy másik szeminaristát ajándékozott.

- Érdeklődés nélkül nyitottam ki az ajándékot, mert biztosra vettem, hogy valami imakönyvet találok benne, de amikor megláttam, kissé megdöbbentem, ugyanis Dosztojevszkij regényét tartottam a kezemben. A Bűn és bűnhődést.

Értetlenül álltam a sekrestye közepén, és tekintetemmel Geminianust kerestem, akit nem sokkal később megláttam. Találkozott a tekintetünk. Geminianus mosolyogva és sokatmondó arckifejezéssel bólintott.

Szerettem volna egyedül maradni, így a cellámba siettem, ahol még egy meglepetésben volt részem. Egy kis ajándék volt, de nekem mindmáig a legdrágább. Amikor kibontottam a gondosan összekötött csomagot, egy sapkát találtam benne... egy sapkát... Tőle... Aznap nem voltam képes lemenni a refektóriumba, megenni az ünnepi vacsorát, mert inkább a szobámban maradtam, egyedül, a sapkát szorongatva, és ha jól emlékszem, egész éjjel sírtam. Abban azonban biztos vagyok, hogy akkorra már lelkileg nagyon megviselt és elkeseredett voltam, meggyötört és elesett...

Másnap a tízórai szentmise után kétórás kimenőt kaptunk. Úgy döntöttem, hogy ezalatt meglátogatom Donutiust az elmegyógyintézetben, és virágot viszek apóka sírjára.

A bolondok háza egészen a város szélén volt egy magas betonkerítéssel körülhatárolt park közepén. Szigorúan őrzött hely volt, mert alig akartak beengedni, pedig reverenda volt rajtam, ráadásul azt hazudtam, hogy beteghez hívtak.

Donutius a második emeleten volt. Mint később megtudtam, itt őrizték a nem közveszélyes őrülteket. Kispaptársamat jó hangulatban találtam.

- Megismersz? - kérdeztem. Közelebb léptem, és leültem az ágya melletti betonba csavarozott erős vasszékre.

- Persze. Te vagy Jézus - felelte nyugodt komolysággal.

- Hát, ami azt illeti...

- Te, képzeld csak el, hogy megint meg akart erőszakolni valakit... Annak a Severus ördögnek az öccse... De nem a húgát, hanem a Szűz Máriát. Azt a kis vékony, szemüvegest, akit bizonyára te is megfogdostál idefelé jövet, itt szaladgál fehér köpenyben... De mi van rajtad, édes öregem, mi ez a maskara? Nem félmeztelenül jársz te? Abban a kis rongyban?

- Kicsit hideg van odakint.

- Hideg? Hát manapság az istenek is fáznak? Micsoda időket élünk... Hát az apád hogy van? Viaskodnak még azzal a gyönyörű és okos angyallal?

- Kire gondolsz?

- Hát Luciferre. Olyan badarság ez az egész viaskodás. Miért nem egyezik meg vele az apád, vagy miért nem takarítja el az útból? Hát mi lenne az neki? És te mit keresel még itt?

- Gondoltam, maradok néhány percig nálad, de ha akarod...

- Ugyan, nem úgy értem! Minek jöttél te a Földre... annyi marhaságot hirdetni. És mi mindent összezagyváltál, amikor az apostolokért imádkoztál. Jól emlékszem minden szavadra! ¨Kinyilatkoztattalak téged az embereknek - mondottad -, akiket e világból nekem adtál." Minek ajándékoztad te meg önmagadat? Mert hát te egy test vagy az apáddal. ¨Tieid voltak és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit nekem adtál, átadtam nekik. žk elfogadták, és így valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem". Hát mi a fenének volt neked erre szükséged?

- Nem tudom - válaszoltam, csak hogy mondjak valamit.

- Hát normális vagy te egyáltalán, Jézuskám? - kérdezte a diakónus előrehajolva és kiguvadt szemekkel. Majd egyre inkább belelovallta magát, és folytatta: - Aztán később azt magyaráztad az apádnak: ¨Én már nem vagyok e világban, de ők a világban vannak. Én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velünk voltam, én tartottam meg őket a nevedben, amelyet nekem adtál. Megőriztem őket; senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. Most hozzád megyek, ezeket pedig elmondom a világon, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat. A világ gyűlölte őket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok e világból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem e világból valók ők, amint én sem vagyok e világból."

- Hát igen... de...

- Eszednél voltál, amikor ilyeneket mondtál? Hát gondold csak végig, micsoda ellentmondásba keveredtél te önmagaddal és magadban apáddal! Azt mondod, te már nem vagy a világban, de az apostolok még igen. De nem vagy az apádnál sem, mert azt mondod, hogy hozzá mész... Hát akkor hol voltál te akkor tulajdonképpen?

- Talán...

- Aztán mi jó van abban, ha mindenki egy? Minek kellene mindenkinek egynek lenni? És hogyan mondhatnád el, a saját örömödre a világon, ha te, a saját bevallásod szerint már nem vagy ott? Ha az apostolokat a földön választottad ki a kezdetek kezdetén, akkor miért nem voltak e világból valók?

- Nézd, Donutius...

- Én nem vagyok Donutius! Én János vagyok, Zebedeusnak, a galileai halásznak és Szalóménak fia, a vénebbik Jakab apostol öccse! Én vagyok, aki a Szentlélek eljövetele után Mária mennybevételéig Jeruzsálemben maradtam, hogy Szamariában apostolkodhassak. Szalóme fia... Ismered te őt egyáltalán?

- ž volt az, aki Heródesnek, a zsidó királynak a lánya volt, pontosabban csak mostohalánya, és akinek kívánságára a király lefejeztette Keresztelő Szent Jánost?

- Az anyám volt! Az anyám! - kiáltotta egyre jobban feltüzelve Donutius. - Nekem volt rendes anyám, nem úgy, mint neked. Egyébként van itt egy ismerősöm, aki mindent bevallott, úgyhogy lelepleződtetek.

- Kicsoda?

- József, ki más lehetne! Az ács! A nemzőapád!

- Na ebből elég! - kiáltottam felállva.

- Hová mész? Megőrültél? Most, hogy végre sikerült bejutnod ide, a mennyországba, máris el akarsz menni?

- Félek, hogy ez csak egy bolondokháza - jegyeztem meg mintegy magamnak, de Donutius meghallhatta, mert azt üvöltötte:

- Nem mindegy az? - dühöngött, s közben felugorva az ágyában vadul tapsolni kezdett, és azt ordítozta: - Távozz tőlem, sátán! Távozz tőlem, sátán! - Erre kivágódott az ajtó, és két megtermett férfi törtetett be rajta, kényszerzubbonnyal, amit pillanatok alatt ráhúztak az egykori szeminaristára.

- Mindig ezt kiáltja, ha rájön a roham - adta tudomásomra az egyik ápoló.

- Vajon mióta volt rohama? - kérdeztem inkább csak magamtól már a kijárat felé, ahol felhúztam a sapkámat, és elindultam a temetőbe...

(Malota László: A gyalázatosak szentélye. Konkrét Könyvek. Budapest, 2003)