Matuska Márton
Belgrád-Bécs retúr, via Budapest

Egy frissen bomlott országból tartok egy olyanba, amely nyolc évtizeddel ezelőtt lett feldarabolva. Mindkettő afféle európai középhatalomnak számított: az Osztrák-Magyar Monarchia és a titói Jugoszlávia.

Valamikor végigszámoltuk apámmal, hány uralkodónak volt a katonája. Ferenc Jóska volt az első. Neki 1915-től szolgált. Károlynak a koronázásán személyesen jelen volt. Egységüket felvezényelték Budapestre 1916 utolsó napjaiban. Sorfalat álltak a koronázási menetnek valamelyik budapesti híd közelében. Látta a királyt. Azután következett Sándor. Róla nem sokat tudott. Péter azért maradt számára emlékezetes, mert 1934-ben szintén a katonája lett. A kiskorú uralkodóra fel kellet esküdnie. Bevonultatták ezért tartalékosnak rövid időre. A magyar honvédség bevonulása után, 1941-ben, a temerini egyházközségben felvetődött az erkölcsi dilemma: esküszegők lesznek-e mindazok, akik az újabb államfő, Horthy alattvalójának fogják tekinteni magukat? Kopping Gáspár plébános megmagyarázta, hogy a kényszer alatt tett eskü nem kötelez. Tito lett az utolsó a sorban, akinek az államában állampolgár volt. Majdnem egyidősek voltak, s nem sok időeltérés volt a haláluk bekövetkeztében.

2002 májusában egy autóbusznyi európai - többségükben ausztriai - magyar jött el hozzánk, a Délvidékre (köztük Reha György és Dénes Sándor, akiknek alkotásai itt szerepelnek illusztrációként). Azzal a határozott céllal, hogy lássák, mi maradt a történelmi Magyarországból a Bácskában és a Bánságban. Annyit lássanak, amennyit egy hét alatt lehet. Zomborban megyeszékhely, Bácskertesen lakodalom, Doroszlón tájház, Bácsban a vár, Újvidéken maga a város Péterváradostul, Karlócán az 1699-es békekötés emlékére emelt kápolna, Zimonyban a honfoglalásunk ezredik évfordulójára emelt Hunyadi-torony, Becsén a Than fivérek emlékei, Törökbecse után az aracsi romtemplom, Zentán a csata emléke, Topolyán a Kray-emlékek, Szabadkán mindenekelőtt a városháza, Csáth és Kosztolányi emlékei. Bele sem fért minden a programba. Többek között azért nem, mert minden helységben még koszorúzni is akarták a hivatalosan még mindig tagadott, a negyvennégyben lezajlott vérengzésnek az emlékhelyeit. A kirándulásra érkezett európai magyarok támolyognak tőle, mert minden helységben ugyanaz: az ártatlan magyar áldozatok tragédiája. Belgrád pedig még mindig hallgat. Egy alkalommal ellenségként vonult végig az osztrák-magyar hadsereg Szerbián. Nyomában nem támadtak ilyen tömegsírok.

Dr. Smuk András, az ausztriai magyarok kitartó szervezője a vendég-magyarok csoportvezetője. Nyilván viszonzásul Írók a déli végeken címmel megszervezi a bécsi szereplését. Egyesületük, az Europa-Club ugyan hármunkat hívott meg, de csantavéri társunk nem vállalta, így Kontra Ferenccel mi ketten megyünk a Pázmáneumba, irodalmi estre. Külön érdekesség, hogy társam a két szétdarabolt állam tartozékaként ismert Zágrábon át.

Belgrád. A második voltország fővárosa. És a maradékáé. Meg az előzményéé. Amikor még amannak a másik tönkrement birodalomnak voltunk a tartozékai ezzel a mi Délvidékünkkel, a ma Új-Belgrádnak nevezett rész nem tartozott Szerbia fennhatósága alá. Herceg János és földije, Veljko Petrović többször elmondta, hol húzódott itt Zimonyban az a kerítés, amelynek az egyik oldalán az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgárai álltak, a másikon a Szerb Királyságéi. Közöttük, keskeny sávon a határőrök sétáltak le-föl. Az emberek beszélgettek, csomagokat, küldeményeket adtak át egymásnak. Talán itt volt, ennél a rom-monstrumnál, amelyet az SKJ-JKSZ számára építtetett Josip Broz, s amely az 1999-es bombázás idején vette fel mai állapotát? Látni Belgrádban a volt belügyi székházat, a JNA-JNH hatalmas palotáját is. Illetve ezeknek a romjait. Meg a TV-bastille-nak nevezett romot. A mai diákoknak már tanítani kell, mi volt a JKSZ és a JNH. Mi is tanultuk, mi volt a K.u.K.-Cs és K. Apám Ferenc Jóska katonájaként itt volt, amikor Belgrád elesett. Kérdeztem egyszer tőle, mire emlékszik az eseményekből. Álmélkodásomra azt mesélte, hogy az egyik üzletnek a zauzlagjában - kirakatában - állt egy német katona, és rőfre mérte, ingyen a kapcának valót. Csak később fejtettem meg, miért ez a banális élmény vésődött az emlékezetébe a legmaradandóbban. A katonák heteken át vártak a rohamra, közben nem volt szabad levetni a bakancsot, s a lábukra rárothadt a kapca.

A követség, az osztrák, a szerb egyház pátriárkájának székesegyházával átellenben van. Kilenckor nyit, van egy óra idő a templomban tölteni. Fél évszázadon át sorvasztásra volt ítélve, ma - a borús-havazásos idő ellenére is - gyönyörűen ragyog a torony keresztje alatt az aranyozott gömb. A bejárat mellett az egyik oldalon is egy sírlap, meg a másikon is. Csizmámmal félrekotrom róluk a havat. Egyiken Vuk St. Karadžić, a másikon Dositej Obradović neve. Ők ismerték azt az osztrák-magyar világot, amelyben jórészt tanultak, és dolgoztak is a szerb műveltség sikeres ápolásán. Hányszor kopogott végig a kacskalábú nyelvújító Bécsnek azokon a kövein, amelyek felé én tartok? Hogyan kapott útlevelet? Könnyebben-e, mint mi ma? Smuk András elküldte a pecsétes meghívó- és garancialevelet, de ez nem mentesít a sorban állás kellemetlenségeitől.

- Biznisz - dönti el a rendfenntartó közeg. Oda kell állni, ahol a vállalkozók várakoznak. Nincs hideg, de szakad a hó, a járművek összefröcskölik a sorban állókat. A világ mindenféle népének sora.

- Helló éndzsel! - ordít a mobiljába és a fülembe a hátam mögött álló bizniszmen. Megbeszéli vele a tegnap éjszakai kalandot, s a márciusi találkozást Pozsonyban. Azután felvesz egy rendelést valamiből. - Kétszáz vagonnal küldjetek, az olcsóból, majd Prága átveszi.

A fogadóiroda tolóablakánál egy belgrádi ügyvéd intézi előttem a vízumát. A kedves hivatalnoknőnek átadja a névjegykártyát. Az beviszi a konzulátus címzettjéhez, majd egy kis ajtón bevezeti az ügyvédet. Nekem csak Smuk András levele van, azzal annyit érek el, hogy a vízum egy nap alatt elkészül, másnap kell érte visszamenni. Nem várakoztatnak öt napot, mint általában. S akkor értem meg, hogy a könyvbemutató mégsem biznisz, mert a vízumért - ezért - nem kell fizetni.

Végigmegyek a terezett úton oda-vissza, látom mindkét szétvert hatalomnak a romjait. Esetenként impozáns maradékait. Belgrádban a Szövetségi Parlament, Új-Belgrádban a Szövetségi Végrehajtó Tanács pompás épületei.

Az útvonal pontosabb meghatározása: Belgrád-Újvidék-Szeged-Budapest-Bécs. Oda, s vissza. Lényegében Újvidéken kellene kezdeni az utazást, de Belgrádot is be kell iktatni, mert ugyebár a vízum. Szeged azért kerül útvonalba, mert - ha már megyünk Bécsbe - ki kell használni az alkalmat, meglátogatjuk az ott élő gyerekeket. Sokan vagyunk már ilyen szülők. Mi maradtunk, a gyerekek meg elmentek. Ki ilyen, ki olyan okból. Fiúknál a leggyakoribb az volt, hogy nem akartak részt venni a délszláv testvérnépek öldöklésében. A lányok egy része ment utánuk, mások meg szembetalálták magukat ezeregy okkal, hogy ők is menjenek. Amióta ott megházasodtak, azóta tudjuk, ideiglenesnek vélt távozásuk állandósult. Legalább annyira, mint az örökösnek mondott, de folyton változó országhatárok.

Budapest. A Keletiben randevú Hornyik Miklóssal. Sokakkal ujjat húzott itthon is, meg Pesten is. Újvidéken az egyetemi kartársainak egy csoportjával. Megérkezése után Budapesten a Magyarok Világszövetsége lapját szerkesztette szuverénül. Annyira szuverénül, hogy a szövetség megszüntette a lapot. Egy budai vagy pesti könyvbemutatót beszélünk meg. Könyveiről is szó esik, az egykori újvidéki magyar napilapról, a Délbácskáról, a 2002-ben tartott évfordulóról, amikor a plébánia alapításának 300. évfordulóját ünnepeltük. Annyira belemerülünk a témába, hogy meg sem kérdezem, hol keresi a kenyerét. (Visszafelé jövet a lakásukon keresem fel, s ez ott sem került szóba.)

Bécs. Sárosi Károly, néhai osztályfőnököm, az újvidéki magyar tannyelvű főgimnázium tanára magyaróra keretében nyitogatta a szemünket az ötvenes évek elején, hogyan volt a Habsburgok székvárosa az Európát és az elnyomást egyszerre jelentő hatalmi központ. Magyar nagyjaink némelyikének börtöne, másikának nemesítő otthona. Még másoknak egyiket is, másikat is jelentette. Micsoda véletlenek sorozatából alakult ki, hogy Bécsben tanárom lányainak egyike a szállásadó vendéglátóm, és annál még jóval több: rokon. Megnézzük Széchenyi szülőházát, a Burgot, ahol közös királyaink is trónoltak, a kapucinusok templomát, ahol meg ugyanők nyugszanak. Egyszer jártam abban a házban is, ahol Vuk Karadžić lakott.

Nem messze a legnagyobb magyar szülőházától világra szóló kiállítás - minősítem magamban némi túlzással: "A Kunsthistorisches Museum és a bécsi Collegium Hungaricum együttműködése révén létrejött kiállítás új művészettörténeti szempontok szerint dokumentálja Budapest és Bécs művészeti életének kapcsolatait, a közös gyökereket, az azonosságokat és különbségeket. A kiállítás központi témája Magyarország képző- és iparművészete, valamint építészete. Kiindulópontként az 1873-as év szerepel, a Bécsi Világkiállítás és a három kisváros, Pest, Buda és Óbuda egyesülésének, a magyar főváros, Budapest kialakulásának éve." Ezt írja a kiállításról a prospektus. Arról az időről szól, amikor az osztrák uralkodóház, a negyvennyolcas szabadságharc leverésének tanulságait levonva, elismerte Magyarország szuverenitását, s a birodalom egyben tartása és megerősítése érdekében belement abba a kiegyezésbe, amely lényegében azt jelentette, hogy a szuverén jogok némelyikét a két állam közösen gyakorolja. Egyfajta európai egyesülés is volt ez. A kiállítás azt is szemlélteti, micsoda lendületes fejlődést hozott magával a politikai megoldás. Azóta sem láttunk hozzá hasonlót e tájon. Eredményeit és tartamát tekintve egyaránt. A haza bölcsére valló kompromisszum gyümölcse. A magyar szabadságharc és az utána következő kilátástalanság árán tanulta meg Ferenc Jóska, hogy Haynau-módszerrel ez nem megy.

Az irodalmi est a Pázmáneumban. A mintegy félszáz egybegyűlt rólunk, vendégekről, vidékünkről, itt élő magyarokról akar hallani. S mivel társam drávaszögi is, alkalmuk van az egész régióról. Az est baráti beszélgetéssel folytatódik. Bármily jól sikerült is azonban, bennem a Pázmáneumba, a Boltzmangasse 14-be és az onnan elvezető utcán látottak maradtak meg olyan erős élményként, mint a belgrádi kapca esete apámban. Az épület ugyanis az amerikai nagykövetség tőszomszédságában van, a követség bérli is a magyar intézmény épületének egy részét. Az utca az, ami elképeszt. Az utcának az a része, amely manapság alig nevezhető utcának. Le van ugyanis zárva. Gyalog lehet benne közlekedni. Az úttest közepén mintha egy polgári ház nagykapuja lenne lefektetve. Acéllemez. Ha valaki tankkal kísérelné meg az amerikai nagykövetség épületét megközelíteni, nem sikerülne neki. Az utca gyalogjárdáinak az egyike is el van zárva, csak a követségi épülettel szembeni oldal áll a járókelők rendelkezésére. Vaslánc és őrházak, meg ez utóbbiakban fegyveres őrök gondoskodnak arról, hogy illetéktelenek ne közeledjenek a követség épületéhez. A Birodalom védekezik. Minden birodalom így védekezik. Bizonyos tekintetben minden birodalom egyformán védekezik. S akkor válik veszélyeztetetté, amikor már védekezik. Vannak születésükkor ezerévesnek hirdetett birodalmak, amelyek általában legfeljebb egy-két évtizedet élnek meg, és vannak, amelyek évezredek óta birodalmak. Mint például az, amelyikről időnként elfelejtjük, hogy a világ legrégibb birodalma. A kínai. Fővárosának főterén hasonló biztonsági intézkedéseket szoktak alkalmazni, mint az amerikai itt Bécsben is alkalmaz. Az is félelmetes. Minden birodalom központja félelmetes, mert elidegenedett. A birodalom már senkié. Mozgatója számára is félelmetes már. Gondolom, az amerikai nagykövet is jobban szerethet a családi házában - bizonyára van neki - mint itt, a páncéllemezzel védett birodalmi nagykövetségi épületben.

A határ. Belgrádtól Bécsig kétszer van útlevélvizsgálat. Szóra sem érdemes. Amint rendben van a vízum, mehetünk. A csomagjaimra talán rá sem néztek. Röszkénél kérdezte jóhiszeműen a kalitkájában ülő magyar szerv, nevemen szólítva, hogy merre vitt az utunk. "Bécsbe, Budára" válaszolom. Nem tudom, érti-e a tréfát, ismeri-e azt a mondókát, amit mi Temerinben úgy folytattunk, hogy "török asszony lukára"? Nem árulja el. "Megyünk, amíg lehet", teszem hozzá. Erre már reagál. "Miért? Gondolja, hogy majd nem lehet?" Igen, gondolom, s ilyen egy-két szavas párbeszéd közben kifejtem, nem attól tartok, hogy visszaáll az aknazáras határrend, hanem a Schengen. Nyugtatgatna, de nem sok eredménnyel, hogy majd kitalálnak addigra valamit. Erre van nekem is egy-két ötletem, de neki kifejteni nincsen mód, s nyilván nem is érdemes.

Hazafelé, Bécs és Budapest között a vonaton. Márai: A gyertyák csonkig égnek. Két kebelbarát, volt katonatiszt találkozása 1942-ben, negyvenegy évi távollét után. Közben esett szét a hazájuk. Egyikük - lengyel származású - angol állampolgár lett a Maláj Szigeteken, emiatt nem vehetett részt, osztrák-magyar tisztként a világháborúban. A találkozás elején az országvesztés a téma.

"- Angol állampolgár voltam - ismétli zavartan Konrád. - Az ember nem cserélheti minden évtizedben a hazáját.

- Nem - mondja a tábornok, egyetértően. - Azt hiszem, az ember egyáltalán nem cserélheti a hazáját. Csak az okmányokat lehet cserélni. Te nem így érzed?

- Az én hazám - mondja a vendég - megszűnt, felbomlott. Az én hazám Lengyelország volt és Bécs, ez a ház és a kaszárnya benn a városban, Galícia és Chopin. Mi maradt mindebből? Ami összekötötte az egészet, az a kötőanyag nem hat többé. Minden szétesett részleteire. Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb.

- Messzebb, hová? - kérdi a tábornok.

- Az időbe.

(...)

- Amire esküt tettünk, nincs többé - mondja nagyon komolyan a vendég, és fölemeli ő is a poharat. - Mind meghaltak, elmentek, feladták azt, amire felesküdtünk. Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni. Ez a világ meghalt. Az újhoz nincs közöm. Ez minden, amit mondhatok.

- Ez a világ számomra él, akkor is, ha a valóságban megszűnt. Él, mert felesküdtem reá."