Mérey Katalin
Stigma

Tél van. Elvarázsolt város elvarázsolt csipkés csodafákkal, nagy, puha hópamacsok alatt jhajló, görnyedező ágakkal. Elgyötört városi fák csalóka díszruhája. Esik a hó, csend van. Puha a hó, puha a világ, puhán lépked az ember. Tisza Lajos vállán vastag fehér hógallér, mintha csakj úgy futtában kapta volna magára. A hámló derekú platánok roskadozva nyöszörögnek a csipkés teher súlya alatt.Minden tiszta, minden fehér. Nagyon hideg van.Megcsikordul a fagyos levegő, följajdulnak az öreg platánok. Robbanás. Vakító fény, fehér izzás.Maga nem magyar.Śgy néz rám a hirtelen felfedezés örömével, olyan megelégedéssel, mint amikor az ember végérvényesen megtalálta valaminek a helyét. Mint amikor az ember végre becsaphat egy fiókot.Muzsikás, magyar mondat. Alany, állítmány. Állító mondat az anyanyelvemen. Kijelentő, helyretevő, ténymegállapító. Leszögezi, hogy én nem vagyok magyar. A szögek átütik a tenyeremet, s jajongva megállnak a fában. Kereszt.Tisza Lajos elfordul, a nyakába kanyarított hógallért szorosabbra vonja, s elindul a hótorlaszokhoz. Vásárhelyi Pál furcsállja a dolgot, a kislányosan karcsú derekú Gizella megértőn hallgat gondbamerült Szent István oldalán, a kimondhatatlan nevű kultúrpolitikus gróf mereng, úgy látszik nem végzett alapos munkát. A platánok megrettenve remegni kezdenek, és szitálják, szitálják ránk a fagyott fehér hópihéket.A nagymama dünnyögi a bölcsődalt, odabújok az ölébe, belefúrom a fejem a kockás vállkendőjébe. Nem törődünk azzal a kutya világgal. Csendesen dúdol, egészen halkan, a szavak éppen csak sejlenek: Alkonyodik már a nap, minden hosszabb árnyat kap, fákon a szárnyas kis sereg...A madarak!A szalonnabőre! Télen mindig szalonnabőrit (így, i-vel) akasztott az almafa ágára. Bőrkét. A madáretetés hozzátartozott a télhez, mint a hó meg a hólapátolás, mint a fűtés és a szénhordás, mint a járdára szórt fűrészpor és homok, bár mi inkább hamut szórtunk ki, minek pocsékolni, a homok kell a pincében a zöldségnek, s a fűrészpor is fontos. Nyáron, a nagy dinnyeevések idején is a télre gondoltunk, és a dinnyemagot gondosan összegyűjtöttük a madaraknak.A cirokmagot is gyűjtöttük meg a kocsiúton széthullott kalászokat is. Tudtuk, hogy a madárkák szeretik a napraforgót meg a tökmagot, és azt is tudtuk, hogy a fecskék elrepülnek, de a cinkék nem. A cinkék maradnak. Farkasordító hidegben is, akkor is, ha olyan nagy a hideg, hogy a fákról fagyott madarak fordulnak le a földre.Kuporgok. Bevettük magunkat a nagymamával a karosszékbe, és dünnyögünk. Az altató második strófája ...a virág is álmos már, feje jobbra, balra jár ...a székből pont odalátunk az eresz alá a madáretetőre. Oda nem fúj be a szél, nem hordja be a havat, a cinkék tudják ezt, állandóan odajárnak, a kis csőrükbe kapnak egy szemet, s egyre csak cikáznak ide-oda. Lesnek, figyelnek, résen vannak, fehér nyakuk világít, szemük ragyog. Az eresz végigfut az egész udvaron, a garázsnál kezdődik és a konyhánknál végződik. Olyan mély csend van, hogy hallatszik, ahogy a fagyott hópihék az ereszhez csapódva zizegnek. A széket kibéleltük a régi presnyákkal, kényelmes és meleg, mint valami puha fészek, mind a ketten elférünk benne. A szobában jó, kint óriásira tágult a világ. Megint, vagy még mindig esik a hó, csend van, nagy, puha csend, a nagymama ringat, én vagyok az ő virága, a bölcsődal szavai a végtelenbe süllyednek ... feje jobbra, balra jár ... ring, ring a virág ... elálmosodtam egészen. Már nem látom a cikornyás vaskályhát, pedig órákig el tudom nézni az öntöttvasfigurákat rajta. Néha angyalt formáznak, néha ördögöt, néha embert, néha magát a Tündér Ilonát. A tűz kialudt, csak a gyertya ég.

A Széchenyi téren nyögve küszködnek a fák a faggyal. Nem szólok. Nincs mit mondanom. A vakító fehér izzásban gyerekkorom egyértelmű világába, a nagyanyám biztos és egyetlen igazságába burkolózom, hallgatok és nem vagyok magyar.

Minden hosszabb árnyat kap, az estébe hajló téli délután csendjében visszhangtalan a bölcsődal, s a beálló éjszakában elenyészik az utolsó szófoszlány.

A gyertya leégett. Ég és föld közé szorulva fuldoklok.

És vagyok, és maradok mindörökkön örökké nem magyar magyar.