Mérey Katalin:
Ég a gyertya

Emlékszem az udvarunkra, emlékszem a téglákra, a téglaközökre.

A tégla egyenetlen, sok a csorba, némelyik kilazult. A kapualja felé, a futórózsa árnyéka miatt kicsit mohosak voltak a téglák, hiába söpörtük őket. A házban ciroksöprűt használtunk, az udvaron kemény kórósöprűt, de hiába, a zöldes mohréteg megmaradt, és csúszott.

Hasonló zöldes bevonat a háztetőn is csúfoskodott, sőt, egész mohatelepek nőttek, és bokorban burjánzott a moha a mosókonyha előtt meg a meggyfa alatt is.

Utánam jött az udvarunk, utánam jött a meggyfa. Itt virágzik az ablak alatt, a ringló alig karnyújtásnyira az utcán érleli senkinek sem kellő gyümölcsét. Itt a bodza is meg a jázmin, meg az orgona is és gyerekkorom egyszervolt, csodás, bőséges péter-páli almája. Az egyetlen gyümölcs, amiből mindig elég volt, ami mindig termett, amiből annyit ettünk, amennyit akartunk, amennyi belénk fért. Itt vannak, mintha ideköltöztek volna a nyárfák is, és itt hullajtják fiaőrző, csiklandó, szállongó, könnyfakasztó bolyhukat. Egyszerre nyílik a vadgesztenye és az akác, s elkísértek, és orvul rám támadtak a minap a hársak, pedig mennyire féltettem őket!

Annyira féltem, hogy elvesznek az otthoni hársak, annyira aggódtam értük, nehogy kivágják őket, ők meg eljöttek hozzám. Most itt van az egész körút az új templommal, és itt van a főoltár is. Az oltárképen államalapító szent királyunk, szegény, még mindig igyekszik, de mintha hiába nyújtaná kezét és országát Mária felé. Sanda gyanú ébred bennem: elfogadta-e valaha is a Boldogasszony ezt az abszurdan önmagával határos hazát?

Csodák csodájára, utánam jött egy ismeretlen körtefa is. Itt van, és most már látom, hogy nem ismeretlen. Otthoni, hetvenéves körtefa... bölcs és öreg, akár a nagyapám almafája. Testvérek lehetnének... régmúlt örömök, megszakadt remények, idők mélyébe süppedt titkok és vágyak, szokások és szavak, élet, születés és halál őrizői. A mi almafánkat egy kisgyerek születésének örömére ültette a nagyapám. Ugyan kinek az emlékét őrzi ez a körtefa?

Állok, döbbenten és meghatódva nézem. Ő is néz engem. Nézzük egymást, helyben és a helyünkön vagyunk.

A pergő percek megálltak. Fölismerés. A pillanat icipici tört része töredéke töredékének illanó világa. Rejtett percek törékeny igaza - ezoterikus világ. Megfogalmazhatatlan, és olyan illékony, mint a jéghártya az éppen befagyni készülő folyón: amint napfény éri, nincs többé.

Világunk. Világom.

Hogy magyarázhatnám meg? Hogyan önthetném szavakba, merre van és milyen? Hogy lehetne elmondani, hogy ne fájjon, és ne fájdítson? Ott van, ahol a körtefa gyökeredzik, ahol a betűrím születik. Keservesen kínzatol, vas szegekkel veretel. A széteső világ egyetlen darabja, amely nem esik szét. Világ világa, virágnak virága... Duna-Tisza köze... Dunántúl... Tiszántúl... az egyik folyó fölső folyása, a másiknak a torkolatvidéke... Ahol aszályok bűnét árvizek váltják meg, ahol a rettegést ragaszkodás enyhíti... ahol országok születnek és halnak sorban egymás után, ahol államok váltják egymást. Ahol ez a nyelv van és minden, ami belőle ered és vele jár. Ahol meghallják az én zárt ë-imet, és nem bánják. Ahol otthon vannak a hársak és a meggyfák, a pici gyíkok és a kecses siklók, ahol szimbólummá nőttek a szarvassá vált fiak és a körtefák.

Az ember nem akkor gyújt gyertyát, amikor kimegy a szobából.

Az ember látni akar, és gyertyát gyújt, és látja az igazit, az egyetlent, a megismételhetetlent. Látja azt, aminek nincs neve, nincsenek határai, még pontos helye sincs. Csak van. Mérhetetlenül fontos és pótolhatatlan. Az ember már nem teketóriázik, nem küszködik többé a kimondhatatlannal, nem kényszerül szóvirágok mögé, nem fanyalodik áthidaló megoldásokra, nem habozik, nem köntörfalaz, nem dadog, nem tapogatózik, hanem tud, mert lát, mert a gyertya világít.