Mérey Katalin
Homok

"Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat.
Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt
...lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére."

Akutagava

Vannak visszatérő, gyötrő álmaim, de ez rosszabb.

Halálos, tapintható és igazi. Kínoz, vért izzadok, és nagyon félek. Nincs sehol párhuzamos sík, hogy tudnám: egyszer fölébredek, és vége lesz.

Álmodom, például, a dolgozatírásról, a Béla éjszakáról éjszakára megbuktat matematikából néha minden áldott nap, úgyhogy nem mehetek egyetemre. Ez most már nevetséges, de az a nyitja, hogy nem örültek akkoriban otthon, hogy azt választottam, amit választottam, nem fogadták el, hogy azt akarok tanulni, amit tanulni akarok. Sose lesz elég pénzed, jósolta az anyám, ezzel nem lehet keresni. Válassz magadnak valami jó, kifizetődő foglalkozást! Örökké pénzgondokkal akarsz küszködni? Nem vagy te olyan buta! - tromfolt a kis okos húgom. Mindenki lebeszélt, merthogy a választásomnak semmi, de semmi jövője. Még az apám sem állt ki értem, és nem állt mellém... bár, ki tudja? Jó volna most utólag azt hinni... jó volna visszamenőleg úgy magyarázni... végül is, lehet, hogy mégis hozzám húzott... lehet hogy hallgatólagosan mégiscsak a pártomat fogta valaki.

Amiről beszélek, az más. Valódi rémálom. Még csak nem is pislákol a tudatom mélyén, még a legeslegalján sem rejtőzik semmilyen lehetőség, hogy véget ér, hogy nem igazából történik. Éjszakánként vissza-visszatér, kísért, kizsigerel, kiver tőle a hideg verejték. Tehetetlen vagyok, rettegek, irtózatos félelem mardos, és nincs megváltás, mert azt álmodom, hogy nem álmodom.

Nincs semmi, csak homok. Orromban érzem a homok tompa, fullasztó szagát, tenyeremen undok érdességét, arcomon hideg leheletét, testemen halálos ölelését. Nem szorít, csak fog. Nedves, tapadós, végtelen; gonosz, rosszindulatú és alattomos. Terjeng, mindent elér, befon és lehúz. Ki kellene jutnom, tulajdonképpen föl kellene másznom a homokhegy tetejére, de tudom, hogy homokra nem lehet fölmenni. Vergődöm, mint a haldokló madár, nincs szárnyam, hogy fölrepüljek. A homok megelevenedik, ereje, keze és ezer ujja támad. Önálló életet él, és ez az élet ellenemre van, rám tör, és a mélybe vonszol. Ki kell jutnom, borzasztóan hajszol belülről valami, keservesen igyekszem, mindhiába. A homok nem enged, és nem enged el, nem kapok levegőt, fojtogató sötétségben próbálkozom újra meg újra. Nem látok, nem hallok, csak tudom, hogy ki kell mennem, de eközben tudom, hogy nem fogok kijutni, mert nem lehet. Rettenetes kényszer űz, hajt, mint a bilincsbe vert rabot, hogy mozduljak, menjek, kapaszkodjam, pedig már jártányi erőm sincs. Újra meg újra nekirugaszkodom, újra meg újra visszacsusszanok. Nem lehet, mégis megyek.

A homok hirtelen peregni kezd, és csak pereg, pereg; már nem nedves, hanem száraz, mint a puskapor, és a csontszáraz homok kipereg a lábam alól, kipereg a tenyeremből, kifolyik az ujjaim közül. Állok üres kézzel, üres lélekkel, üres fejjel, a homok meg izzik, mint a pokol, ontja, okádja a forróságot. Nem szimbólum, nem metafora, nem allegória, csak homok. Egy halom közönséges, buta, szürke, itt-ott csalósan megcsillanó, de homok. Akár jelentéktelen is lehetne.

Megint az aljára kerültem. Magam sem értem, miért, de nem adom föl.

Mi hajt? Szánalmasan, nyomorultul evickélek, facsaró víz lettem, vérig, csontig kopott az ujjam. Fáj. Hiábavaló a kapálódzás, nincs esélyem. Fölöttem nagyon magasan, elérhetetlenül kéklik, ragyog a tiszta ég, ahogy a mélyből fölnézek, látom. A homok a lábamnál egyre nő, már a térdemig ér, már a derekamig. Betemet. Elevenen be fog temetni! Remeg a lábam, remeg a kezem, remegés az egész valóm, maga vagyok a rettenetes, megszüntethetetlen, ellenőrizhetetlen remegés. Élve eltemetve. Nem mozdulhatok, kezem, lábam ólomsúlyú, és amikor a patkányok megjelennek nem tudok védekezni. A patkányok csak jönnek, jönnek, sereglenek, mindenhova befurakodnak, beférkőznek és pusztítanak. Behatolnak az ember fejébe, szívébe, olvasmányaiba, kitúrják a gondolatait, elűzik az álmait, fölfalják a nyugalmát, megváltoztatják a lényét, kiforgatják önmagából.

Nem értem, hogy engedhették szabadon a patkányokat.

Kik szabadították ránk őket? Ugyanolyan emberek, mint te meg én. Egykorúak vagyunk, ugyanazt ettük, láttuk, olvastuk. Azonos tankönyvek, azonos ég, azonos ország. Honnan akkor az ordas patkányok? Hol lapultak eddig az ordas eszmék? Hogyan támadhatott föl a kísértet? Engedtük, holott tudjuk, mire képes.

A bölcs Buddha unatkozva őgyeleg a Paradicsom

lótusztavának partján. A virágzó lótuszok olyan

fehérek, mint a gyöngy, olyan tiszták és törékenyek,

mint a csatorna vízililiomai gyerekkoromban, a szépséges

ezüstfonál pedig, amit a pók a jégmadárszínű

lótuszleveleken szőtt..., a csillogó pókfonál rövidre

szaggatva csüng a ragyogó kék és tiszta égből.