Mérey Katalin
A könyv
A könyv szent, ünnep és csoda.
Szépséges ajándék, gyönyörűség, amivel nem tud betelni az ember, amiből mindig újabbat, még többet kíván. Mint a szeretet. Sosem elég.
Közhely vagy nem, mi minden könyvünket ismertük, minden egyes példányt meg tudtunk nevezni, hiszen megszenvedtünk értük, úgyszólván megkoplaltuk őket.
Szeretném pontosan megfogalmazni, éreztetni, mit jelent nekem a könyv a tartalmán kívül. A puszta léte, a födőlapja, a megjelenési sorrendje, a kiadási éve, az az egyszerű tény, hogy van.
Életem egy darabja azzal és azáltal, hogy mikor és milyen ünnepre kaptam. Könyvajándék nélkül nem volt ünnep az ünnep, új könyv nélkül nem múlhatott el karácsony, húsvét, évzáró. A nővéremmel mindig tudtuk, mikor mi jelenik meg. Újságból, rádióból, vagy talán a könyvesbolt kirakata előtt álldogáltunk, lestük a címeket és sóvárogtunk? Az a lényeg, hogy mindig tudtuk, mi van, mindig volt új könyvvágyunk. Gyerekkorom legszebb ténye, üdvözítő, áldásos csodája, hogy ezt a szüleink elfogadták, támogatták és hozzájárultak. Sőt, elfogadtatták az egész családdal.
Jutalom szorgalomért - írta bele a nagymama a Lúdas Matyiba 1950-ben. Nyolc éves voltam akkor, és nagyon boldog, befejeztem az első osztályt, tudtam olvasni. Tisztán emlékszem első önállóan elolvasott mondatomra az ábécéskönyvből: Itt a mese.
A nagymama 1950-ben még jól látott, tollal, tintával írt, a tintája valószínűleg fekete lehetett, mára szürkés-barnás-zöldesben játszik. A Koldus és királyfiba meg a Tom Sawyerbe még nagyon magabiztosan írta bele: Szeretettel Nagymama, 955 De 24-én. Semmi tétovázás a két t előtt, ám 956 Április 1-jén már sokkal, de sokkal rosszabbul láthatott; a Pacsirtába ceruzával írt dülöngélő, bizonytalankodó betűkkel, és mintha a Margitka t-jét először elvétette volna. Nem tudom, mi lehetett 1956. április 1-jén, mind a hárman kaptunk könyvet, pedig nem volt se születésnapunk, se névnapunk, se évzárónk, se semmi. Nem emlékszem, csak arra, hogy a nővérem nagyon és végtelenül hosszú ideig vágyakozott a Pacsirta után, pedig csupán két évet kellett várnia, a Pacsirta 1954-ben jelent meg.
Alig egy év múlva a Noszty fiúba már az apám írta be a nagymama helyett, hogy sok szeretettel 1957 karácsonyán. Ugyanaz a tinta, mint a nagymamáé, egy kicsit szétfolyt, amikor használták. Gyöngécske volt a papír, mára már jócskán meg is sárgult, kicsit olyan, mint az itatós. De hát mi újságpapírral is itattunk! Abban préseltük a növényeket, kinek lehetett volna annyi itatóspapírja?
Megvan a nagynéném kézírása is az Aranyásókban meg a Bambiban.Tőle mindig szép, régi könyveket kaptunk. A nagynéném kedves, szálkás, légies betűivel gondosan és sok szeretettel írta be évről évre: Imre és Kató Jézuskájától, nyuszikájától.
Az anyám csak a magyarok alatti könyvekben nevezte magát Mérey Antalnénak, az apám mindig minden könyvébe beleírta a nevét. Az első oldalra, föl, kicsit a jobb sarok felé. Régies, nagyon jellemző, talán kicsit túlcifrázott és modoros, de első pillantásra fölismerhető, azonosítható és egyedi az aláírása. Az anyám nevezte és írta magát Katalinnak, Katarinának, Kátának, Katherinenek; Méreinek, Merejinek, Mérajnak, Merainek, ki tudja mikor és miért; az apám mindig úgy, mindig egyformán írt alá, a halála előtt ugyanúgy, mint a születésemkor. Az anyámnak álló betűi voltak, erősen hurkoltan, szinte egymásba karolva, kapaszkodva tántorogtak, az apám nyugodt, dőlt betűkkel írt, legszebben tollal, tintával.
Évvégi jutalomkönyveim is tanúság. 1953-ban Petőfi elbeszélő költeményeiben Birvalszki Piroska tanítónő, IV. osztály; 1954-ben a Toldiban Fuderer Gyula osztályfőnök, I. c. o.
Családi és egyéni krónikává, kézírás- és emlékkronológiává váltak számomra a könyvek megőrizve egy-egy kor ajándékozási formuláit, jutalmazási szokványát, egy-egy ember keze vonását, helyesírását, szóhasználatát, nevét és a változásokat. Valósággal egy-egy darab belőlem, az életemből, azokból, akiktől kaptam, abból az időből, korból, amikor adták, ajándékozták őket; élő, lélegző része azoknak, akik körülvettek, akik szerettek és akiket szerettem.
A Pacsirtához Herceg János, a Lúdas Matyihoz Gál László, az Egri csillagokhoz B. Szabó György írt előszót. Tömörkény és Móra elbeszélései... Kicsit szomorú, nagyon fájdalmas, nagyon tanulságos. Könyvkiadásunk hőskora. A papír, a kivitelezés, az illusztráció, a borító, a tervezése, a födőlap anyaga, a munkatársak neve... és az előszó... B. Szabó előszói. Szívet tépő igazság, keserű tanulsága és tanúbizonysága egy szabadnak nevezett és hitt léleknyomorító kornak, s boldogságos győzelme a mindenható szónak, mert a szó elárul, leleplez és megszabadít. B. Szabó lelép a papírról, és alaposan, pontosan, őszinte igyekezettel magyaráz, megmagyaráz és igazol. Teszi a dolgát. Amit lehet.
Csak sejthetem, nem tudhatom, folytattak-e, és ha igen, kik és kikkel folytattak késhegyre menő vitát; nem tudom, milyen központi bizottsági vagy egyéb pártvezetőkkel vívtak közelharcot ezekért a mostanra salátává vált, agyonolvasott, széthulló, újságpapírra nyomott, néha atavisztikusnak látszó, némelyeket talán meg is mosolyogtató, de akkor mindent jelentő könyvekért azok, akik benne voltak. Akik bele voltak keverve.
Mindennek ára van. Milyen árat fizettek azok, akik benne voltak azért, hogy mi, újonnan fölszabadult vajdasági magyar gyerekek a kezünkbe vehessük a magyar könyvet?
B. Szabó a Toldi előszavának végére rövidke utószót biggyesztett, és "felszabadult dolgozóink, az új, szocialista társadalom feltételei közt kibontakozó szövetkezeti parasztságunk" kezébe adja a könyvet. Teszi, amit kell.