Mészáros Zoltán
Bibóról ismét, szabadon

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem évi rendszerességgel ismétlődő Akadémiai Napjain a számos illusztris vendég között ezúttal jelen volt Bibó István is, az 1956-os államminiszter fia, akit a mindig aktuális Bibó-életmű kapcsán kérdeztünk.

- Hogyan került kapcsolatba a szabadegyetemmel?

A szabadegyetem könyvsorozatában 1981 és 1984 között Bernben kiadták édesapám legfontosabb műveit. Ennek kapcsán 1981-ben ismerkedtem meg az EPMSZ vezetőivel és munkatársaival, s kapcsolatunkat azóta sok találkozás erősítette meg.

- Hogyan tetszik önnek Palics, Szabadka?

Nagyon tetszik, különösen a sok zöld terület, a sok árnyék. Vannak alföldi városok, ahol kilométereket gyalogolhat az ember a tűző napon, amit csak a kereklombúra nyírt akácfák tenyérnyi árnyéka szakít meg néha. Palicson az utak, a parkok, a parti sétányok nagyobb része összefüggő, árnyékos sétahely; s Szabadkán is a vonatról leszállva először az állomás előtti park tűnt a szemembe gyönyörű platánfáival.

- Bibó István neve a rendszerváltozás idején vált közismertté, morális tekintély lett, akit idézni kezdtek, sőt nagyban idéztek. Azóta kissé lecsökkent a feléje irányuló figyelem. Vajon jót tett-e életművének a hirtelen jött népszerűség, és a népszerűség csökkenése után vajon milyen hatást eredményezett olvasása a ma társadalomtudományában? Vannak-e ma Bibó-követők, ill. mennyiben észlelhető hatása a társadalomtudomány egészére?

Az életműnek tulajdonképpen mindegy: értéke, jelentősége, aktualitása nem változott az agyonhallgatás idején, és nem változik most, a hullámzó népszerűség idején sem. Jó, hogy a fiatalok, egyetemisták, érdeklődők elkezdték olvasni, de ez nem az életműnek tesz jót, hanem az olvasóknak. Az is jó, hogy már a 80-as években szinte tananyag lett, persze nem hivatalosan, ma pedig hivatalosan is tananyag egyes egyetemi szakokon.

Az életmű nagy része még életében vagy közvetlenül halála után kijutott Nyugatra, s bekerült a berni kiadásba (ennek történetét írtam meg az EPMSZ kérésére a most megjelent Európa keresztútjain c. emlékező kötetben), s fontos kéziratok jelentek meg az 1986-os magyarországi válogatásban is, amelyből viszont az 1956-tal kapcsolatos írások maradtak ki, akkor érthető okokból. A két kiadás együtt viszont gyakorlatilag minden jelentős írást tartalmaz. Végül is az életmű benne van a mai magyar társadalomtudományban, közismert, és ez a fontos; és sok olyan kiadvány, tanulmány létezik, amely az ő gondolatait folytatja.

- Gyakori jelenség, hogy a valamilyen okból tekintélyt kiérdemlő emberek hírét konjunktúralovagok saját hírük érdekében lovagolják meg. Vajon a róla szóló írások, rendezvények, díjak, intézménynevek mennyiben tükrözik szándékait, mennyiben vállalhatók fel, és mennyiben csupán autoritást csapolnak le a Bibót övező hangulatból, tekintélyből?

Annak, hogy politikusok mostanában alig idézik, tulajdonképpen örülök. És azt hiszem, hogy gondolatai nem is illenek bele abba a miliőbe, ami a mai magyar politikában és közéletben kialakult, mert nem lehet belőlük bunkókat faragni a vitapartner agyonveréséhez. Ami a szövegeket illeti, azokat kisajátítani is nehéz, mert magukért beszélnek. Az sem érdekes, ha vele kapcsolatban néha egymásra mutogatnak, ez az életműnek mindegy, nem árt neki. Egyébként is teljesen normális, ha egy életmű többféle gondolatot ébreszt olvasóiban, és az sem baj, ha ezek a gondolatok nem csengenek össze. Létezik egy Bibó István Szellemi Műhely, ahol évente 20-25 előadást tartanak többnyire fiatal történészek, politológusok, jogászok a Bibó István életművével kapcsolatos témákban, gyakran vele vitatkozva. Az persze előfordul, hogy tekintélyéből valamennyit itt-ott megkísérelnek aktuálpolitikai céllal lecsapolni; de hozzá méltatlan dologhoz a nevét felhasználni nem nagyon lehet, legalábbis úgy nem, hogy a sanda szándék ne legyen azonnal nyilvánvalóvá.

- Bibótól, Bibóról az elmúlt évtizedben viszonylag sok könyv jelent meg. Mekkora is a Bibó-hagyaték, és készül-e, készült-e kritikai kiadás, amelyben a leghitelesebb, legteljesebb életmű az olvasó elé tárul?

Már említettem, hogy az életmű minden jelentős műve valamelyik válogatás részeként már megjelent. Kiadatlan teljes művek már nincsenek, töredékek, fogalmazványok, levelek még igen. Előfordult, hogy valamelyik egykori hallgatója jelentkezett nagyon rendezett jegyzetekkel; előfordulhat még, hogy levéltárakból előkerül egy-egy szinte tanulmány-értékű hivatalos feljegyzése valamely aktuális politikai vagy társadalmi problémáról. Az ilyen iratoknak a kiadáshoz jó szöveggondozóra és jó szerkesztőre van szüksége. Az életmű alapvető gondolatai azonban a fő művekben megtalálhatók.

Meglehetősen nagy biztonsággal nyúlt a "rázós" kérdésekhez, gondoljunk akár az északír kérdéskörre, a közel-keleti zsidó-arab, vagy a magyarországi zsidókérdésre. Vajon mennyiben volt ez egy a problémák megközelítésének módszertanából fakadó eredmény, és mennyiben következett ez Bibó személyiségéből, a családi hagyatékból?

Mindkettőből következett. Nagyon érdekelte, mik a vizsgált jelenség okai, mik a működési mechanizmusok, mi miből következik. Nem az érdekelte, hogy bebizonyítsa vagy valamilyen ideológia alapján megmagyarázza elképzeléseit, hanem az, hogy megértse, amit vizsgál. A vele vitázóban pedig nem lesöpörni való ellenfelet látott, hanem partnert, akinek a véleménye - úgy is, mint a vizsgált valóság része - mindig fontos volt a számára.

- A munkáiban sem retorikailag, hanem gondolatilag erős...

Ő ezt nem valamiféle óvatoskodásból tette, néhány 56-os munkájában retorikailag is erős, de vitapartnerét sohasem legyőzni, hanem meggyőzni akarta. Megpróbált az ő fejével is gondolkozni. Vitatkozó írásaiban nem a közönségnek beszél, hanem a partnerének. A mai politikai életben azt látjuk, hogy a felek a közönségnek, azon belül igazából csak saját tapsolótáboruknak beszélnek.

- Bizonyára nem túlzás Bibó Istvánt térségünk egyik legjelentősebb 20. századi gondolkodójának nevezni. De vajon teljes joggal nevezhetjük-e térségünk gondolkodójának, azaz művei közül a magyarság szomszédjainak nyelvére mennyi van lefordítva, és milyen a fogadtatásuk? Kitekintve, vajon mennyire csak a térségünk gondolkodója, vajon sikerül-e életművének bejutnia a vezető egyetemek könyvtáraiba, irodalomjegyzékeibe. Egyszóval, hogyan áll a jelen pillanatban a Bibó-recepció?

A nagy világnyelvekre, németre, franciára, angolra, már le van fordítva néhány a legfontosabb tanulmányok közül. A 90-es évek elején a pozsonyi Kalligram szlovák, cseh és lengyel kiadást tervezett; ebből elkészült a legfontosabb művek cseh és szlovák kiadása. Lengyelül csak a zsidókérdésről és a hatalmak elválasztásáról szóló műve jelent meg külön-külön. 92-ben volt horvát érdeklődés, de az elhalt, van pl. katalán érdeklődés, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága pedig nemrég románul is megjelent, előkészületben van egy román válogatás is.

- A nem eléggé őszinte és tárgyszerű történelemfelfogások gyakran mintáznak emberekről a valóság elemeit felhasználva, de azokat erősen szelektálva, a valóságot eltorzító képet. Vélhetően Bibó ezt a fajta "felhasználását" a történelemnek elítélte, így kézenfekvő a kérdés: milyen volt Bibó emberként? (Hiszen tudósként Bibó hagyatéka mutatja meg kvalitásait.)

Erről nehezebb beszélnem, mert nem akarom, hogy valamilyen ömlengés legyen belőle. Rendkívül nyugodt, türelmes, az emberek (és saját maga) tökéletlenségeit kedves iróniával és öniróniával elviselő valaki volt, senki számára nem volt nyomasztó (én legalábbis nem tudom elképzelni), és - rossz jellemű embereket kivéve - senkiben nem indukált kisebbségi érzést.

- Milyen érzés, egy ilyen - ne kerteljünk - híres ember gyermekeként élni, vajon nem kellemetlen-e az, hogy minduntalan az ő árnyéka vetül a fiára?

Az előző kérdésre adott válaszommal felelnék erre a kérdésre is; engem soha nem nyomasztott, kellemetlen sem volt, akkor sem, amikor börtönben volt, és nem vettek fel az egyetemre. Mindig erőforrás volt, életében és halála után is.

- Bibó nem volt az a fajta gondolkodó, akit az elméleti kérdések boncolgatása kielégített, bevallottan törekedett arra, hogy valóságos problémákra keressen megoldást. Mennyiben valósultak meg elképzelései, milyen esélye van megvalósulásuknak? Milyen üzenete van Bibónak a jelen és a jövő magyarja, ill. embere számára? Mi az, amiről immár biztosan állíthatjuk, hogy tévedett?

1979-ben bekövetkezett haláláig nem gondolhatott arra, hogy a Szovjetunió a közeli jövőben tárgytalanná válik, ezért mindig mint világpolitikai tényezőt vette figyelembe (ezzel persze nem adott hallgatólagosan sem felmentést az elkövetett szörnyűségekre), így konkrét javaslatai közül mára sok tárgytalanná vált. Társadalmi és politikai veszélyérzete viszont pontosan működött, és következtetéseinek többsége is igazolódott: tudta, hogy a proletárdiktatúrából a kommunista párt és eszme teljes hitelvesztése fog következni, tudta, hogy ha a nemzetközi közösség nem alakít ki valamilyen rendezett és mindenki által elfogadott módszert a területi viták megnyugtató rendezésére, akkor a világban sokáig megmaradnak a hosszan gennyedő helyi háborús konfliktusok (Közel-Kelet, Kosovo), leírta 1957-ben, hogy a magyar forradalommal a kommunista rendszer alig orvosolható sebet kapott stb.

- A kérdések kérdése, a 20. századot szemlélve, amire Bibó is ráérzett: vajon a hatalom emberivé tehető-e?

Ő bízott ebben, mert a több mint kétezer éves európai társadalomfejlődés lényegét a hatalom humanizálásában látta; de nem csapta be magát azzal, hogy ez a folyamat biztosan és gyorsan, rövid távon és magától végbemegy. A történelemben nemcsak a fejlődést, hanem a súlyos visszaeséseket is látta, és azt is tudta (ha nem is mondta ki mindig), hogy ezen az úton egy kicsit is előbbre jutni állandó emberi erőfeszítés és isteni kegyelem dolga egyszerre.

- Nem tudom, mennyire követte a délszláv felbomlás eseményeit, és ha követte, vajon a Bibó-féle megközelítése a problémáknak, ha már a múltban nem alkalmazódott, vajon a jövőben mennyire segíthet?

A nemzetközi közösségnek nincs módszere arra, hogy megoldjon területi kérdéseket. Ma nagyjából annyi az ezzel kapcsolatos álláspontja, hogy a két ország tárgyaljon. De ha a két fél nem tud megegyezni, akkor baj van, és nem biztos, hogy az a jó, ha ilyenkor színre lép a NATO vagy az USA. Jugoszlávia felbomlásának példája bizonyítja azt, hogy ez az út mennyire rögös. Sokkal jobb lenne, ha lenne bármilyen mechanizmus, amivel kezelni lehet a kérdést. Nem biztos, hogy az a járható út, amelyet Bibó István A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai c. könyvében javasolt, de ha nem, akkor a nagyhatalmaknak fel kellene rajzolniuk valamilyen más - nem háborús - kezelési módot. Eszük és erejük volna hozzá...