Mészáros Zoltán
Tisztázott részletkérdések

Györkei Jenő: Idegen bírák előtt (Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése). Zrínyi Kiadó, Budapest, 2002

Kétkedve veheti kezébe az olvasó Györkei Jenő könyvét, hiszen már az átlapozás közben világos, hogy az 1942-es razziában elkövetett bűnökért elítélt embernek próbál igazságot szolgáltatni. Joggal gondolhatja, hogy ki más lenne a felelős a történtekért, mint a honvédség feje, a vezérkari főnök. És ha ő nem felelős, akkor ki az, és ha nincs felelős, akkor mivel magyarázni a nagyszámú áldozatot (bárki megnézheti az újvidéki múzeumokban, levéltárakban, sőt az interneten tízével találhatók a razzia során felakasztott, agyonlőtt emberek képei, ezenfelül évente szembesülhet az évfordulós megemlékezésekkor azzal, hogy milyen szörnyű is volt a razzia valójában).

Szerencsére a könyvben nem szerecsenmosdatás folyik, hanem lépésről lépésre, a lehetőségekhez mérten aprólékosan, bizonyítást nyer, hogy Szombathelyi Ferenc nem találta ki és nem tervezte el a vérengzéseket, így nem volt közvetlen köze ahhoz, hogy a razziából végül vérengzés legyen. Akinek van némi empátiaérzéke, az érdeklődve olvashatja a kötetecskében közölt 120 oldalnyi dokumentumot, és elgondolkodhat azon, hogy vajon egy bűnös úgy védekezik-e, mint Szombathelyi. Nagyon fontos, hogy a könyvben megnevezik a valódi bűnösöket, és egy pillanatig sem kérdőjelezik meg azt, amit nem is lehet, nevezetesen azt, hogy 1942-ben szörnyűségek történtek, amelyeket a magyar csendőrség és a honvédség hajtott végre, és hogy ezért konkrét egyének felelősek.

A 208 oldalas kötetet egy tanulmánynak hosszú, önálló műnek rövid, 74 oldalas életrajz vezeti be. Ez a rész magán viseli a 19. század pozitivista történetírásának jegyeit, de nem unalmas, noha irodalmi élményt nem nyújt. De Szombathelyiről pillanatnyilag másként nem is érdemes írni, hiszen eddig még senki sem vállalkozott arra, hogy rendszerező szándékkal felkutassa a vele kapcsolatos adatokat. Ebben olyan részletességgel, amennyire lehetséges, megismerhetjük Szombathelyi életrajzát, családi hátterét, karrierjét, elképzeléseit. Apai ágon német, közelebbről sváb származású, de már apja is magyarnak érezte magát. Vezetéknevét Knausról Szombathelyire változtatja, anyja lánykori nevét veszi fel, minderre a vitézzé avatásával kapcsolatosan volt szükség. Szombathelyi életrajza tulajdonképpen annak a története, hogyan rontja el egy tehetséges és művelt ember életét az, hogy téves politika téves háborúkba vezeti. Megtudhatjuk Király Béla visszaemlékezéséből, amelyet a könyv végén külön közölnek, hogy tanítványaiban szimpátiát és lelkesedést tudott kiváltani.

Szombathelyi nem akarta a háborút, sőt egy tanulmányában (A maritim hatalmak hadviselése), amelyet szűk körben, bizalmas csatornákon terjesztett, megírta, hogy a tengelyhatalmak nem kerülhetnek ki győztesen a háborúból, és hogy ebből az következik, hogy azon kell dolgozni: Magyarország kiszálljon a háborúból. Persze, ez nem volt lehetséges, hiszen egyrészt ennek fontosságát a politikai elit túl későn ismerte fel, másrészt a Trianonban legyengített ország képtelen lett volna eredménnyel kecsegtető ellenállásra a németekkel szemben (így volt ez gazdasági, politikai, és katonai értelemben is). Szombathelyi világosan látta, hogy léteznek magyar érdekek, és létezik a náci Németország érdekrendszere, és ezt a kettőt külön kell választani. Az akkori magyar történelem tragédiája, hogy ezt sokan nem fogták fel, így a magyar érdekek érvényesülésére még kevesebb esély mutatkozott, annál a kevésnél is, amit az akkori világpolitikai konstelláció hagyott.

Hadd mondjam el, hogy az 1946-os eljárásokkal kapcsolatban, az első megközelítésben nem az vitatandó, hogy a vádlottak bűnösek voltak-e. Maga az eljárás, aminek eredményeképpen elítélték őket nem volt elég jó ahhoz, hogy teljesen érvényesnek tekinthessük az ítéletet. Sajnos a korszakra nagyon jellemző, hogy bizonyos dolgokat nem lehet leírva megtalálni, így azt sem, hogy Szombathelyit azért kellett többször is elítélni, mert valaki "fentről azt akarta", de minden jel erre utal. A bevezető tanulmányban foglalkozik a szerző a magyarországi perekkel is, de a könyvben közölt források csak az újvidéki perre vonatkoznak. Szombathelyi esetében bizonyos - Györkei elénk tárt bizonyítékai alapján -, hogy nem volt sem az eljárás, sem az ítélet korrekt és pontos. Az kétségtelen, hogy Szombathelyi rendelte el a razziát, de semmi olyan nem volt a parancsban, ami végül is megtörtént, és az is egyértelmű, hogy beosztottjai félretájékoztatták. Szinte teljesen egyértelmű, legalábbis nagyon valószínű, hogy a "Gestapo szellemi megfertőzésének", a hadsereg nácibarát részének, így áttételesen a náci Németországnak köszönhetően volt annyira véres az 1942-es razzia (erre mások is utalnak, többek között dr. Aleksandar Kasaš: Mađari u Vojvodini 1941-1946, Filozofski Fakultet u Novom Sadu, odsek za Istoriju 1996.). Szombathelyi kezdeményezte a felelősségre vonásokat, amikor kiderültek a kegyetlenségek. Ebben végül a nagypolitika beleszólása miatt nem hozhattak szigorú ítéleteket. A szovjetek hatalomátvétele után viszont Szombathelyi perébe avatkozott a nagypolitika, és - hogy a "vérszomjasok" igényeit kielégítsék - koncepciós perben elítélték (kétszer kellett végigszenvednie a tortúrát Magyarországon, első fokon tíz évre, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a rendkívül pongyolán megfogalmazott vádak alapján). A jugoszláviai per is koncepciós (akkoriban a két országot ugyanabból a központból, a Szovjetunióból mozgatták). A jugoszláv igazságszolgáltatás ebben az időben sztálinista alapokon működött (így volt az egész országgal is), amelyre jellemző volt, hogy Visinszkij elveit vallva megtagadott minden addig felépített jogi elvet, és nem az igazságot, hanem a politikai szándékot szolgálta (persze, ez nem jelentette azt, hogy az igazság nem eshetett egybe a politikai szándékkal, csakhogy ez jogilag nem nyert mindig bizonyítást). Talán a könyvben jobban ki lehetett volna domborítani, hogy Szombathelyi ártatlansága jogi értelemben tisztázódott, pontosabban azt, hogy nem találtak a vizsgálódások során a bűnösségére vonatkozó jeleket. A politikai értelemben vett felelőssége, minthogy ez nem olyan egzakt, mint a jogi értelmű, így vita tárgya lehet. Noha az akkori magyar politikai vezetés felelőssége egyáltalán nem vitás, no de mennyiben vonatkozik ez egy katonára? (És itt elkezdődhet az a végeláthatatlan vita, hogy a parancs teljesítése felment-e a mérlegelés alól...)

A könyv érdekessége, hogy a szerző igen konkrét formában veti fel Horthy felelősségét az 1942-es razziában, és annak, hogy őt nem fogták perbe, Sztálin "jó szíve" az oka, aki a háború végén nem tartotta olyan fontosnak, hogy Horthyt elítéljék (egyébként a világháború folyamán - és utána is - Magyarország igen kevéssé volt fontos.)

A jugoszláviai tárgyalás egyértelműen arról tanúskodik, hogy a bosszú megnyilvánulásainak objektumait kereste a hatalom, azért, hogy bizonyítsa erejét, és hogy minél erősebb támogatottságot szerezzen a sokat szenvedett lakosságtól (noha nem ez volt a fő módja annak, amit alkalmaztak). Erre utal a kivégzések módja, ahogy az egyes elítélteket a gaztettek elkövetésének színhelyén végezték ki. Akkoriban rendkívül éles magyarellenesség létezett, noha már kezdett kibontakozni annak a koncepciója, hogy ettől a népcsoporttól nem szabadulnak meg (mint a németektől, akiket egyenesen gyűlöltek, még kísérlet sincs a propagandában, hogy bármilyen kis pozitívumot felvillantsanak, vagy utaljanak olyasmire). A magyarok életben és lakhelyükön hagyásának a meghunyászkodás volt az ára, hogy pl. a magyar nyelvű sajtóban (a Magyar Szó elődjében, a Szabad Vajdaságban) a legélesebb hangot használták, a perrel és Szombathelyivel kapcsolatban. Megjegyzendő, hogy mindazok után, ami a II. világháborúban történt, ez nem volt szokatlan, sőt teljességgel indokolatlan sem. De ez a helyzet nem kedvezett Szombathelyinek, aki így a "korpa közé keveredett", és felfalta a jugoszláv "igazságszolgáltatás", amely valóban "bosszúszolgáltatás", "a politikai ellenfelekkel való leszámolás szolgáltatása" volt, amelynek csak annyi köze volt az igazságszolgáltatáshoz, amennyire a politikai hatalomnak szüksége volt arra, vagyis lényegesen kevesebb annál, amennyire az elv szempontjából szükség lett volna. Ezzel kapcsolatos, hogy a könyvben némi terminológiai zavar tapasztalható, szerb bosszúról beszél ugyanis a szerző, ami nem teljesen helytálló, hiszen valójában partizán bosszúról van szó, amely más területeken szerbeket is sújtott, sőt elvétve Vajdaságban is egyet-egyet.

A könyv külön értéke a gazdag forrásközlés. Ez teljesen szinkronban áll a modern történelemírás egyes irányzataival, amelyek szerint ahol csak lehet, hagyni kell, hogy a források beszéljenek. Valójában a forrásközlés értékét meg sem tudjuk ítélni, hiszen számos más vonatkozásban is értékesek. Megfigyelhető, hogy még a jogi szövegen is itt-ott átsüt a partizán gyűlöletbeszéd, és hogy milyen kizárólagos, gyakorlatilag semmi mást nem enged érvényesülni, csak annak, amit elismerni, hallani, szajkózni és szajkóztatni akar. Rendkívül erősen előjön az, ahogy a magyarságot másodrendű, sőt utolsó nemzetként kezelik, és szinte csak az elnyomás, a bűnösség kontextusában említik meg, ráadásul ezt visszavetítik az egész magyar történelemre. Ezenkívül a helytörténész információkat kaphat ugyanúgy, ahogy a jogtörténész és még sokan mások is. Érdekes és egyben szomorú meg dühítő az, ahogyan a forrásközlésből látszik, ahogy Szombathelyit a többi vádlott magával rántja az ítéletbe. Mindazonáltal a legnagyobb értéke a műnek, hogy biztos információkat kapunk egyes dolgokról azok közül, amik 1942 és 1946 között történtek. Fontos tiszta hangon beszélni mindezekről a dolgokról, hiszen nem hallgatni, célozgatni, politikai üzenetet csomagolni kell ezzel kapcsolatban.

Mindaz, ami megtörtént méltó a megemlékezésre, a kutatásra, hogy minél biztosabban juthassunk arra az elhatározásra, hogy soha többé ne történjék meg ilyesmi. Hiszen, ha az egész történetet úgy nézzük, és egy pillanatra félretesszük azt, hogy kik vettek részt milyen zászlók alatt, vagy ideológiáktól vezetve, akkor csak azt mondhatjuk, hogy fegyveresek öltek meg fegyverteleneket, miközben más fegyveresekre hivatkoztak, vagy még ezt sem tették. Többnyire olyanokon álltak bosszút, akiknek csak annyi közük volt az egészhez, hogy ehhez vagy ahhoz a közösséghez tartoztak. Civilizációnk, ill. óhajtott civilizációnk egyik alapértékét tették ezzel semmissé, nevezetesen azt, hogy nem szokás, nem szabályszerű az, ha egyesek szabadon ölhetnek csak azért, mert fegyver van a kezükben. Ennek az elvnek a figyelmen kívül hagyása vetette vissza térségünket a második világháború ideje alatt, de a volt Jugoszlávia térségét is az 1990-es években. Ahol ma vagy a jövőben megfeledkeznek erről, ott bizonyos a romlás minden téren. A magyar közösségnek így 1942-re is emlékeznie kell, és ez ügyben, éppen úgy, mint más ügyekben, semmi másnak nincs helye, csak az igazságnak. (Az viszont politika, hogy az igazságnak érvényt szerezzenek, és minden gazságról megfelelő súllyal és körültekintéssel beszéljenek, vagy épp hallgatva vegyék tudomásul a közéletben.). Szombathelyi esetében - a kötetben feltárt adatok alapján - egy másik elv is sérült, nevezetesen az, hogy a bűntettekért azokat kell elítélni és büntetni, akik ténylegesen elkövették azokat.

A szerző utal arra, hogy munkáját az tette lehetővé, hogy az újvidéki kollégákkal és intézményekkel együtt tudott működni. Az eredményt látva remélhetjük, hogy a valódi bűnösökről, hátterükről, és mindarról, ami odáig vezette őket, hogy ilyesmiben részt vegyenek, is megszületnek a hasonló hozzáállású publikációk. Reméljük, hogy 1944-gyel kapcsolatban is hasonló a kollegialitás. Ez lenne végre a méltányos is. Hiszen lényegében véve az egész huszadik századról magyar-szerb (jugoszláv) viszonylatban süketek párbeszéde folyik, a történészek között is. Hosszú évtizedek óta úgy állították fel a diskurzust, hogy Jugoszláviában a Magyar Honvédség gaztetteit emelték ki, miközben tudomást sem akartak venni másról. Normális, hogy erre a magyar közösség úgy reagált, amikor módja adódott erre, hogy elsősorban az 1944-es eseményekről beszél. Csak az a helyzet nem normális, ami mindebből előáll. Az, hogy mindenki csak a maga sérelméről beszél, még érthető, de az súlyosan méltánytalan, hogy miközben egy eseményre kihangosítással, tévéközvetítéssel emlékeznek, a többire nem, és a felállított emléktáblákat, kereszteket rendszeresen megrongálják. Sajnálatos, hogy szinte ma is úgy tűnik, mintha az egyik oldal és a másik oldal külön-külön emlékezne. Miközben a "mi" és "ők" között elsikkadhat az, hogy mi is történt, miért is kell emlékezni, és hogy úgymond "közülünk" és "közülük" is estek áldozatok és voltak bűnösök, és hogy úgymond "nekik" és "nekünk" se jó, ha ezt szó nélkül hagyjuk, vagy "ne adj Isten" valamikor megismétlődik.

Azt hiszem, a magyar történetírás és Györkei munkája is példát mutat a szerbiai történetírásnak, és azt hiszem, immár nagyon-nagyon itt van az ideje, hogy a szerbiai hivatalos és szakmai körökben is elkezdjenek 1944-ről beszélni, amihez ösztönzés lehet ez a könyv is. Az erről szóló történetírásra eddig nem az ideológiamentes megközelítés volt jellemző. Az elmúlt ötven év történetírása inkább homályt és kételyt termelt, és e történetírás termékei csak "használati utasítással" értelmezhetők, csakhogy nincs ilyen "használati utasítás". A tények alázatos tiszteletével kell elkezdeni a részletkérdések tisztázását, amelyben az egyedüli motivációnak a kérdések kérdés voltának kell lennie. Mindazt, amit a jugoszláviai történetírás produkált a - már volt - országról, zárójelbe kell tenni és jól átgondolni. Le kéne állni az eddig szajkózott toposzokkal, be kéne fejezni azt, hogy ideológiai vagy nemzeti alapon dőljön el, mi az, amivel foglalkozni kell és amiről beszélni kell. Hogy az egész világos, elhallgatásoktól, egyoldalúságtól, csúsztatásoktól mentes legyen, és úgy térhessen napirendre felette az egyén és a különböző közösségek is hogy nem csupán fátylat borítanak a múltra.