Mezei Gábor
Emlék

Húsz éve nem gondolt vágyakozva férfira. Most ott áll a falhoz lapulva, a kulcsra zárt ajtó mellett. Miért is zárta be? Hiszen sosem szokta. Az ablakból még láthatná a hátát, mozdul tétován, de döbbenten a lába elé mered, már térdel is, ujjai hitetlenkedve tapogatják a vöröslő tócsát. Ennek is húsz éve vége már. Maszatos ujjait nézegeti, várja, hogy - mint régen - hullámzó melegség öntse el, már érzi is, ahogy pórusaiból gyöngyözve árad a verejték. Milyen hűs a meszelt fal, amelyhez odaszorítja a testét.

A végén még festethetek, mondja hangosan.

Ez a kicsinyes gondolat visszahozza az életbe, már képes mozdulni, menni, csapot kinyitni, ruhát cserélni, letörölni, lehúzni, feltörölni, elmosni, megy minden, mint a karikacsapás, nem történt semmi, nem történt semmi, mi is történhetne vele, épp vele, aki húsz éve nem gondolt vágyakozva férfira.

Volt pesti szomszédnője erőltette ezt a látogatást. Ő egyre csak megpróbált kitérni előle, ki tudja, honnan fakadó balsejtelem miatt, balsejtelem, visszhangzik valahol a szeme körül, balsejtelem, néhány pillanatig megint támasztékot keres, homlokát a falnak dönti. Már a füle alatti nyirokcsomók s lüktetnek. A férfi hátára gondol, arra, hogy széles, megnyugtató háta van.

Akár a kertkapu, olyan széles, mosolyog.

Kár volt mosolyognia. Szája szelíd elmozdulása ráncainak aznapi mélységét juttatja az eszébe, arca megfeszül, már a kezét tördeli, aztán dacosan kinyújtja maga elé, hadd látszódjanak minél jobban az eddig észre sem vett májfoltok, ráncok, törött ujjának dagadt ízületei. Ezt nyújtotta kézfogásra.

Soha többé nem fogok kezet senkivel. Inkább elmosogatok. Inkább, ismétli meg nevetve.

De a habos vízben matató kéz minduntalan megáll, a víz lassan kihűl, tetején pirosló pörköltzsiradék.

Szégyelli ezt a váratlanul rátört vágyakozást. Mintha titokban a lánya ruhájába bújt volna, s az rosszul állna neki. Az ülőgarnitúrához megy. Nézi a helyet, ahol a másik ült, a bemélyedést, a férfi combjának lenyomatát. Felrázom, karja határozottan előrelendül, de amikor a szövethez ér, hirtelen hátrálni kezd. Hagyom. Holnap reggel már ott sem lesz. Kiugrik. Biztosan van benne műszál. Az mindenben van.

Kezével végigsimítja a szövetet, a "hű szövetségest", éppen csak elmosolyodik ezen a szójátékon, tekintete megint a kezére téved, gyomrában máris ott a görcs. Hogy szerette a kezét! Még ma reggel is, gyomlálás közben megállt egy pillanatra, nézegette barázdás, napégette bőrét. A látvány mindig valami ősi erőt, emberi tartást idézett fel benne.

Meglátszik, ki a paraszt!, gondolja most keserűen. A lebarnult bőr határvonalai messziről elárulják.

Lerángatja magáról a hosszú férfitrikót, a bő nadrágot. A tükörben napbarnított arc, nyak, alsókar, boka, a többi fehéres, sárgás, pusztuló anyag. Ahogy nézi magát, hirtelen a nagyanyja jut az eszébe, aszott kis teste a nehéz dunyha alatt, nagylábujján kartoncédula. Az ő apja volt akkor a faluban a körorvos, ő hajtotta fel finoman a dunyha szélét és kötötte gondosan masnira a kartonlap spárgáját a tulajdon édesanyja vértelen lábujján. Hogy szerette a nagyanyját! Csak őt szerette, csak ő hiányzott a holtak közül. A faluban szederjes arcok, otellótól kifakult, merev szemek mindenfelé, csak Mamuska szeme élt, táncolt ide-oda, mint kezében a seprű, amivel a kutyát űzte.