Nagy Abonyi Árpád
Dogville
- rövid jegyzet egy filmbemutató kapcsán

A maastrichti Lumiere Filmszínház kis mozitermében Lars von Trier, neves dán rendező botrányszagú filmjét, a Dogville-t vetítik. A májusi cannes-i filmfesztiválon részt vett alkotást szeptemberben mutatják be Nyugat-Európa-szerte, így ebben a régi, dél-hollandiai városban is. A vegyes fogadtatásban részesült, ám mindenképpen figyelmet érdemlő produkciót azonban a "nagy" mozik nem tűzték repertoárjukra. Ez a feladat a kis, úgynevezett "művészmozik" teendői közé tartozik, mint csaknem mindenütt.

Az előadásra kerékpárral érkezem, végigsuhanva a város kanyargós utcáin s a központot kettészelő folyón átívelő régi kőhídon. Még több mint fél óra van hátra a filmvetítés kezdetéig, ám a mozi kis előcsarnoka már megtelt. Izgatott cseverészés tölti be a termet: mindenki a filmről beszél, s az előzetes információk alapján igyekszik elképzelni, milyen is lesz majd a hamarosan bemutásra kerülő alkotás. Szerencsére még időben foglaltattam jegyet, s így most könnyedén hozzájutok. A pénztár mögött lévő bárpulthoz furakodom. Miközben rendelek, a pulton heverő papírlapra esik pillantásom. A szórólapon, a film egyik jelenetét ábrázoló kép alatt vastagon szedett, német nyelvű mondat áll: "Dogville ist genau das, was wir in unseren Schauspielerhäusern seit Jahren vermissen: Großes Theater!"

Ennek tudatában foglalok helyet csengetés után az alig harminc-negyven embert befogadó teremben. A fegyelmezett közönség várakozva mered a vászonra. Kisvártatva egy színház, azaz filmstúdió fekete padlójára felvázolt egyszerű alaprajz jelenik meg. Házak, egy-két utca, egy kutyaház, bokrok és egy veteményeskert. Ez Dogville, a Sziklás-hegység egyik eldugott bányavároskája, a múlt század harmincas éveiben. E jelzésszerű díszletek között játszódik - néhány tárggyal kiegészítve - a melodramatikus történet, s e díszletek közé érkezik meg gengszterek elől menekülve a rejtélyes főhősnő, Grace (Nicole Kidman). A kisváros lakosai szegény emigránsok, akik még reménykednek, hogy egyszer megvalósul számukra is az amerikai álom. "Jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat" - ahogyan John Hurt, a film narrátora mondja meleg hangon... A fiatal nőt, aki idegenként érkezik az elszigetelt közösségbe, mégis előítélettel fogadják. Egy rövid tanácskozáson végül úgy döntenek, hogy menedéket nyújtanak számára, ám cserébe Grace-nek különféle kisegítő munkákat kell vállalnia a kis közösség tagjainál. A feladatok azonban egyre nehezebbek és kellemetlenebbek lesznek, miután kiderül, hogy a csinos, szőke nőt a rendőrség is keresi. Ettől kezdve relatívvá válik a vendégszeretet fogalma: fizikailag és lelkileg is folyamatos terrornak vetik alá. Végül, amikor a helyzet már végképp idegtépővé válik, Grace-t elárulja a kapzsi és elvtelen, félelmeitől irányított közösség.

A rendező (a napjaink filmjeiből bizonyos tendenciákat kiküszöbölendő Dogma 95 csoport alapító tagja) a kortárs film fenegyerekeként provokatív filmjeivel vált ismertté. Jelen alkotásával, ha lehet, még egy lépéssel megközelítette a film végső határait. Műve, mely tulajdonképpen egyfajta filmre vett színielőadás, a két műfaj határán egyensúlyoz: bizonyos értelemben valódi film-színház. Helyenként a minimal art modellszerű eszközeire emlékeztető megoldásokat azonban a háromórás film során csupán az erős színészi alakítások, s a pontos, hatásos szöveg tartja felszínen. Újszerű, eredeti, de nem veszélytelen vállalkozásba fogott a rendező.

Az egyfajta kísérleti filmként is értelmezhető alkotást viharos reakciók fogadták. Cannes-ban a várakozásokkal ellentétben elkerülték a díjak, azaz csupán a néhány éve alapított Kutya-díjat, a Palme-Dog-ot sikerült megszereznie, amelyet a legjobb kutyaalakításokért ítélnek oda. Ezúttal a díj a filmben rövid időre felbukkanó kutyának, illetve a film során végig látható, krétával rajzolt körvonalának szólt. A zsűri epés megjegyzése szerint a kutya megjelenésével valójában élvezhetőbbé tette a mű egészét.

A filmet, melyet a rendező szavai szerint részben egyik álma inspirált, amelyben emberek mozognak egy óriási térképen, főként bevallott Amerika-ellenessége miatt támadták. Az amerikai patrióták szerint ugyanis a film története a külföldiek mai Amerika-képének metaforája. Ebben nyilván lehet némi igazság, mivel egy interjúban Trier hatalomvággyal, hipokrita magatartással és idegengyűlölettel vádolta az amerikaiakat. Ezek a tulajdonságok a filmben valóban hangsúlyozott szerepet kapnak, fűszerezve a Bertolt Brecht-féle színház lecsupaszított elemeivel, melyeknek együttese egyértelműen az elidegenedés képzetét kelti. Mindezt csak aláhúzza a valószerűtlen díszlet, s a narrátor hangja, mely szintén a történet intenzitását erősíti.

A kisvárosi élet értékeit támadó, az emberi együttélés határait kutató film cannes-i bemutatója után a rendező bejelentette, hogy tulajdonképpen trilógiát készít, s a mű második része Mandalay címmel kerül majd bemutatásra, feltehetően a jővő évben.

A filmszínházban közben véget ér a vetítés. Senki sem mozdul. Szokatlan, különös filmet láttunk ma este. A lényegében egyszerű történet - a képiség újszerű elemeivel - alaposan próbára tette a nézőket.

Felgyulladnak a lámpák; a "jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat" azon része, amely még nem szökött el a háromórás nyers és provokatív film jelenetei elől, tűnődve maga elé néz: igen, érdemes volt maradni.

Dogville. Rendezte : Lars von Trier. 2003. Szereplők: Nicole Kidman, Lauren Bacall, Ben Gazzara, James Caan, Paul Bettany, Harriet Andersson és mások. 178 perc