Nagy Abonyi Árpád
Kertész és Coetzee között

Amszterdamban, a Scheltema könyvesbolt második emeletén ülök, az ablak melletti fotelben. Az utcáról behallatszik a villamos csörömpölése, a kerékpárosok csengetése. Kitekintek az ablakon a város eleven vérkeringésére. A közeli csatorna vizén egy csónak halad két utassal az őszi napsütésben. Két fiatal lány ül egymással szemben a rozoga vízi járművön. Közöttük fehér terítővel borított asztalkán egy üveg bor és két pohár. A lányok szőke, csaknem fehér haját lobogtatja a szél. A part menti fákról levelek hullnak.

A tekintélyes holland hetilap, a Vrij Nederland minapi számát tartom a kezemben. Az újság terjedelmes interjút közöl Kertész Imrével, melyben a riporter a Nobel-díj átvétele utáni időszakáról faggatja az írót. Mintha csak azt akarná megtudni, hogyan él egy irodalmi Nobel-díjas, s vajon mi vár majd ennek ismeretében az idei év új nyertesére, John Maxwell Coetzee-re.

Az interjúból persze kiderül, hogy az író a díj átvétele után is a legjobb esetben író marad, azaz továbbra is teszi a dolgát: ír. "Minél tovább tart az ember élete, annál kevésbé lát logikus folytonosságot létezésében" , mondja Kertész az interjúban, majd hozzáteszi: " A folytonos írás által igyekszem önmagam, mint individuumot a felszínen tartani." A beszélgetés folyamán elpanaszolja továbbá, hogy a díj átvételével annyi egyéb kötelesség szakadt rá, hogy nem ülhetett mindennap az íróasztala elé: "Rendkívül elveszettnek éreztem magam. Csupán egyfajta márkanév voltam, melynek értéke a világ börzéin hol le-, hol felment. Szörnyen szenvedtem, s rá kellett jönnöm, hogy írás nélkül sohasem tudnék élni."

Valóban, az írás életforma, melynek érzékeny ritmusát forgószélként dúlhatja fel egy ilyen jelentős elismerés. A dél-afrikai származású J.M. Coetzee a következő, akit "próbára tesz" a díj. A két író helyzetében van néhány hasonlóság. A rangos elismerés odaítélése előtt hazájukban mindketten csupán a szűkebb szakmai körökben voltak ismertek, és irodalmi rangot, valódi elismertséget külföldön szereztek. Kertész műveiben a holokausztot és az antiszemitizmust, Coetzee az apartheidet ostorozza, azaz mindketten a testközelből átéltek alapján mondanak súlyos ítéletet egy-egy embertelen, gyilkos rendszerről, ideológiáról. Hazájukban valójában a díj odaítéléséig egyikük sem volt népszerű, s nemzettársaik közül a Svéd Királyi Akadémia döntését sokan fanyalogva fogadták. Könyveiket most csaknem egymás mellett láthatjuk a nyugat-európai könyvesboltokban.

Tény, hogy mindkét író a nyugati irodalmi toplisták élén áll, s hogy műveik szerepelnek egy magára valamit adó könyvesbolt kínálatában. De vajon mely magyar szerzők kapnak helyet Kertész és Coetzee között? Kik azok, akik a két író vonzáskörén és popularitásán kívül esve jelentős művekkel jelen vannak?

Mintha erre a kérdésre válaszolna akaratlanul az a piros ruhás, idős hölgy, aki a mellettem elhaladó eladólánytól Márai Sándor "új" könyve iránt érdeklődik. Valóban, Kertész mellett Márai az, aki négy-öt különböző művével folyamatosan jelen van, s akinek népszerűsége "vetekszik" Kertészével. A gyertyák csonkig égnek c. műve 2000-ben az Év Könyve lett Hollandiában, s a napokban jelent meg huszonkettedik kiadása.

Nyugat-Európában manapság a jókora, vaskos könyv a divat. A viszonylag rövidebb műveket is alaposan felpumpálják a nagy betűméret és sortávolság, valamint a vastag papírlapok segítségével. Az efféle kötet még egy kisebb hátizsákba is nehezen fér be, s például utazáskor nem tekinthető az ember legjobb barátjának. Az igényes olvasó azonban itt is, mint bárhol a világon, külön tudja választani az értékes irodalmat a lektűrirodalomtól. A holland átlagpolgár hagyományosan sokat olvas, s presztizskérdésnek tekinti, hogy ismerje a frissen megjelenő, jelentős műveket.

Ha belépünk egy igényes amszterdami, utrechti vagy hágai könyvkereskedésbe, s magyar szerzők alkotásait keressük, az említett két író könyvein kívül jó eséllyel találkozhatunk Konrád György műveivel is, lévén a legismertebb magyar szerzőnek számít a fent említett két író mellett (A látogató; A cinkos; a Kerti mulatság és egyéb művei gond nélkül fellelhetőek). Tovább keresgélve a polcokon Nádas Péter és Esterházy egy-egy könyvére bukkanhatunk, noha az utóbbi író csupán jelen van, népszerűséget és olvasottságot mindeddig nem sikerült kivívnia a holland olvasóközönség körében. Viszonylagos sikere van továbbá Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf c. művének is; főként a fiatalabb olvasók között.

Hollandiában tetemes mennyiségű külföldi irodalmat fordítanak le (többnyire jó irodalmat), s ennélfogva igencsak erős a mezőny. Tény, hogy napjainkban a fent említett írók reprezentálják a magyar irodalmat az országban. Egyéb magyar szerző könyvével csupán az antikváriumokban vagy a könyvtárak polcain találkozhatunk, noha az utóbbi ötven évben jelentős számú magyar szépirodalmi művet ültettek át holland nyelvre. Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula, Pilinszky János, Németh László, Örkény István és mások művei olvashatóak voltak hollandul az elmúlt évtizedekben. (Az eltérő holland irodalmi-olvasói hagyománynak köszönhetően azonban nagyobb visszhangot csupán Pilinszky Kráter c. kötete váltott ki.)

S a vajdasági magyar szerzők művei? Gyakorlatilag a holland olvasóközönség számára nem elérhetőek. 1990-ben megjelent egy prózaantológia, amely az akkori kortárs magyar irodalmat volt hivatott bemutatni, Kibédi Varga Áron irodalomtudós, költő-fordító szerkesztésében. Ebben a válogatásban szerepelt ugyan Tolnai Ottó és Végel László egy-egy elbeszélése, a kötet azonban mára jóformán fellelhetetlen...

Kezemben a hetilappal újra kitekintek az ablakon. A csatornán veszteglő lakóhajóban lámpa gyúl, a vízen vadkacsák úsznak át. A könyvek sorsán tűnődöm, s közben magam előtt látom a piros ruhás, holland hölgyet, amint este, a lámpa fénykörívében magyar író kötete fölé hajol. Kellemes érzés fog el.