Németh István
Kései visszapillantó

Egy régi fényképet mutat ismerősöm, meghatóan primitív, házilag készített, zöldre festett keretben. Valaha hasonlókkal voltak tele a falusi tisztaszobák falai. Ez is egy ilyen szobából kerülhetett ismerősömhöz. Igen, erősíti meg föltételezésemet; a kép anyai nagyanyjától került hozzá, aki csakugyan falusi volt, de már réges-rég meghalt. Az alaposan megfakult, megbarnult fénykép két bakát ábrázol, a jobb oldali egy széken ül, a bal oldali áll mellette. A felvétel hátlapján se név, se évszám. Annyi mégis leolvasható az előlapjáról, magukról a bakákról, a bakaruhákról, hogy a fotográfia a múlt század elejéről való, de mindenesetre az első világháború befejezése előtt készülhetett. Tehát jóval az ismerősöm világrajövetele előtt. Amikor ő megszületett vagy hetven évvel ezelőtt, már régóta ott függött annak a tisztaszobának a falán, ahonnan jogos tulajdonába jutott, annak a tisztaszobának a falán, amely azóta, gazdáival együtt, örökre a múlté, ami nem biztos, hogy megőrződik valakinek is az emlékezetében. Annak idején, amíg ez a fénykép az eredeti helyén lógott a falon, ismerősöm nem sok figyelmet fordított rá, talán meg sem állt előtte soha úgy, hogy alaposabban szemügyre vegye, ott porosodott a többi családi fénykép között, s ez annyira megszokott látvány volt számukra, mint maga a tisztaszoba, nem volt érdemes külön figyelmet fordítani rá.

- Nem is abban van a hiba - mondja ismerősöm -, hogy annak idején nem írták a fénykép hátlapjára a keletkezés idejét, a jóvátehetetlen mulasztást magam követtem el.

Visszaadom neki a fényképet, de nem teszi a helyére, hanem nekitámasztja a borospoharának, s busongva nézi, miközben annyira elérzékenyül, hogy a könnye is kicsordul. Ez annál inkább meglep, mert már fiatal korától fogva olyan embernek ismerem, aki egykönnyen nem árulja el érzelmeit, önfegyelme már-már gyanút ébreszt az emberben, valami csináltságot sejt mögötte, valami mesterkélt rátartiságot, hogy ő bizony különb minden halandónál.

Nagy sokára szólal meg újra:

- Az egyik katona anyai öregapám volt.

- Melyik?

- Ha ezt nem te, hanem maga a Jóisten kérdezné tőlem, akkor is néma maradnék.

El is némul olyan fájdalmas bénultsággal, aminek láttán te sem tudsz megszólalni.

Az előttünk csillogó borhoz folyamodom. A poharamat felemelve, s őt is erre biztatva kérdezem:

- Nem tudod, hogy a két katona közül melyik?...

- Nem tudom - válaszolja kurtán, majd a fényképet a lapjával felfelé, s felém fordítva felemeli poharát, fenékig üríti, közben olyan mozdulatot tesz, mint aki egy láthatatlan valamit hessegetne el maga elől, s egyszeriben megered a nyelve: - Öregapám már nem élt, amikor én megszülettem. Arra emlékszem, hogy ha nagy ritkán megálltam a fal előtt, ahol a bekeretezett családtagok, a népes rokonság fényképei lógtak, öreganyám sorba bemutatta őket, ki kicsoda, ezt a képet se hagyhatta ki, mert még arra is emlékszem, ahogy a képre rámutatott bütykös ujjával, mindig ezekkel a szavakkal: "ez ott öregapád a katonacimborájával." De én soha nem toltam a pofámat a fénykép közelébe, és nem emlékszem, hogy egyszer is megkérdeztem volna öreganyámat, hogy a két katona közül melyik az öregapám. Neki, öreganyámnak olyan természetes volt, hogy ezt mindenki tudja a családban, így én is, mégis mindannyiszor megismételte ugyanazt: "ez ott öregapád a katonacimborájával." Hogy gyerekkoromban nem hajoltam közelebb a fényképhez, azt még valahogy megértem, nagy volt a rokonság, meg minden, most annyi rokon közt mit számít egy öregapa, akit nem is ismertem, dehát később, felnőtt koromban sem ébredt fel bennem annyi kíváncsiság az örökös nagy rohanásban, hogy egyszer megálljak egy percre ez előtt az öreg fénykép előtt, s ha már az öreganyámtól többé nem kérdezhettem is meg, hogy a két katona közül melyik az öregapám, a rokonok, akik még tudták, hogy melyik: éltek; anyám is élt még, azóta bizony mind elmentek, egyedül maradtam ezzel a fényképpel, ezzel a két katonával, akik közül egyik öregapám, alighanem az, aki - borzongok meg mostanában, ha hosszabban magam elé tartom a képet - olyan szemekkel néz rám, amit nem is tudok neked elmondani. Valami mérhetetlen szomorúság van a szemében. Néma számonkérés. Mit gondolsz, a kettő közül ő lehet az?

Nem tudtam mit válaszolni, de lehetséges, hogy ő az a kettő közül. Beléd kapaszkodik a tekintetével, nem engedi, hogy elfelejtsd, mégha nem is ismerted, jóllehet, megismerhetted volna legalább fényképről, s így még ma is élhetne általad, emlékének immár egyetlen élő örököse által.

- Néha az az érzésem, mintha egy visszapillantó behomályosodott tükréből nézne rám - jegyezte meg az ügyet lezárva fáradt legyintéssel, magába roskadtan.

A hosszan beállt csendben nem tudtam levenni tekintetemet lesütött szeméről, a fölkorbácsolt érzelmektől felduzzadt arcáról. Annyi év óta, évtizedeken át tartó ismeretségünk óta először mutatta meg előttem ezt az arcát. Leplezetlenül, őszintén, póz nélkül. Egy pillanatra átvillant rajtam, hogy a tenyeremet rászorítom az asztal lapján heverő kézfejére, mégse tettem meg, elárultam volna ezzel az érzelmes mozdulattal, hogy észrevettem, hogy szemtanúja vagyok a gyöngeségének, amit mind ez ideig sikerült előttem elrejtenie. S míg ezen tűnődtem, s tekintetem az arcáról visszatévedt a felém fordított fényképre, mintha valami hasonlóságot fedeztem volna fel az álló katona arca és az ő megvert arca között. Kis híján rámutattam az álló katonára, s már a nyelvem hegyén volt: talán ő lesz az, de az utolsó pillanatban egy riadt, úgynevezett belső hang visszatartott ettől a szándékomtól.