Németh István
Nyelvtanfolyam madaraknak

Rigófüttyre ébredek. Persze ez már akkor sem egy füttyentés volt, amikor még aludtam, hanem egy buzgó dal, amit nem lehet csak úgy abbahagyni. Nem is hagyja abba az énekes, fújja, trillázza, mintha fizetnének neki érte. Pedig nem fizet érte senki. Nem pénzért csinálja. Örömében. Örömében, hogy újra megvirradt, s hívhatja a párját, akibe bizonyára fülig szerelmes.

Közben egy cinke is pittyegni kezd, s távolabbról egy gerle búgása hallatszik. Míg hallgatom őket, az a képtelen ötletem támad, mi lesz azokkal az énekesmadarakkal, akik fogyatkozóban s így védelem alatt vannak, ha ők is csatlakoznak az Európai Unióhoz? Igaz, a madarak nem ismerik és nem ismerik el az országhatárokat, különösen a költöző madarak nem, oda röpülnek, útlevél és vízum nélkül, ahová a szívük-lelkük - na jó: az ösztönük - vonzza, de ha egyszer majd rájuk is kiterjednek azok a földszinti rendszabályok, amelyek az emberekre, s ezek a rendszabályok megkövetelik, legalábbis elvárják, mondjuk, a pacsirtáktól, hogy ha élni akarnak európai uniós jogaikkal, tanulják meg a varjak vagy a seregélyek nyelvét. S ha majd ezen rendszabályok nem csupán az ég madaraira lesznek kötelezőek, de az erdők vadjaira s a folyók halaira is? Hiszen egy óriási régió egyesülésre törekszik, majd az egész földkerekség a globalizáció világeszméjévé tágul, s ebben a világeszmében kialakulnak a közös, globalizált szokások, létrejön a közös nyelv, amely nyelv valóban és visszavonhatatlanul az emberiség közös nyelvévé válik, s ha már így lesz, márpedig így lesz, ebben a globalizálódott világszabadságban nem lesz megengedhető, hogy a teljesen és tökéletesen globalizálódott emberek mellett más teremtmények, mint amilyenek az ég madarai, az erdők és sivatagok vadjai, a folyók és tengerek halai ne sajátítsanak el egy közös madár-, (vad)állati- és halnyelvet, amely közelebb hozná őket a közös nagy hazához, amely hazának immár semmitelen-semmi köze nem lenne a régi századokhoz és évezredekhez, Isten teremtett világához.

Nem véletlenül támadtak ilyen bizarr és képtelen gondolataim, hiszen az előző este egy költőt hallgattam, aki londoni otthonában többek között és átvitt értelemben a rigófüttyről is nyilatkozott. A kipusztulás előtt álló madarak kipusztuló nyelvéről. De mit kerteljünk és köntörfalazzunk akkor, amikor a költő nem kerülgette a forró kását, s nyíltan kifejtette véleményét, miszerint, vagyis szerinte olyan európai kisnépek nyelve, mint például a magyar, az Európai Unióban legföllebb még ötszáz évig maradhat fenn, de nem csupán az Európai Unióban, egyéb uniókban is kipusztulás vár a kisnépek nyelvére, így a világ népeinek a nyelve a mai négyezerről ötszáz év múlva a felére, kétezerre csökken. A költő ugyan nem örül ennek, mert lehetséges, hogy az ő anyanyelve is áldozatául esik ennek a folyamatnak, ám ezeket a folyamatokat aligha lehet leállítani. Ugyanakkor és ennek ellenére is üdvözli az európai országok egyesülési törekvéseit, örömmel tölti el, hogy a kis népek fiataljai idegen nyelveket tanulnak, hiszen éppen ők azok, akik a legkönnyebben sajátítanak el idegen nyelveket, s máris ott tartunk, hogy például Magyarországon bármerre fordul az ember, a fiatalok többsége három-négy idegen nyelvet is tud, könnyű és jó dolguk lesz az Európai Unióban, és éppen olyan jól érzik majd magukat Barcelonában, Padovában, Nizzában és Oslóban, mint Pápán, Szombathelyen vagy éppenséggel Debrecenben. Mert egy kicsi, szűk és kényelmetlen hazájuk helyett egy tágas, szép és kényelmes hazájuk lesz, s a földhözragadt, senki által nem ismert magyar nyelv helyett több olyan nyelvet birtokolnak, amelyen megértethetik magukat Rigától Tiranáig és még azokon is túlnan.

Ilyeneket és ehhez hasonlókat nyilatkozott a rozmárképű költő, miközben arra buzdított mindenkit, hogy szavazzanak a csatlakozásra, arra a csatlakozásra, amelynek bizonyára nemcsak haszonélvezői lesznek, hanem kárvallottjai is.

Például a rigók.

Mekkora szenzáció lesz, ha a rigók, a pitypalattyok számára beindítják az első szarka nyelvtanfolyamot! Vagy a kisbárányok számára a sakál nyelvtanfolyamot. És ha majd egyetlen sakálüvöltés lesz a világ. Meg szarkacsörgés. (Még nem döntötték el, hogy a halakat aranyhalacskanyelvre vagy bálnanyelvre képezik-e át. A rovarok világnyelvén is törik még a fejüket a bogarászok.)

Szóval nem volt könnyű éjszakám.

A szóban forgó költő nem ígért könnyű álmot.

Zavaros és nehéz álmom volt.

De tiszta rigófüttyre ébredtem.

Anyanyelvemnek van még ötszáz éve! Nem a rozmárképű költő mondta ki ennek a nyelvnek a halálos ítéletét, ő csak föltaksálta, mennyi ideje lehet még hátra.

Ha egy nagybeteggel közlik, hogy még két hónapja van az életből, nem biztos, lesz-e ereje megélni. Ha már a magyaroknak, észteknek, finneknek, szlovákoknak, románoknak mindössze ötszáz évük van hátra, akkor nekünk, magyaroknak stb. nem érdemes "befektetnünk" az anyanyelvünkbe, hiszen a mi nyelvünk nem perspektivikus nyelv, jobb lesz minél hamarabb elfelejtenünk Mikászthot, Nušićot, Hašekot és mindent, ami valaha a kicsinyeké, a keveseké volt.

Elmondhatom, hogy én még boldog voltam. Megadatott, hogy hallhattam a pacsirtaszót. Meg a fülemülét. A varjúkárogást. Esténként a távoli kutyaugatást. A báránybégetést. A hajnali kakasszót. Boldog voltam, hogy egy olyan világban élhettem, amelyben a Családi kört, a Mamát, a Szózatot eredetiben olvashattam. Azon a nyelven, amelyen íródtak. Az anyanyelvemen. Egy kis nép nyelvén, amely a költő szerint ötszáz év múlva fölszívódik a nagy nyelvek családjába.

Ez a sors vár a pacsirtaszóra is? A madarakhoz sem lesz kíméletesebb az az egyszólamúságra törekvő szép új világ?