Németh István
Kánikula

Barátom, akiből egyébként ömlik a szó, akár egy parlamenti szónok szájából, most zavarban van, mintha nem tudná, vagy csak nagyon nehezen tudja kifejezni mondanivalóját, vagy éppen röstellné azt, mintha valami kényes titkot volna kénytelen föltárni, dadog, kertel, ugyanakkor gyötrődik, mint aki nem tudja, hogyan kezdje, honnan is kezdje, a parkhoz érve félrevon egy magános padra, körülnéz, vajon láthat-e, hallhat-e bennünket valaki, illetve őt, mert az, amit közölni szeretne velem, mélységesen csak önmagára tartozik, de most ezt a terhet szeretné bensőséges barátjával megosztani, mert egymaga nem bírja tovább elviselni.

- Tudod, az úgy volt - fogott hozzá már vagy harmadszor -, hogy ballagtam éppen hazafelé, mint abban a régi versben... De előbb el kéne mondanom, hogy aznap a főnököm kegyetlenül megalázott, lehordott épp az előtt a személy előtt, aki megölne egy kanál vízben s ezt a főnököm is tudta róla, ezért mintha várt is volna erre a pillanatra, hogy az az alak is jelen legyen, hogy tanúja legyen megszégyenítésemnek, szóval nagyon rossz napom volt, s ehhez bizonyára a harmincöt fokos hőség is hozzájárult, a feleségem meg betelefonált, hogy a drága magzata már megint... Na, ballagtam éppen hazafelé nem a Szajna, csak a Duna felé, na, mindegy, elég az hozzá, hogy a szívemben nem rőzse kis dalok égtek, csupán a szégyen szorongatta a torkomat, hát így valahogy értem arra a kis térre, amit te is jól ismersz a múzeum előtt azzal a két lehetetlen, szoborrá dermesztett csontváz alakkal, nohát ott, épp a szobor előtt három férfi ácsorgott, várakozott, egyikük, egy hórihorgas fiatalember mintha a szobor talapzatáról lépett volna le, mert épp oly hórihorgas és csontsovány volt, mint azok ketten ott a talapzaton, szóval ott állt ez a fiatalember a két jól megtermett, díjbirkózó között, az egyik alighanem a csontváz édesapja lehetett, mert amikor túlhaladtam rajtuk, és mielőtt befordultam volna a sarkon, és visszanéztem rájuk, akkor, de ezt majd később...; ott állt a két erőtől, egészségtől duzzadó díjbirkózó között ez a halálraítélt, rövidujjú ing volt rajta, hosszú, csontsovány karjai tehetetlenül csüngtek le egészen a térdéig, a lábai is ijesztőek lehettek, de ezek egy sportos, szép nyári nadrágba voltak bujtatva, persze elvesztek benne, mert nem formás kamaszlábak lehettek már, hanem holt meszelőnyelek, persze te ezt nem gondoltad mind így végig, csak egy másodpercre átvillant rajtad, elhúztál mellettük, és a sarokról hátrafordulva és feledve a fullasztó hőséget, a főnököd szitkait, ellenséged gúnyos mosolyát, a feleséged szemrehányó telefonhívását, mindent, ami aznap történt veled, megálltál a tér sarkán, a tűző napon, mert nem tudtál volna úgy tovább menni, hogy vissza ne nézz arra a holtsápadt, csontsovány fiatalemberre, aki a két felnőtt társaságában talán a mentőkocsira várakozott, vagy taxira, ami kiviszi őket a busz- vagy a vasútállomásra, mert valahogy látszott mindhármukon, hogy nem idevalósiak, hogy nem városiak, de a te eszedben nem ez járt, és a torkodat már nem a szégyen szorította, hanem a keserűség, hogy hiába minden, ez a fiatalember hamarosan meg fog halni, arcán a gyógyíthatatlan betegek stigmája, már annyi ereje sincs, hogy az arcáról letörölje a verejtéket, ezt az a bikaerős férfi teszi meg helyette, aki az édesapja lehet, igen, nem lehet más, csakis az édesapja, máskülönben hogyan is szorulhatna egy ilyen bikaerős férfiba ekkora gyöngédség, egyszóval, te majd ha jónak látod - teremtő ég: jónak! -, a te tolladdal megfogalmazod úgy, ahogy akarod, számomra szívettépő volt, és mégse ezt akarom neked eldadogni, hanem azt, ami velem történt néhány másodpercre rá, miután befordultam a sarkon és továbbindultam hazafelé, te ismersz, tudsz rólam mindent, azt is, hogy nem vagyok templombajáró, egyszer dühödten éppen előtted jelentettem ki, hogy nem hiszek semmiféle istenben, szóval ismersz ilyen szempontból is, azt meg éppen tőled tudom, hogy vannak az életben dolgok, amelyekről nem lehet, talán nem is volna szabad beszélni, amelyeket a világ legnagyobb fecsegői se fecsegnek ki magukból, még a lángelmék is mélyen hallgatnak róluk, nem tudom, vétek-e a "szabály" ellen, ha most tudatlanságomban és gyarlóságomban megvallok neked valamit?

Barátom idáig jutva eléggé zagyva mondandójával ismét körülhordta riadt tekintetét, az után kutatva, vajon nem rejtőzködik-e valaki a közeli bokorban, aztán egészen lehalkítva a hangját, így folytatta:

- A saroktól néhány méterre megint megálltam, nem törődve azzal, hogy sehol egy tenyérnyi árnyék, mert egyszerűen meg kellett állnom, pedig, később visszagondolva az egészre, menet közben is elvégezhettem volna azt, amit ott a forró napon, ahol már nem harmincöt fokot mért volna a hőmérő, hanem talán ötvenet is. Egyszerűen nem tudtam tovább menni. A lábam belegyökerezett a forró aszfaltba, s álltam, mint akit fejbekólintottak. Vagy talán már egy kicsit fejbe is kólintott a napszúrás. Nem tudom. Álltam csak, és azt vettem észre, hogy lassan összekulcsolom a kezem. És néma szájjal imádkozni kezdtem. De nem volt ez egy szabályos ima egy szabályos Miatyánkkal, hibátlanul már úgyse tudtam volna elmondani, felnőtt korom óta nem imádkozom, mégis ima volt az, dadogás, egy megzavarodott, kétségbeesett ember dadogása, könyörgés Valakihez, a Mindenhatóhoz, hogy ha már senki se képes segíteni azon a halálraítélten, mért nem kegyelmez meg neki ő, a Megváltó, valahogy így, már magam se tudom, miket hordtam össze, és megrendültségemet csak fokozta a fölismerés, hogy olyasmi történik velem, amit soha el nem tudtam volna képzelni magamról. Hogy összekulcsolt kézzel megállok valahol fényes nappal az utcán, a járdaszélen, és könyörögni kezdek. Aztán a kánikulában lassan, szédelegve folytatom az utat hazafelé.

Befejezve a történetet, barátom nem nézett rám, mint aki tökéletesen meg van elégedve, hogy valaki meghallgatta, választ nem vár, hiszen nem ezért nyilatkozott meg. Ültünk még egy darabig a padon, majd kelletlen sóhajtások közepette, mint akik egy kicsit mindenre ráuntak már, elindultunk a Duna-sétány felé, külön-külön azon küszködve magunkban, hogy mégiscsak mondani kéne valamit, meg kéne szólalni. De az erőltetett krákogáson, kelletlen hümmögésen kívül értelmes szó nem hagyta el a szánkat. Kiérve a sétányra azonban lassan-lassan visszataláltunk régi önmagunkhoz.