Németh István:
Papírszeletek

Egy társaságban a nőkről csevegnek. Pontosabban a mai női divatról. Illetve az ebből adódó "jelenségről".

Valaki röhögve megjegyzi:

- Bizony isten, már félek kilépni az utcára, mert mindenütt női seggel találkozom!

- És ez, ugye, számodra rendkívül zavaró kürülmény - cinikuskodik egy másik.

- Hidd el, hogy igen - válaszol amaz. - Ugyanis egyre gyakrabban fölmerül bennem egy kérdés: vajon ez a sok kihívó, fölkínálkozó domborulat fokozza-e a férfiak kíváncsiságát, pezsdíti-e a vérüket, vagy lassan, de biztosan megszokottá teszi a látványt, ne adj' isten, közömbössé a nő azon fertályát, amelyre a férfiszem mind ez ideig vágyakozva rátapadt. - S ugyancsak röhigcsélve még hozzáteszi: - Ennek még súlyos következményei lehetnek!

Kétségtelen: a nők, s immár nem csupán a csitrik, a fiatal lányok, de mind többen az úgynevezett érett korú hölgyek közül is nadrágban, hovatovább feszes ülepű nadrágban járnak. Nemrég egy falusi gyászszertartáson vettem részt, egy idős asszonyt temettek, főleg meglett korú falusi asszonyok kísérték ki a megboldogultat, ahogy az már vagy még faluhelyen lenni szokott, hát azt tapasztaltam, azt figyeltem meg, hogy ezeknek a meglett korú falusi asszonyoknak a java része, a hagyományos, a meglett korú falusi aszonyokhoz illő féllábszárig érő szoknya helyett nadrágot hord. Persze nem olyan nadrágot, mint a leányunokáik, amelyik úgy feszül rajtuk, hogy altestük minden idomát érvényre juttatja, elől-hátul egyaránt, mégis nadrágot, kényelmeset, amelyben lazán elfér a popsi, a hasikó és minden, csak az nem fér nagyon a fejembe, hogy ezeknek a meglett korú, egyszerű, a flancot és a divatot mindig mellőző falusi asszonyoknak a szülikéi még mind bő szoknyában jártak, olyikuk népviseletben, s íme a lányaik - elnézést a bántó kifejezésért -, vén fejjel, nadrágot húznak magukra, ha piacra, nagymisére, lakodalomba vagy temetésre készülődnek.

A fiatal lányok körében, bizonyára mindenütt a világon, mostanság e lélekzetelállítóan szűkre szabott nadrág mellett a meztelenül hagyott köldök a divat. Ezzel, részben, nem Évát akarják utánozni. A mai lányok talán nem is hallottak Éváról. És a Paradicsomról se. A bűnbeesésről még kevésbé. Ezzel kapcsolatban említi meg Mária, miszerint a bűnbeesés - a paradicsomi - nem a meztelenséggel kezdődött, hanem az öltözéssel.

Attól fogva kezdünk beszélni divatról. Úgy látszik, hogy ennek a szele nemcsak a mindenkori fiatalokat érinti meg, manapság már a meglett korú, megállapodott falusi asszonyokat is.

* * *

Egy töpörödött, görnyedt, százéves marcona hölgy kocog át a zebrán, már akkor lendül neki, amikor a villanyrendőr pirosra váltott, s a zöldre váró motorok fölbúgtak. Ez a hölgyet szemmel láthatóan nem zavarja túlságosan, nem esik pánikba, botját feltartja, az ugrásra kész kocsikat mintegy türelemre intve, megfenyegetve, siet át a fehér csíkokon. Korát meghazudtoló fürgeséggel. Elszánt, kemény tekintettel. Az arcára rá van vésve, hogy még legalább száz évig akar élni. Nem sóvárogva szeretne még száz évig élni, hanem igenis elszántságból. Ez az akaraterő sugárzik minden mozdulatából, minden szemvillanásából. A fején egy régimódi, lapos szalmakalap. Talán nem is szalmából van, hanem valami kemény, csipkeszerű anyagból készítették valamikor, amikor az ilyen kalapok voltak divatban, valahol a múlt század elején, az öreg hölgy kisasszony korában. Most valahonnan, egy kalapdoboz és a réges-régi emlékek mélyérből előkerült, talán épp ezen a verőfényes nyári reggelen s az egyetlen jogos tulajdonosa, az egykori virágzó kisasszony, aki mára, az eliramló évtizedek súlya alatt összetöpörödött, a feltóduló kedves emlékek hatására a kalapot fölpróbálta, s így vágott neki szokásos délelőtti ügyintéző útjának.

Mielőtt azonban elindult volna, ráesett a tekintete a kék vázában arra a műrózsaszálra, amiről rég elfelejtette, honnan került ide, s ezerszer elhatározta, hogy a legközelebbi portörléskor élővel cseréli föl, most fogta, s néhány öltéssel a kalap oldalára tűzte. Dehogy is volt szándékában ezzel a járókelők közt feltűnést kelteni! Persze sokan megbámulták, megfordultak utána. Talán még ez a mondat is elhangzott valaki szájából: "Nézd, a madárijesztő!" Ha el is jutott a füléig, nem törődött vele. ž még látott ilyen fölvirágzott kalapokat, s gyönyörködött bennük, irigykedett a viselőikre. Mert neki csak egyszerű jutott, dísztelen, selyemrózsák nélkül... Ahogy átért a zebrán, a háta mögött megindult a brutális gépkocsiáradat, ő pedig görbén ugyan, de célirányosan folytatta útját, fején a régimódi, egy műrózsaszállal földíszített szalmakalappal. A divat pillanatnyi terrorját nyögő tömegben az egyszál különc.

* * *

Abban a pillanatban, ahogy magunk mögött hagyjuk a várost, kinyílik előttünk a táj. Körös-körül ellátni a végéig, a pereméig, addig, ahol az ég és a föld érintkezik, a horizontig, a látóhatárig. Igen, egészen addig, ameddig szabad szemmel a látásunk terjed. Azon túl kezdődik a semmi, ahonnan lelógathatjuk a lábunkat a világűrbe. Elbűvöl a májusi határ szépsége. A búza már kihányta a kalászát, a kukorica eléri a búza magasságát. A messzeségben tanyák, oly békés nyugalommal pihennek a kora délutáni lusta fényárban, mintha sziesztáznának. Sötétzöld lombú fák veszik körül őket, közöttük itt-ott egy-egy jegenye. Az ég alján jámbor kumuluszok. Ha nem kocsiban ülnénk, hanem a belátható térség közepén állnánk - bárhol cövekelnénk le, mindig a kellős közepén éreznénk magunkat! -, hallanánk azokat a csodálatos neszeket, melyek betöltik ennek az óriási, fenséges kupolának a tereit. Cirregést, ciripelést, távoli rigófüttyöt, gerlebúgást, a fejünk felett pacsirtaszót. Nem volt mindig ilyen ez a táj, s hogy milyen lehetett őskorában, arra nem emlékszünk, mi már ilyen szelídnek ismertük meg, s épp most, május végén, a kora délutáni órákban, napfényben úszva mutatja meg legbűbájosabb, legszelídebb arcát. Erős honvágyat érzek iránta.

Bent a városban, az első emeleti erkélyünkről, abból a "magaslatból" az égboltozatnak csak egy darabkája látszik, a városból a teljes egész szemmel be nem fogható. A városban a horizont beszűkül, nem érzékeled a látóhatár peremét, azt a vonzó messzeséget, ahol a égbolt a földdel összeér.

Künn, a szabadban - igen, a szabadban! -, bárhol állsz is meg, egyszeriben a világ kellős közepén találod magad. Feletted a látható, de elérhetetlen magasság, körülötted környes-körül a szemmel feliható messzeség. Egy roppant kör kellős közepén állsz, s egy pillanatra az az érzésed támad, mintha csakugyan te volnál ennek a körnek a középpontja. Te, a porszem, a világ közepe.

Aztán berobogunk a következő, az utunkba eső betonrengetegbe, a függöny hirtelen legördül, s eltűnik a tündéri varázslat.