Németh István
Papírszeletek

Egy bagdadi tudósítóval beszélgetnek a rádióban. Képeket villant föl az iraki főváros hétköznapi életéből. Jó riporter lehet, nemcsak a "nagy összefüggéseket" látja és tárja elénk, az "apróságok" meglátásához is van szeme. Olykor ezek többet elmondanak egy adott helyzetről, mint az úgynevezett nagy összefüggések. Többek között elmondja, hogy a lakosság nem kedveli túlságosan a jelen levő amerikai katonákat, akik viszont nem mutatnak túlságos megértést a helybéliek iránt. Az emberek inkább megszállóknak, mint felszabadítóknak tartják az amerikaiakat. Ezt egyébként más helyzetjelentések is megerősítik. Rendben van, mondják, Szaddamtól megszabadultak, de nem szeretnék, ha most mások szaddamkodnának felettük.

A fejemet nem ezekre és hasonló, többször hallott dolgokra kapom föl, hanem amikor azt meséli el a tudósító, hogy hogyan viselkednek a meglehetősen hűvös amerikai katonák, ha a város utcáin külföldi tudósítóval, fotóssal, tévéssel találkoznak. Ilyen esetben a katona odasiet a lencsevégre kapott arab mellé, barátságosan ráteszi a vállára vagy fejére a kezét, tehát hívatlanul vele együtt fényképezkedik, mégpedig nem másért, csakis azért, hogy ha a fotográfia netán megjelenik egy világlap első oldalán, győződjön meg az olvasó a saját szemével, milyen barátságosak az amerikai hadsereg katonái a felszabadított, békés civilek iránt.

Mintha csak feladatul, parancsba kapták volna szegény jenkik, hogy reklámozzanak, még a megszállt országokban is reklámozzanak egy olyan Amerikát, egy olyan "kultúrát", amivel a világ kezd torkig lenni. Mert a rokonszenvesnek szánt gesztus is lehet ízléstelen, ha álságos. Épp akkor a leggusztustalanabb.

*

Két kormányfő találkozója a magyar parlament aranytól csillogó kupolatermében, ott, ahol első királyunk koronáját őrzik. Egy pillanatra láthatóvá is válik a Korona a nyársat nyelt koronaőrökkel együtt. A két kormányfő, a házigazda és a vendég barátságos mosollyal lépked egymás felé, a találkozásuk igen szívélyes, kezet fognak, majd megölelik egymást, összecsókolóznak. Amint ez két baráti, testvéri szomszédos ország kormányfőihez illik, kifejezve ezáltal, hogy országaik viszonya felhőtlen, sőt meghitt. Az összecsókolózást talán még Kádártól és Ceausescutól tanulták, akik szintén felhőtlen viszonyban éltek egymással. Ami a házigazdát s jó néhány elődjét illeti fél évszázadra visszamenőleg, különösen ügyel arra, hogy a két ország testvéri szeretetben éljen egymással, s ennek érdekében mindent megtesz, hogy keleti szomszédját, de a többi szomszédját is nemzeti önérzetben meg ne sértse, szerencsére arra nem kell ügyelnie, külön gondot fordítania, hogy őt, a saját nemzetét ne sértse meg a szomszéd, a szomszédok, nemzeti önérzetében. Mert ezt az önérzetet a magyar, mindenekelőtt a határon belüli még negyvenötben levetkőzte magáról, elsőnek talán egész Európában, megelőzve ezzel a rendkívül önérzetes románokat, franciákat és a többieket. Nekünk ugyanis nincs mivel büszkélkednünk, ha pedig nincs, ne tegyük magunkat nevetségesebbekké a szomszédaink előtt, akik nyolcvan-egynéhány évvel ezelőtt sárba tiporták maradék önérzetünket is, amit ezer éven át vonszoltunk magunkkal. Hálával tartozunk a szomszédainknak és a fél Európának, hogy ezt rövid úton megtették velünk s Trianon műtőasztalán eltávolították belőlünk nemzeti önérzetünk fekete fekélyét, a későbbiek folyamán, negyvenöt után pedig már csak arra kellett vigyáznunk, hogy meg ne bántsuk azokat, akik az életmentő műtétet végrehajtották rajtunk.

Sajnos bennem visszamaradt valami abból a fekete fekélyből, s most a kormányfői összeborulástól egy pillanatra összerándul a gyomrom. Mint egy olyan jelenet láttán, amitől megborzad az ember. Pedig a két jóbarát, földi az összeölelkezést nem valószínű, hogy csupán a nyilvánosságnak szánta, ez minden mozdulatukban őszinte lehetett, mégis az a gonosz gondolatom támadt, a vendég részéről is benne volt: hálás vagyok neked mindazért, amiért nem sértesz meg bennünket sem te, sem beosztottjaid nemzeti önérzetünkben, annak ellenére, hogy mi odahaza ezirányban, irányotokban ezt-azt folyamatosan megengedhetünk magunknak. Már nyolcvan éve. Mert azért egy kicsit még mindig tartunk tőletek, annak ellenére, hogy csakugyan kínosan ügyeltek arra, amiről mostani tárgyalásainkon sem esik majd szó. Hiszen derék gyerekek vagytok, udvariasak és pehelykönnyű tárgyalófelek. Különösen amióta régi-új köntösbe öltözött a kormányotok.

*

Boldogan újságolja ismerősöm, hogy az unokája aranydiplomát kapott angolból. Erre különösen azért büszke, mert úgy érzi, az aranydiplomához valamelyest maga is hozzásegítette unokáját. Ugyanis amikor eladták a víkendházukat, az árát a fiúcskának ajándékozták, aki már erősen regnált a szülein, hogy neki komputerre lenne szüksége. Minthogy azonban a fiúcska szülei éppen felmondás alatt álltak, szó sem lehetett számítógép-vásárlásról. Ekkor léptek egyet ők, a nagyszülők. Megvalósult az unokájuk régi álma. A gép segítségével megtanult angolul.

- Máris kész bizniszmen! - dicsekszik boldogan a nagymama. - Itt holnap, aki élni akar, ki se léphet az utcára, ha nem tud angolul. Ezt mondja az unokám is.

Mert, ugye, ismerősöm is ezt mondja. Ha már sokan ezt állítják, akkor van is benne valami. Az angol a jövő nyelve. Így mondják.

Ismerősöm az "oké"-en, meg a "bizmiszmen"-en kívül egyetlen szót sem tud angolul, az anyanyelve szavait is felejti, illetve minduntalan keveri a férje anyanyelvének a szavaival, tehát azon a kotyvaléknyelven beszél, amelyen azok szólalnak meg, akik az anyanyelvüket könnyedén föladták, a másikat viszont sohasem tudják rendesen (nem tökéletesen, csak elfogadhatóan) elsajátítani, de emiatt nem fáj a fejük, az ő "sajátjuk" immár az a szörnyű keveréknyelv, amely mifelénk és bennünk kiváló táptalajra talál.

Mindezt tudván ismerősömről, óvatosan, tapogatózva próbálom belőle kiszedni, tulajdonképpen melyik is az unokája anyanyelve.

- Tudomisén! - válaszolja gyanútlanul. - Ha velem beszél, magyarul szól hozzám, ha a nagytatájával, akkor szerbül, a szülei mégis mindig azért korholják, hogy keveri a kettőt, nem értik meg, hogy nálunk ez a természetes.

Vagyis ő ezt tartja természetesnek, nem csoda, ő is keveri a kettőt.

- Az unokám az angolt nem keveri. Olyan tisztán és folyékonyan beszéli, mint egy született angol! - szögezi le büszkén a nagymama, aki, elmondtuk már, az egyetlen, édes anyanyelvében sem járatos többé, de a férjeura nyelvében sem, nemhogy a jövő nyelvében otthonos lenne. Immár talán sehol sem otthonos. Boldog, hogy ennek mégcsak nincs is tudatában.