Németh István
Papírszeletek

A hároméves lurkó ma még inkább az édesapja anyanyelvét használja, ezen a nyelven szólítja meg az édesanyját is, aki viszont egy másik, a saját anyanyelvén válaszolgat a szeme fényének, de így is jól megértik egymást. Jól is néznénk ki, ha ez nem így volna! Ha az anya és a gyermeke nem értenék meg egymást. Most még igen, ebben a korviszonylatban. Később, ha felnő a gyermek, hiába beszél majd az anya és a fia azonos nyelvet, nem biztos, hogy megértik egymást.

Tudom, unalmasok s legtöbbször banálisak az unokatörténetek. Különösen azoknak unalmasak, akiknek szánják őket, akik hallgatják, akiknek, udvariasságból, hallgatniuk kell. Pedig nincs szebb virág egy hamvas arcú, s hogy ne legyünk egészen banálisak: egy hamvas lelkű kisgyereknél, föltéve, ha az a hamvas kis teremtés a mi unokánk. Különösen ma és ott, ahol deficit van ebből a portékából. Ott, ahol az újszülöttek helyett üzérek, rablók, csalók, bérgyilkosok, emberkereskedők, hazaárulók, terroristák, elmebeteg világmegváltók hada árasztja el a föld alatti csatornákat és föld feletti üvegpalotákat.

De következzék a mi unokatörténetünk. Igazánból nem is nevezhető történetnek, sztorinak, hiszen csak annyiból áll, hogy az utcán a nagymamával sétálva a kicsi hirtelen fölkiált: nézd, munkagép!

Hát most, ugye, egy hároméves csöppség ajkáról egy ilyen komoly szó, hogy munkagép!

Csakugyan ott áll az út szélén a sárga földgyalu, ami minden kétséget kizárva munkagép. Hol szedte fel ezt a szót a kicsi? Bizonyára, hogy itt kint az utcán. Vagy valamelyik képeskönyvében láthatott ilyet, és ilyen sárgát s megjegyezte nemcsak a formáját, de ami a képmagyarázó szájából elhangzott, a nevét is.

Nincs ebben semmi különös, így tanul, okosodik a gyerek, mégis oly szép és csodálatos, hogy már-már elmondhatatlan.

Mint a vinocsasa.

Elkíséri a nagymama a munkagépes unokát a bákához, aki szintén nagymama s az a szokása - s ezt a fityfirity nagyon jól megfigyelte és mélyen az agyába véste -, hogy a báka a nagymamát minden alkalommal egy pohár borral kínálja. Ezúttal a kínálat, bizonyára a báka feledékenységéből, elmaradt, pedig a nagymama már cihelődzködni, indulni készül. A mindenre figyelő kisember észrevéve a rendellenességet, előbb nyugodt hangon, majd egyre türelmetlenebbül, már-már toporzékolva hajtogatja: vinocsasa, vinocsasa!

A nagymama meg a báka csak nagy nehezen fogják fel, értik meg, miért méltatlankodik a mérges kis ember.

A megszokott rend be nem tartása miatt. A nagymama nem távozhat a báka által fölszolgált és fölkínált "borpohár" nélkül. S ezt itt a báka anyanyelvén kell és illik mindenkinek a tudomására hozni. Mert ez a világ rendje. Életünk eme öntudatlan s talán épp ezért a legboldogabb, tündéri korszakában.

* * *

Valaki múltkor megkérdezte, miként határoznám meg a szerinte fűszeres, titokzatos, bűvös, vonzó, ugyanakkor félelmetes szó értelmét, amely itt van a talpunk alatt, sőt bennünk van. Nem vagyok balkanológus, válaszoltam nagyképűen és elutasítóan, pedig hát dehogynem. Annak alapján, hogy az én talpamat is Balkán forró földje égeti, és bizonyára anélkül, hogy ennek minden pillanatban tudatában lennék, bennem is jó adag balkáni vonás ülepedett le. Mondjuk a lobbanékonyságomban, ami talán nem is kimondottan balkáni vonás, de közel van az összeférhetetlenséghez, ami viszont erősen az. Valamit mégis mondanom kellett. S mondtam azt, ami hirtelen eszembe jutott.

Hirtelen pedig egy minapi élményem jutott eszembe.

A Felszabadulás sugárúton sétálva egy olyan kép tárult elém, ami ott helyben, abban a pillanatban a Balkán szót buggyantotta ki a számon. Csakugyan buggyantotta. Mert nem állhattam meg, hogy ki ne mondjam. Félhangosan. Fékezve ezzel hirtelen támadt fölindultságomat és utálatomat.

Nem tudom, hogy a nagy horvát író jó fél évszázaddal ezelőtt, amikor a Halászbástyáról vagy a Gellérthegyről letekintve félhangosan vagy teljes hangerővel mondta-e ki azt, amit a pesti oldalon látni vélt. De lehet, hogy ki se mondta, csak érezte s aztán leírta. Vagy csak nyilatkozta. Valahol a szövegeiben, nyilatkozataiban talán ma is megtalálható, hiszen a leírt szavak, kinyilatkozások sokáig fennmaradnak. Különösen a jeles embereké.

KrleŐa jeles, nagy író volt, írófejedelem. Abban a pillanatban, amikor Budáról letekintett Pestre, szavai vagy nyilatkozata szerint, a túloldali paloták vagy házromok - talán épp a második világháború után lehettünk -, tehát a magyar főváros nagyobbik, szélesen elterülő fele, Andrássy utastól, Akadémiástul, Vigadóstul, Operástul, Országházastul, mindenestül őt egy hatalmas reteráterdőre emlékeztette. Ha jól emlékszem, eközben a Balkán szót nem használta, de teljesen fölösleges is lett volna használni, a mezei árnyékszék-rengeteggel mindent megmondott a Duna talán legszebb gyöngyszeméről. Egy "európai" nyilatkozott a "Balkánról".

Apám Ohridban katonáskodott, "abban" az Ohridban, amelyet évtizedekkel később az újságíró fia annyira megcsodált, s ahol az újságírókon és a turistákon kívül annyi költő megfordult fél Európából, hiszen Balkán legcsodálatosabb tavának a gyöngyszeme volt (s bizonyára marad is); apámat, ha "aarról" az Ohridról faggatták, ahol ő a huszadik század harmincas éveiben szolgált, hogy "milyen világ van arrafelé", tömören mindig így válaszolt: a hajzlik leve folyik a házak közt, végig az utcákon. Érzékeltetve ezzel, hogy balkáni állapotok uralkodnak arrafelé.

És itt jön be az én minapi balkáni képem és élményem, a kép leellenőrizhető, bármelyik sugárúti járókelő láthatja, ha azon visz az útja és ha arra fordítja a fejét. Egy caffé bár és egy kenyérbolt közé szorított, jelenleg üresen álló, elhagyatott üzlethelyiség benyúló részében valóságos szarlerakat virágzik. Mondhatni a város szívében. Annak a városnak a szívében, amely egykor a Duna kicsiny gyöngyszeme volt.

* * *

Ennek az egykor háromnyelvű városnak az utcáin, parkjaiban, terein, "grundjain" a játszadozó gyerekek ajkáról nem lehet magyar szót hallani. Nemrég támadott le egy költő barátom, hogy a felnőttek ajkáról sem. Mintha ennek én lennék az oka. Pedig nem én vagyok, de pont én kerültem az útjába, akinek ebbéli felháborodását kifejthette. Csakugyan mind kevesebb magyar szót lehet hallani a városban, pedig maradtunk még néhányan, ha össze próbálnának terelni bennünket egy helyre, mondjuk, a Telepre vagy a Heréskertbe, tán el sem férnénk ott mindnyájan. Szavunkat mégse hallani. Talán mert amit kimondunk, azt is suttogva mondjuk ki. Nehogy ránk szóljanak. Mert előfordult már.

A gyermekeinknek, unokáinknak könnyebb. Ők már az utca nyelvét használják egymás közt is. Szavaink az ő szájukból ezért nem jutnak el hozzánk. Hiába hegyezed a füledet, az a madárhang, amelyik legkedvesebb a szívednek ebben az erdőben, ebben a rengetegben csak nagy ritkán, elvétve szólal meg már.

Végső ideje volna, hogy védett madarakká nyilvánítsanak bennünket, ha errefelé működnének a természetvédelmi törvények.

Egy fáradt öregember ül velem szemben az íróasztala mögött, jobbja az asztal lapján pihen, bal kezében a hosszúszárú pipáját tartja, s ez a pipaszár mintha még inkább hangsúlyozná magas korát, holott valójában nem öreg még, talán akkor se volt az, amikor ötvenkilenc éves korában elhunyt. Ma egy ilyen korú megboldogultra azt szokás mondani, hogy bizony élhetett volna még. De hogy Gárdonyi Géza - mert róla van szó - megérte az öregkort, mi sem bizonyítja jobban, mint ami szintén a Magyar Irodalmi Lexikonban (megjelent 1963.) közzétett azon fényképe, ami alá, a félreértéseket elkerülendő, odabiggyesztették: Az öreg Gárdonyi. Az "öreg" Gárdonyi akkorára már művei javát megírta, annyit, hogy életében mind ki sem győzték adni, halála után egy halom kéziratot találtak a szerkesztőségi és egyéb asztalfiókokban, melynek alapján az írónak tizenegy posztumusz kötete jelent meg. Elbeszéléseit, regényeit, színműveit, verseit tizennyolc európai nyelvre fordították le, ha az eszperantót is ezek közé a nyelvek közé soroljuk. Az imént említett lexikon nem lenne önmagához hű, ha nem jegyezné meg, hogy Gárdonyi lírája Szabolcska Mihályéhoz áll a legközelebb. E tudományos munkából azt is megtudhatja az utókor, hogy Gárdonyi "parasztábrázolásában általában hitelességre törekszik." (Kiemelés: N. I.) Még jó, hogy törekedett rá. Persze nem a Göre Gábor könyveiben, hanem például A én falum című novellagyűjteményében, amelyet a lexikon is jelentősebb alkotásai közé sorol. Ma, 2003. augusztus 3-án, az Író születésnapjának száznegyvendik, az idézett lexikon negyvenedik évfrodulóján leemelem a polcról Az én falumat, hogy újra elolvassam a Kék pille című novellát, amit egy mai lexikon vagy tudományos dolgozat valószínűleg egy semmi kis tárcanovellának keresztelne el. Engem ezúttal is megindít, megkönnyeztet, talán azért is, mert egyik legremekebb remekírónkról látszik megfeledkezni a "hálás utókor". Elavultak volna Az én falum novellái? Az első kiadása még a régesrégi 1898-as esztendőben jelent meg, az én két kötetem már a tizedik kiadás, s az sem mai gyerek már, mert még csak hároméves voltam, amikor napvilágot látott. Novelláskönyv, magyar könyvpiacon harmincöt év alatt tíz kiadásban! Nem számítva a tizedik óta eltelt hetven esztendő alatti újabb kiadásokat. Egy kollégám a gyenge művecskéket a cseresznyekompóthoz hasonlította: azok se bírják ki az időt, írta. Nemcsak a monumentális Egri csillagok, a kicsinyke Kék pille is még sokáig "kibírja" az időt. Mindazon művekkel együtt, amelyekben nem csak a hitelességre való törekvés vágya mutatkozik meg, de a mindenképpen erre való törekvés görcsei nélkül valóban hitelesek is. Bizonyos lexikonok viszont idővel csakugyan elöregszenek, esetleg már születésük pillanatában elvesztették hitelüket.