Németh István
Papírszeletek

Kifakadt a nagyon komoly, informatikai intézet nagyon komoly vezetője. Egy vőlegény tojását vette célba, amely tojásból, ugye adott esetben és adott körülmények között akár habot is lehet verni, ha nagyon nekidurálja magát egy önérzetében megsértett anyós. Az az anyós, akinek a lányát az ifjú vőlegény nem szmokingban, hanem közönséges strandpapucsban vezeti oltár elé. Az intézet vezetője, a nagy tekintélyű professzor ugyan nem habot emlegetett a strandpapucs tojásával kapcsolatban, csupán prézlit, bizonyára pillanatnyi elmezavarában, mert ha helyén van az esze, tudhatta volna, hogy prézlit csakis szárított anyagból lehet őrölni, a szóban forgó ifjú vőlegénynevezett nemes testrésze pedig inkább volt olyan állapotban, amiből habot mégcsak valahogy, morzsát viszont aligha lehetett volna produkálni.

Hogy a dolog teljes megvilágításban álljon előttünk, el lehet mondanunk, mi hozta ki annyira a sodrából a professzor urat, hogy felindultságában ily alpári hasonlathoz, nyelvi fordulathoz folyamodjék. Sem több, sem kevesebb, mint valóban az a megbotránkoztató viselkedés, amilyenre a mai fiatalság ragadtatja el magát. Esetünkben arra, hogy a professzor úr intézetébe, abba a modern szentélybe, amelyikben az informatikai vérsejtek és vérkörök buzognak és forognak láthatatlan lombikokban, közönséges strandpapucsban és térden aluli víkendnadrágban slattyognak be a nagykorú kamaszok, ami, a prof. szerint, legalább annyira égbekiáltó illetlenség, mint annak a vőlegénynek a viselkedése, aki fittyet hányva a jó polgári modorra, fürdőgatyában vezeti menyasszonyát az oltár elé.

Azonban hiába is csipkelődünk, a szigorú professzornak vagyunk kénytelenek igazat adni. Világunkban minden eddigi rend fölborulóban, s az újnak a körvonalai még csak föl sem ködlenek előttünk. Nemcsak a tudományok templomait özönlik el a káosz gyermekei, az Úr házába se tudnak már azzal a tisztelettel, áhítattal belépni, mint amivel a bibliai Három királyok ama csillag által megvilágított Istállóba, amelynek fényes jászolában már ott mosolygott a jövő reménysége, mindnyájunk Megváltója. Vajon min mosolyoghatott? Tudta már, hogy Atyjának legsikertelenebb teremtményeit lehetetlen megváltani elkövetett s a világ végezetéig elkövetendő bűneitől? A Kisded akkor már mindent tudott. Azt is, hogy hiába fogja feláldozni magát érettünk, bűnösökért. Ezért volt már első mosolya is keserű. A Három Királyok rettegve látták a szokatlan, baljós jelet, de senkinek sem merték elmondani.

***

Egy műkereskedő üzletében üldögélünk, amikor elkarikázik a kirakat előtt rozoga biciklijén egy torzonborz alak.

- A legszorgalmasabb beszállítóm! - kiált fel jókedvűen a gazda.

- Az a cigány? - ugrott ki a számon, már-már becsmérlően.

- Bizony. Ha tudnád, milyen szerencsés keze van!

- Mintha a szemetes konténerekben turkálók szerszámát szorította volna a kormányhoz.

- Jól láttad, kukázik az ipse, mégpedig főállásban - szellemeskedett a gazda, majd elmondta, hogy az imént látott legszorgalmasabb beszállítója valóban szerencsés kezű, mert előfordult már, hogy a szemétből aranyat kotort elő, szó szerint aranyat, egy arany cigarettatárcát. Gyönyörű barokk gyertyatartóból nem egyet. Ónpoharakat. Régi, bőrkötésű könyveket. Szép, szecessziós bronz hamutartókat.

- Amikor beállított ide az üzletbe az első darabbal, egy bronzoroszlánnal, kerek perec megmondtam neki, hogy elcsórt dolgokat nem veszünk át, mert ha a tulajdonosa fölismeri itt a kirakatban, abból mindkettőnknek baja származhat. Az ipse annyira megsértődött, hogy szó nélkül kifordult az üzletből. Visszahívtam, elnézést kértem tőle. Elmondta, hogy a bronzoroszlánt nem csórta, hanem egy konténerben találta. No, ha máskor is találsz a szemét között valami érdekeset, hozd el. Hát talált is. És azóta szorgalmasan szállítja a dolgokat. Elképesztő, miket ki nem dobálnak az emberek! Ennél már talán csak az az elképesztőbb, mivel rakják tele a lakásukat egyesek.

- Az embered találta az arany cigarettatartót is?

- Elvitte előbb egy aranyműveshez. A mester megvizsgálta, lemérte s megmondta, mennyit ér törtaranyként. Az én cigányom meg azt mondta a mester úrnak, hogy a cigarettatárcán nincs még egy hajszálrepedés sem, nemhogy össze volna törve, és faképnél hagyta az órást és ékszerészt. Mi nem törtarany árában vettük át, csak azt nem tudjuk, ki volt az a hatökör, aki ilyen értéket kidob a szemétbe. Egyébként sok minden mást kidobálnak. Ebből is látszik, hova züllesztették le ezt a várost.

Már csak arra voltam kíváncsi, miért jár a barátunk ¨legszorgalmasabb beszállítója" szemétrevaló kerékpáron s miért oly toprongyos szegény, ha már számára a szemét valóságos aranybánya?

- Azért, mert az ipse hetedmagára bányászik a szemétben, s nem mindennap akad aranyszelence a horgára - volt a kioktató válasz.

***

Idestova ötven éve lesz, hogy újvidéki lakos vagyok, mégis úgy mászkálok a város utcáin, mint aki vidékről csak néhány órára utazott le ügyes-bajos dolgait elintézni, mint akinek nagyon ellenére van ez az egész, dehát helyben nem tudja beszerezni az ékszíjat a traktorhoz, be kell érte utaznia ebbe a káoszba, ahol ugyan többször járt már, ismerősként és mégis teljesen idegenként forgolódik labirintusában, s alig várja, hogy kiszabaduljon belőle.

Valahol legbelül talán és is erre várok.

Míg idekötött a munkahelyem, megadással viseltem el idegenségét, jó ideje azonban visszaköltözhetnék oda, ahonnan valamikor kiszakadtam, de önmagamon kell tapasztalnom, milyen nehéz megtenni azt a határozott lépést, ami nélkül örökös kétközben vergődik az ember.

Számomra nem a város az idegen, hiszen van néhány város a szülőföldemen és azon túl is, amelyek mind a mai napig a legmélyebb honvágyat ébresztik bennem, ha rájuk gondolok, ez azonban, ahová a sorsom helyezett, a benne eltöltött éveim múlásával vált mind idegenebbé, ami talán sokak számára érthetetlen, hiszen azt szokták mondani, hogy az ember végül a rosszat is megszokja, sőt olyasmiről is van tudomásunk, hogy meg is szereti.

Idegenkedésemnek egyik, talán a legfőbb okát abban látom, hogy Újvidéknek csupán a házait, az utcáit, a tereit ismerem, hódítottam meg, de nem azt is, ami a ¨színfalak" mögött zajlik. Nem tudom, mi zajlik a színfalak mögött, csak sejtelmeim vannak erről, amelyek nemegyszer félelmet keltenek bennem. Különösen az utóbbi években, s ezek aligha az öregedés tünetei nálam.

És mindezek ellenére mégis milyen nehezen adom a fejemet a sátorbontásra. A valóban árva gyermek ragaszkodása lehet ez ahhoz az egyetlenhez, aki végezetül számára még megmaradt? A mostohájához?