Németh István
Papírszeletek

Irakban a megszállók megöltek egy tizennégy éves fiút. Persze nem szándékosan, hanem "véletlenül". A megszállók ugyanis nem azért vannak ott, hogy szenvedést okozzanak Irak népének (népeinek), inkább azért, hogy megszabadítsák őket a szenvedésektől. Ezért nevezik magukat felszabadítóknak. Minden hadsereg felszabadítónak nevezi magát, amelyik idegen ország területére hatol. Mifelénk a Vörös Hadsereg is mindig annak nevezte önmagát, sőt elvárták, hogy a fölszabadított népek is annak nevezzék. Illetve hát ez mégse volt talán mindig így. Például a törökök esetében. Mert annyi tisztesség azért mégis volt bennük, hogy megköveteljék a meghódoltaktól az imádatukat. Ám változnak az idők, változnak a megszálló-fölszabadító hadseregek is. Mladić tábornok például csokoládét osztogatott a srebrenicai árva gyerekeknek, hálából, hogy fölszabadította és véglegesen megszabadította őket muzulmán édesapjuk zsarnoksága alól.

Nemegyszer láthattuk a képernyőn, hogy az iraki fölszabadítók is nyalánkságot osztogatnak a gyerekeknek, hiszen a legtöbbjének odahaza vannak gyermekei, a szívük mélyén nem parancsot teljesítő katonák, hanem érző édesapák, s ezen túlmenően is az idegenben szolgáló katonák szeretik magukhoz édesgetni a kicsiket. Néha azonban, "véletlenségből", közéjük lőnek. Merthát azért ők mégiscsak katonák. Fegyverük van. Szükség esetén használhatják.

A fent említett, áldozatot követelő incidens úgy történt, azért történt, mert az idegen, megszálló katonák közelében elvonuló lakodalmi menet, iraki, arab, muzulmán vagy kurd szokás szerint jókedvében lövöldözni kezdett. Csak úgy, a levegőbe. Ahogy már az őseik is ilyen alkalomkor csinálni szokták. A világ különböző részein különböző szokások vannak, bizonyos régiókban a lakodalmasok ijjujúznak, másutt eszeveszettül tülkölnek, megint másutt a levegőbe lövöldöznek.

Ezúttal az Irak felszabadítására idevezényelt katonák azt hitték, hogy a lakodalmasok rájuk lövöldöznek, ők természetesen viszonozták a tüzet, melynek következtében egy tizennégy éves fiút megöltek, néhány koszorúslányt pedig megsebesítettek. Az incidens után kiderült, hogy véletlenségből. Mert a katonák nem ismerték a helyi szokásokat. Ebből bizony már országos bajok is származtak. Most csak egy legénykének kellett belehalnia.

***

Az Egyesült Államok megbírálta Oroszországot, hogy ez utóbbi fegyvert szállít bizonyos rezsimeknek, amelyek a terrorizmust gerjesztik és terjesztik szerte a világon. Ugyanakkor, a bírálat ellenére az Államok segíti a volt Szovjetuniót, mert továbbra is fontos stratégiai partnerének tartja.

Az ember szinte könnyekig meghatódik, amikor a fentieket hallja vagy olvassa. Íme az egymásra utaltság nemes példája, de nevezhetnénk minden elfogultság nélkül korunk uralkodó filozófiájának is.

Én, az Egyesült Államok, ez idő szerint a világ legerősebb, leghatalmasabb országa képes vagyok akár a legnagyobb áldozatok meghozatalára is, ha a világ egységéről és békéjéről van szó. Képes vagyok akár megalázkodni is. Együttműködni, sőt segíteni azt az országot, stratégiai partneremet, amelyikről tudván tudom, hogy fegyvereket szállít bizonyos terrorista kormányzatoknak. Ezt csinálja utánam valaki!

És mi, porszemek, csak ámulunk és bámulunk. Tudjuk ugyan magunkról, hogy a hatalmas vihar fölkavar, elsodor bennünket, de hát mit tehetünk, amikor mindnyájan az Egyesült Államok kezében vagyunk. Vagy talán máris a markában.

Hátra vannak még az Államok stratégiai partnerei, mindenekelőtt a tegnapi rivális, Oroszország, aztán a többi, hogy végül egyetlen erős kézbe kerüljön minden égen és földön... Ha ez bekövetkezik, nem lesz többé szükség stratégiai partnerekre. Egyéb partnerekre se.

***

A régi egyiptomiak temetkezési szokásaihoz tartozott, hogy ha például kisgyermek volt a megboldogult, a sírjába többek között elhelyezték a játékszereit - s ami annyi idő távlatából, annyi évezred múltán szinte hihetetlen, pedig bizonyíték van rá - és elhelyeztek egy meséskönyvet, ez utóbbit hitük szerint azért, hogy a gyermek az anyanyelvét soha el ne feledje. Még a túlvilágon se. Azt a meséskönyvet még nem papiruszra írták, mégcsak nem is papírra nyomtatták, hanem szavait, mondatait kőbe vésték.

Sok-sok idő elteltével, amikor Erdélyben már írmagja se maradt a magyarnak, a tudósok magyar nyomok után kutatva föltártak egy gyermeksírt.

A kisgyermek feje alatt egy Benedek Elek-meséskönyvet találtak. A munkálatokat vezető tudós nem győzött csodálkozni. Ezt kérdezte:

- Hogyan pusztulhatott el egy nép, amely nagyjait, anyanyelvét és a könyvet így megbecsülte?

Az anekdotába illő esetet, ami nem is más, mint anekdota, Nyírő József írta le. Az a Nyírő József, akinek a munkásságáról fél évszázadon át nem sokat hallottak a magyartanárokat képző főiskolák, egyetemek, tanszékek diákjai. Mert hát fasiszta volt. Egy időben nemcsak ő volt fasiszta, hanem az egész magyar nép is. Vele, Nyírő Józseffel szemben példának okáért Márai Sándor, aki szintén magyar volt, nem volt fasiszta. A Nyírő Józsefet elfelejtető évtizedekben mégis el próbálták felejtetni azzal a néppel, amelyiknek a nyelvén írt. Éspedig nemcsak a hazájában, az úgynevezett utódállamok magyar nyelvű iskoláiban is. És sorolhatnánk a hasonló példákat. Még József Attilának is van olyan verse, amit ama évtizedekben "kifelejtettek" az "összesek"-ből.

Mit találnak évszázadok múlva a mi fejünk alatt? Ha azok után, amiket önmagunk ellen elkövettünk, még kíváncsi lesz valaki is a porainkra.

***

Nemrég odahaza járva egy alvégi utca kellős közepén két kisfiú durrogtatta, nem a játékpisztolyt, hanem a karikás ostort. A meglepetéstől meg kellett állnom. Karikás ostorral manapság legföljebb már csak a Hortobágyon, betyárokról szóló filmekben, vagy városi lakások falán találkozik az ember, szobadíszként. Ez viszont, ami itt megállított, a csodával határos. Legalábbis számomra. A modern kor gyermekei, akiknek odahaza talán saját, igazi számítógépük van, az utcán egy örökre letűnt világ rekvizítumával, karikás ostorral játszanak. Játszanak? Oly ügyesen, nagy beleéléssel forgatják és durrogtatják, mint még a dédapáik, ükapáik, akiket nem is ismertek. Vajon ki tanította meg őket erre a "játékra", ki kedveltette meg velük és egyáltalán: honnan került ide karikás ostor, amikor már közönséges szíjostor sincs a faluban, mert már ló sem nagyon akad, akit a gazda ezzel szokott néha megbiztatni vagy inkább csak hajtószárral, amit gyeplőnek is neveztek valamikor? Gyeplő? Hány mai falusi gyerek tudná, ha megkérdeznék tőlük, hogy mi fán terem? És a lószerszám többi része? A fejlő, a zabla, a hám, aztán a kocsi s annak a részei, például a saroglya vagy a kisefa? Az emlékezet se őrzi már őket. Régi szép, beszédes szavaink helyébe újak tolakodnak, amelyeknek se színük, se ízük, vagy ahogy még a nagyapáink mondták: se ízük, se bízük (bűzük) nincsen, de máris úgy "viseljük" őket, mint a legislegújabb nemzetközi lábbelit vagy frizurát.

Nem állom meg persze, hogy oda ne menjek ifjú földieimhez, akik közeledtemre abbahagyják a durrogtatást, s meg ne kérdezzem tőlük, mi fán terem az ostor végén az a szöszmöt, ami a csattanó hangot adja?

A buzgó, gyors válasz:

- Hát a sugár! - S még nagyobb buzgalommal megmagyarázzák: - Csak most nem kenderkócból kötjük, mint régen, hanem nejlonból. Ezek meg - mutatják - a sallangok. A karikákat, ugye, ismeri a bácsi?

Ismerem, mondom boldogan, már hogyne ismerném, mert milyen karikás ostor is lenne az, amelyiken nem fénylenének karikák?