Szabó Palócz Attila
A remetelakban
(egyfelvonásos)
- Személyek:
- Emil
- Tamás
- Tüsi
Emil: És később?
Tamás: Később se semmi...
Emil: Nem maradhatott enyiben!
Tamás: Miért ne maradhatott volna?
Emil: Mi történt később? Hazamentél és kipihented magad? Boldogan éltek, amíg meg nem haltak...
Tamás: Tudsz jobbat?
Emil: S ha tudok is?
Tamás: Tartsd meg magadnak!
Emil: Te egyszerűen nem akarsz beszélni róla.
Tamás: No, csak ha felérted már végre...
Emil: Miért? Mi bajod?
Tamás: Nem biztos, hogy nem akarok. Ebben én sem vagyok egészen biztos. Lehet, hogy nem is tudok... Honnan is tudhatnék?
Emil: Félsz tőlem? Tartasz tőlem? Valamiért...
Tamás: Hogy?
Emil: Hát csak úgy. Félelemből. Félelem a félelemért. Tartasz tőlem valamiért... Valami okod van, hogy titkot tarts előttem.
Tamás: És magam előtt. Talán tudnom kellene előbb elkezdenem... elkezdenem beszélni.
Emil: Kimászni ebből...
Tamás: Nem, nem is a kimászásról van szó. Mert baj még nincs, illetve nem csináltam... Illetve csináltam, de a baj még mindig nem akkora, hogy baj lenne. Illetve, nem akkora, amekkorának lennie kellene. Jó esetben.
Emil: Tehát mégiscsak kimászni...
Tamás: Kimászni... Miből? Abból, hogy nincs semmi? Abból... Kimászni. (Rövid töprengés után:) Kimászni. Egy olyan helyzetből, amelyik adott, s amelyik nem feltétlenül rossz, s bizonyos megítélésekben talán jónak volna vélhető, talán dícséretes is lehetne... Egy olyan helyzetből, amelyiket még megítélni sem tudom.
Emil: No ez az! Erről beszélj. Erre gondoltam, amikor azt kérdeztem, hogy később...
Tamás: (élesen) Mért hoztál ide?
Emil: Később...
Tamás: Nem!!! Én most akarom tudni, most rögtön!
Emil: (méllyen elgondolkodva körbejáratja tekintetét a helyiségen, amelyből a félhomályban ő sem lát túl sokat.) Jó hely...
(Csend.)
Emil: Te, szerinted van itt áram?
Tamás: Itt?
Emil: És mért hívják ezt egyáltalán Remetelaknak? Tudtommal soha nem lakott itt senki... Jó hely...
(Csend.)
Tamás: Gyerekkoromban sokszor játszottunk erre az utcabeli kölykökkel, de idáig... egészen a házig soha nem mertünk feljönni. Mindig valami elvarázsolt helynek hittük. Igazából nem is hittük annak, mert soha sem beszéltünk arról, hogy minek is hisszük... Egyszerűen csak volt benne valami félelemetes... Felmászni ide a szirtre, ahol a jó ég tudja, mit találunk majd... Tartottunk tőle. Tartottunk attól, ami idefent várhat ránk.
Emil: Beszartatok tőle!
Tamás: Azt azért nem, csak...
Emil: (emelt hangon.) Te meg az utcád...
Tamás: Ahogy lentről felnézel rá... S ha épp sikerül eltalálnod, hogy olyan időpontban, amikor a folyópartra esik az árnyéka... Mindent elhomályosít benned...
Emil: Van benne valami emberi. Nemde?
Tamás: Emberi abban, hogy be kell lennem szarva tőle?! Nagyon emberi, mondhatom! Mi a kibasoztt faszért kellett idehoznod?
Emil: (élesen.) Miért jöttél velem?
Tamás: Elraboltál, ember!
Emil: Jól van no, amint kiértünk a városból már csak magam előtt lökdöstelek...
Tamás: Szép tőled.
Emil: S azt is csak azért, mert nem akartad szedni a lábad... Ha nem kell minden második lépésnél beléd botlanom, hozzád se nyúlok...
Tamás: Köszönöm!
Emil: Megsajnáltalak. Mondtam is Tüsinek... meg Káldinak is! Mondtam nekeik: ez az ember valahogy szánalmat kelt bennem. Annyira olyan mint én! Nem saját magamra, az életemre ismertem benned! Hát csak tennem kellett valamit...
Tamás: Köszönöm!
Emil: Olyan szépen beszéltél erről a házról. A gyerekkori félelmeiddel, az elvarázsoltsággal... Bár csak tudnék varázsolni, itthagynék valami bűbájt, amikor elmegyek... Emlékbe egyet. Egy távoltartó-bűbájt, hogy aztán a büdös életben senkinek se legyen mersze többet idejönni. Főleg az utcádbeli gyerekeknek ne...
Tamás: Még szerencse, hogy nem vagy képes ilyesmire...
Emil: Hát igen... Muszáj lesz a magam földhözragadt módszereivel gondoskodni erről...
Tamás: Megtalálnak itt bennünket.
Emil: Merem remélni...
Tamás: Azok után, hogy merted megölni Fannyt...
Emil: No, ezt kellene megköszönnöd, pajtikám!
(Csend.)
Tamás: Köszönöm!
Emil: Most mondjam azt, hogy szívesen?
Tamás: Fölösleges volna...
Emil: Hány éve is voltatok házasok?
Tamás: Tizenkettedik lett vol...
Emil: Egy tucat, pajtikám, egy tucat?!
Tamás: Nem értem, hogy gondolhattad, hogy ennyi ember előtt... berobbansz a fogadásra, szabályosan kivégzed Fannyt, engem elrabolsz... Gondolod, hogy megúszhatod?
Emil: (kaján röhögéssel.) És később? Mi történt aztán...
Tamás: Végiglökdöstél idefelé az úton.
Emil: DE NEM AZ!!! Fannyval? Tudod...
Tamás: Semmi...
Emil: Biztos, hogy megtalálnak. Kicsit zavaros, de egyértelmű nyomokat hagytam...
Tamás: És az jó lesz neked? Szeretnék belelátni a fejedbe, de ma valahogy nem megy... Mit tervezel?
Emil: Nos... Hogy terveznék?... Hm... Ha terveztem is, eddig tartott. Most már minden tőled függ. Hogy érzed magad? Akarsz beszélgetni? Elmeséled, mi történt később? Valamit... Bármit!
Tamás: Mit akarsz hallani?
Emil: No, no! Álljunk meg, a lélekkurkászod azért nem vagyok! Én csak... Én csak voltam olyan hülye, hogy megsajnáltalak, és segíteni akartam rajtad.
Tamás: Milyen segítség az, hogy elrabolsz?
Emil: Láttam!!! Érted mi az, hogy láttam? Láttam, hogy annyira egyformák vagyunk... Az életemet láttam meg benned... Aztán, amikor Tüsi ma reggel meghalt, mondtam magamnak, nem lehet... az nem lehet, hogy ez is ne egyszerre essen meg velünk.
Tamás: Ezért kellett meghalnia Fannynak?
Emil: Igen, egy kicsit besegítettem a sorsunk azonosságába... Az azonos alakulásába.
Tamás: Te megőrültél!!!
Emil: Gondoltam, egy ilyen nyílt színi gyilkosság után a legjobb, ha az ember egy ilyen félreeső helyre jön. Tudtam tehát, hogy feljövök ide, nem lehet, hogy te ne gyere el... Hát hoztalak.
Tamás: Nem vagy eszeden!
Emil: Én még sohse jártam itt... Mindig elmenőben, ahogy a hivatalba mentem, a kocsi ablakából figyeletem a szirtet, rajta ezt a kis viskót, a Remetelakot. S igazad van, tényleg valami megközelíthtetlen, titokzatos helynek tűnt... nekem persze nincsenek gyerekkori emlékeim róla meg a hozzá fűződő félelmeimről... Persze, nem itt születtem, nem itt nőttem fel... De egy hasonló helyen, mint a te utcád... Az én apám is korán meghalt, anyám egyedül nevelt. Még anyáink fényképei is hasonlítanak, ha jobban megnézed... De el kell ismernem neked, jó hely... Valóban jó hely!
Tamás: Gondolod, hogy lehet itt áram?
Emil: Miért ne lehetne? Amilyen hülyék az emberek, mindenhova vezetnek...
(Keresgélnek.)
Tamás: Sehol egy kapcsoló...
Emil: Az viszont ott egy foglalat...
Tamás: Várj csak.
(A helyiség közepére löknek egy ládát, Emil felpattan rá, magasra nyújtja karját és megcsavarja a villanykörtét a foglalatban. Az eddig félhomályban lévő helyiségben egyszeriben világos lesz.)
Emil: (diadalittasan.) Koala!
Tamás: Megmentőm!
Emil: No látod már, hogy csak jót akartam?
(Szünet.)
Tamás: Mit jelentsen az, hogy most már minden csak tőlem függ?
Emil: Pontosan azt! Szó szerint azt, amit mondasz...
Tamás: Miben dönthetek én, amikor elraboltál és nálad a fegyver?
Emil: (hanyag mozdulattal egy pisztolyt ránt elő övéből.) A Magnumra gondolsz? (S egy ugyanolyan hanyag mozdulattal odadobja Tamásnak.)
Tamás: (elkapja a fegyvert.) Üres?
Emil: (rosszallóan csóválja a fejét.) Minek nézel te engem? Milyen seggfej genny alaknak nézel te engem? Tele van a tár! Még azt az egy golyót is utántöltöttem, amit Fannyra pazaroltam... Még sohse volt ilyen a kezdben?
Tamás: Csak puska... a katonaságnál...
Emil: ...és írtóztál attól is!
Tamás: Csak megvetéssel tudtam a kezembe venni...
Emil: Látod, ez is közös bennünk! De így kellett lennie. Neked kellett adnom a pisztolyt, mert én is ma fogtam először ilyet a kezembe, s nem engedhettem, hogy lemaradj mögöttem.
Tamás: (lassú mozdulattal Emilre emeli a pisztolyt.) Most akár le is lőhetnélek.
Emil: Hogy elégtételt vegyél?
Tamás: Honnan tudjam? Azt hiszed gondolkodom én ezen? Hogy elégtételt vegyek, hogy bosszút álljak, hogy megmeneküljek, hogy megvédjem magam... Ma este minden okot megadtál nekem erre...
Emil: Kétségtelen! Van benne logika... Mondasz te valamit, pajtás...! Mégis...
Tamás: Mit mégis?
Emil: Ha te most megölsz engem, kicsit felborul a világ rendje, már nem leszünk teljesen egyformák, mert én meghalok, te meg tovább élhetsz... Tényleg, erről még nem is beszéltünk: mondd csak, ugyanúgy szereted te is az életet, mint én?
Tamás: Mit akarsz ezzel?
Emil: Nem tudom. Amióta figyellek... mióta felfigyeltem rád, amióta észrevettem a hasonlóságokat közöttünk, mindig valahogy mintha az életöröm hiányzott volna belőled. Kielégülés lenne most neked, ha megölnél? Jól esne? Lenne benned valamiféle megelégedettség? Valami jóleső érzés?
Tamás: Lenne!
Emil: Kár... Kár. Látod, most csak azt sajnálom, hogy ezt én már nem láthatom.
Tamás: Nem.
Emil: Mindegy. Nem számít, lőj!
(Csend.)
Emil: No, mi lesz? A lelki üdvöd aggaszt?
Tamás: Halgass!
Emil: Figyelj, ne zavartasd magad. Nem akartalak én lebeszélni semmiről... Igen, igaz, hogy egy kicsit, de tényleg csak egy nagyon picit felborul a világ rendeje, ha te most, ugye... Szóval... De egy kicsit helyre is áll, hiszen én is ma öltem először embert... Tehát neked is meg kell tenned. Nem engedhetem meg, hogy lemaradj mögöttem....
Tamás: Különbségek akkor is vannak! És szerintem nem is hasonlítunk mi ketten semmiben sem egymásra...
Emil: Te talán nem szereted a francia krémest?
Tamás: Te szándékosan ölted meg Fannyt, én pedig kényszerből teszem...!
Emil: Ó, a kis álszent lelkem! Hát ki kényszeríthet téged bármire is, amikor a te kezedben van a fegyver?
Tamás: Azzal, amit eddig tettél, igenis kényszerítesz! Kényszerhelyzetet teremtettél!
Emil: (rosszallóan rázza a fejét.) Túl szájbarágós ez így, olyan kényszeredett...
Tamás: Kényszeredett az, hogy özvegyet csináltál belőlem csak azért, mert meghalt a feleséged?
Emil: Állj! Állj! Van egy ötletem! Segíthetek rajtad.
Tamás: Már megint? Nem volt még elég?
Emil: Figyu! Nem teszek hirtelen mozdulatokat, de engedd meg, hogy kivegyek valamit a zsebemből. Akkor már rögtön lesz indoklássa mindennek...
Tamás: Mi az?
Emil: Engedd, hogy kivegyem. Neked is könnyebb lesz...
Tamás: Nem akarsz átverni?
Emil: Gondolod a kezedbe adtam volna a fegyvert, ha át akarlak verni?
Tamás: (rövid gondolkodás után.) Nem bánom...
Emil: (lassú mozdulattal egy másik, ugyanolyan Magnumot húz elő a zsebéből.) Kettőt vettem. Mondom, biztos, ami biztos... (Lassú mozdulattal Tamásra emeli fegyverét.)
(Egymással farkasszemet nézve, egymásra célozva fegyverükkel, feszült merevségben állnak egymással szemben: Emil a ládán, Tamás a földön.)
Emil: Amikor láttam, hogy Tüsi meghalt, kiszaladtam a piacra. Van ott egy alak, akiről mindig is gyanítottam, hogy sötét dolgokkal üzletel. Elsőre tagadta, de amikor azt mondtam, hogy kettőt is akarok rengeteg tölténnyel... Akkor sem ismerte be, de legalább adott.
Tamás: Remélem, legalább jól megfejt érte...
Emil: Tőlem kérded? Két évi fizetésem hagytam ott nála kapásból...
Tamás: Csak ha volt nálad annyi.
Emil: Még szerencse, hogy a Tüsivel megspórolt összes pénzünket magamhoz vettem indulás előtt... De azért így most már neked is könnyebb. Nem?
Tamás: Lepuffantjuk egymást?
Emil: Egyikünk megúszhatja.
Tamás: És mi lesz a világ rendjével, ha neked ma már én leszek a második. Ráadásul meg sem sikerül halnod...
Emil: Azt még összehozhatom valahogy...
Tamás: Ja, ha megjönnek a rendőrök. Mert azt mondtad, idetalálnak.
Emil: Ebben biztos lehetsz.
Tamás: Akkor rothadj meg a pokol legsötétebb bugyrában!
Emil: Anyád!!!
(Egyszerre húzzák meg a ravaszt, egyszerre két lövés dördül. A lövések eldördülése után ugyanúgy, mozdulatlan merevségben állnak farkasszemet nézve egymással. Feszült várakozás.)
Emil: No jó! Ezért az "anyád"-ozásért bocsánatot kérek!
Tamás: Végeredmény?
Emil: Nulla-nulla a félidőben. Hol a bukmékerem?
Tamás: Nem ilyennek képzeltem a halált. Te érted ezt?
Emil: Hogyne érteném! Külön kavarodást okozott reggel a piacon, hogy egy csomag vaktöltényt is kértem.
Tamás: (földhöz csapja fegyverét.) Te gané mocsok állat! Te...! (Egy lépést tesz, hogy felugorjon a ládára.)
Emil: (a lábával visszalöki.) Csigavér pajtás, a többi már mind igazi a tárban! Próbáld újra, másodikra biztos bejön!
Tamás: (hanyatt esik, majd hevesen szuszog.) Össze szartam magam ijedtemben, erre kiböki, hogy vaktöltényekkel babrált...
(Kintről ütemes kopogtatás hallasztik. Emil figyelmeztetőleg a szája elé emeli ujját.)
Emil: Psssszt! Ez a megbeszélt jel. (Fennhangon:) Tessék!
Tüsi: (belép az ajtón, csacsogva beszél.) Hé fiúk, olyan lármát csaptok, hogy kintről úgy hangzik, mintha a fél várost kiírtanátok...
(Tamás felkapja a földön heverő fegyverét, mindketten Tüsire céloznak és egyszerre lőnek. Vér fröccsen, Tüsi holtan rogyik össze. Tamás feltápászkodik, Emil lejön a ládáról. Tüsi holtteste mellé lépnek. Emil hanyag mozdulattal megfujja pisztolya csövének végét.)
Emil: Mondtam, hogy igaziak lesznek. Olyan élesek, mint a penge.
Tamás: Nem azt mondtad, hogy reggel...
Emil: Deee... Igen.
Tamás: Akkor ki a hülye?
Emil: Tudod... Ezt meg kell értened... Nehéz így beszélnem erről, hogy itt fekszik kiterítve...
(Csend.)
Tamás: Az enyém az ott a szívénél, a tiéd csak a tüdejét érte.
Emil: Egyenlítettél.
Tamás: Majd ha túltetted magad rajta, azért megmagyarázhatod.
Emil: Azonnal beállt a halál, akárcsak Fannynál...
Tamás: Azért még mindig ő járt jobban. Szegény Fannynak úgy szétlőtted a fejét, hogy egy puzzle-bajnok se rakja össze...
Emil: Ez is miattad van!!! Meg azok az átkozott hasonlóságaink...
Tamás: No, még az hiányzik, hogy rám kend az egészet. Te kezdted, pajáts, te kezdted!
Emil: Ránéztem reggel Tüsire, ahogy felébredtem mellette az ágyban. Valami állat ész nélkül nyomta a dudát odakint az utcán. Még a holtakat is felébreszti vele, gondoltam... És Tüsi felébredt. Akkor már értettem, hogy igen... ő meghalt. Érted? Meghalt...
Tamás: Jó, akkor most csak megerősítettük a dolgot. Dudálunk?
Emil: Hihetetlen, de most arra gondolok, miért nem voltunk mi soha haverok... Miért nem barátkoztunk? Miért nem ismertük meg jobban egymást?
Tamás: Talán mert érdektelenek voltunk egymás számára.
Emil: Talán mert annyira egyformák vagyunk, hogy semmi sem keltette fel a figyelmünket a másikban. Ja persze, a kínos hasonlóságon kívül...
Tamás: Az is csak a tiédet...
Emil: És amikor rádöbbentem, hogy Tüsi meghalt, éreztem, tudtam, hogy ezt nem tudom egyedül végigcsinálni. És ahogy szidtam volna azt az átkozott autóst a dudájával meg a jóédesanyjával együtt, kinéztem az ablakon és megpillantottalak, ahogy munkába indulsz... Ugyanúgy, ahogy én szoktam... És láttam Fannyt, ahogy az udvaron eteti a kutyákat, és az ő arca is ugyanolyan sápadt, az egész lénye ugyanolyan halottnak tetszett, mint Tüsi ott mellettem... Hát nem lehetett csak ennyiben hagyni ezeket a dolgokat, be kellett segítenünk egy kicsit ezeknek a csajoknak... Nélkülünk még meghalni sem tudtak, olyan szoros volt a kötelék...
Tamás: Tiszta őrült vagy!
Emil: Tudtam, hogy számíthatok rád. Mert másra nem is... Eszembe jutott, hogy amikor a legutóbb abban a külvárosi kis szállodában jártam Nórival, a kijelentkezésnél a recepciós épp könyvelt, és épp a te neved írta a velünk szomszédos szoba száma mellé... Kilestem, ahogy odanyújtottam neki a hitelkártyámat. Nem igaz, mondtam, nem igaz, hogy ebben is egyformák vagyunk! Mondj egy dolgot, csak egyetlen egyet, amiben nem vagyunk azonosak!
Tamás: A francia krémes!
Emil: Hogy hívják a csajt?
Tamás: Gabi. Akivel oda jártam...
Emil: Mióta a szeretőd?
Tamás: Igazából őt ismertem előbb, évekkel később jött Fanny...
Emil: Ők ismerték egymást?
Tamás: Felületesen.
(Csend.)
Tamás: Fanny tudta, hogy valahonnan ismerem, köszöntek is, ha együtt, nyilvános helyen találkoztunk... Tudta, hogy valamikor régen volt közöttünk valami. Valami rövid kis semmi... Gabinak pedig meg kellett szoknia.
(Kintről rendőrautók szirénázása hallatszik.)
Emil: Mondtam neked, hogy nyilvanvaló jeleket hagytam, hogy biztosan ránk találjanak...
Tamás: Eddig tartott hát...
Emil: Barátságunk, ismeretségünk rövid kis története...
Tamás: Most felemelt kézzel mindketten kimegyünk?
Emil: Te menj, ha jólesik...
Tamás: És te?
Emil: Nem tudom, én még maradnék... De menj csak, nincs harag.
Tamás: Nincs valami szökési terved?
Emil: Nincs. De minek is?
Tamás: Hát ha most elkapnak... Börtönbe zárnak...
Emil: Nem hiszem...
Tamás: Miért?
Emil: (szájába veszi pisztolya csövét, mint aki öngyilkosságra készül.) Ezért!
Tamás: Nem akarod tán ilyen bugyuta módon bevégezni az életed?
Emil: Tudsz jobbat?
Tamás: És mi lesz a köztünk lévő hasonlóságokkal?
Emil: Vagy csatlakozol, vagy a hasonlóságaink ezen a ponton véget érnek...
Tamás: Nem lehet... Ezt nem találtad ki jól...
Emil: Nem hát! Mondtam, hogy csak addig terveztem ki mindent, amíg ide érünk... Innen már...
Tamás: No, akkor most jól figyelj! (Felemeli fegyverét és az ablakon kívülre célozva lő egyet.)
Emil: Ez a beszéd, pajtás! (Ő is az ablakhoz ugrik és eszeveszetten lövöldözni kezd kifelé a rendőrökre.)
(A rendőrök kintről viszonozzák a tüzet.)
Tamás: Mennyi lőszert vettél? Meddig tudunk kitartani?
Emil: Van elég, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá... Szerintem néhány percen belül leterítenek bennünket!
(Folyamatosan tüzelnek kifelé.)
Tamás: Még szerencse, hogy jól bevásároltál.
Emil: Gondoltam, ha mégis...
Tamás: (miközben egyik kezében tartja a pisztolyt és kifelé lövöldözik vele, a másik kezét Emil felé nyútja, hogy lekezeljenek.) Öröm volt közelebbről is megismerni téged!
Emil: (fogadja a karnyújtást, lövöldözés közben lekezelnek.) Nekem is!
(Ebben a pillanatban egy könnygázgránát repül be az ablakon, hatalmas füst kerekedik. Kintről több sorozatlövés hangja hallatszik, majd a bentről jövő lövöldözés hangja elhal. Amikor eloszlik a füst Emil és Tamás kiterítve fekszik a földön. Karjuk ugyanabban a kézfogásban maradt, ahogy utoljára láttuk őket.)