Sáfrány Attila
A költői bölcsességről

Giambattista Vico, a történelemfilozófia atyja mindmáig egyedülálló jelenségként tartható számon a nyugati eszmetörténetben. Nemcsak a modern történelemfilozófia megalapozója, a későbbiekben specializálódó tudományok sok más területén is úttörőnek tekinthető. Karl Löwith írja róla: "Nemcsak Herder, Hegel, Dilthey és Spengler alapvető gondolatait előlegezi meg, hanem Niebuhr és Mommsen rendkívüli felfedezéseit is a római történelem területén, Wolf teóriáját Homérosszal kapcsolatban, Bachofen mitológia-interpretációját, az antik élet rekonstrukcióját, ahogy Grimm etimológiájában találkozunk vele, Savigny történeti jogfelfogását, Fustel de Coulanges Cité Antique-ját, valamint Marx és Sorel osztályharcról szóló tanítását."

A múlt intuitív megközelítése, mélységes empatikus képessége vezette el oda, hogy a régi korok emberének gondolkodását az adott kor viszonyai alapján, rekonstruálni próbált gondolkodási rendszerén belül próbálja megérteni. Ez pedig a hermeneutika tudományának is a megelőlegezőjévé teszi. Egy ilyen sajátos vicói, megéléssel-megértő hermeneutikát tükröznek az első nemzedék költői bölcsességéről vallott nézetei is.

Vico a költői bölcsesség fogalma alatt véletlenül sem a költői zsenialitást érti, sőt költők alatt sem a versfaragással foglalatoskodó egyénekre gondol. A jelzőt arra alkalmazza, hogy az első és a második korszak nyelve egy jelképes nyelv volt. "A költői jellemek - mondja, értve ez alatt a mitológiai alakokat - azzal a természetes szükségszerűséggel jöttek létre, hogy az emberek képtelenek elkülöníteni a formákat és a sajátságokat a tárgyaktól." Vagyis még nem fejlődött ki a fogalmi, a konceptuális gondolkodásuk. E szerint a nézőpont szerint volt költő az első és a második korszak minden egyes embere. Másként az első, mint a második korszaké: az előbbi egy természetes "néma" nyelvvel, a dolgokat és a kifejezéseket egységben látva, hieroglifákkal értekezett, az utóbbi (a természetestől már elvonatkoztatva) jelképekben kommunikált.

Vico szerint minden egyes korszaknak sajátos nyelve, joga, írása, társadalmi felépítése, erkölcse, tudománya stb. létezett. Így volt meg minden egyes korszaknak a maga (élet)bölcsessége is. A költői bölcsesség fogalma alatt ezek szerint az első korszak embereinek (élet)bölcsességét kell értenünk. Mivel ciklikus rendszerében az első korszak áll a legalacsonyabb, míg a harmadik a legmagasabb fokon, ezért Vico ostobaságnak nyilvánítja azt a hagyományos vélekedést, amely szerint a kezdeti korszak bölcsessége felülmúlta volna a mait. A költői bölcsesség a bölcsességnek a kezdeti formája.

Bennünket most ez a költői bölcsesség érdekel. A vicói alapokból kiindulva megkíséreljük kifejteni, mit is jelent a gyakorlatban. Három forradalmi alapgondolatban összegezhetnénk azt, amit Az új tudomány-ban Vico a költőiségről mond. Az első, hogy a költőiség nemcsak az egyén, hanem egy egész közösség lelkülete is lehet. A második, hogy a költői emberek "képtelenek elkülöníteni a formákat és a sajátságokat a tárgyaktól." A harmadik, hogy ez a költői lelkület a gyermekség jellemvonása. (Természetesen azért tesszük meg ezeket a további kifejtés alapjaivá, mert magunk is egyetértünk azokkal.) Van egy negyedik fontos szempont is, amit Vico ugyan nem léptet be az elméletei körébe, mégis megtesz: az ismeretlenség homályába vesző költői korszakról írva maga is egy új-mítoszt alkot. E szerint a vonás szerint ha a racionális világ embere megpróbál kapcsolatot teremtetni a múlt homályába veszett kezdeti korszakkal, akkor ezt csakis a kettő között elhelyezkedő, s ezért kettejük közt közvetíteni tudó kor beszédmódjával, a mítosz nyelvén megfogalmazva teheti meg. Ilyenkor önmagából, elmélyültsége egy titokzatos rejtekéből szedi elő a hiánypótló adatokat. Úgy tűnik tehát, hogy a kezdet költői világát szemlélve maga az ember is "költővé" válik Ezen a módon, önmaga archetipikus mélységeiből az ember egész történelmet szedhet elő. Ilyen Vico új-mítosza is, ilyenek a hindu Puránák és Hésziodosz munkái. Nekünk, magyaroknak is van egy ilyen "belülről jött" őstörténet-leírásunk: Paál Zoltán ózdi kohász Arvisurái. Jellegükben a felsoroltak természetesen jelentősen különböznek egymástól.

A három vicói alapgondolat szorosan összefügg. A gyermek (költőisége) nem tudja elkülöníteni a formákat és a sajátságokat a tárgyaktól, ugyanezt állíthatjuk a költőiség világában élő kor emberiségéről is. Analogikusan kifejezve úgy is mondhatnánk, hogy a költői egyén a gyermeki természetét megőrző egyén, ugyanezt kijelenthetjük a költői korszak emberiségéről is, s bizonyos tekintetben ráillik ez a legutóbbi időkig köztünk élő "költőiségben megrekedt" közösségekre, a primitív társadalmakra is. Így látva azok is gyermekiek. (Habár szorosan véve a vicói fogalom igazából csak az őskori társadalom emberére illenék rá. A még néhány létező primitív törzs az őskori emberre csupán utalhat.)

Mit jelent ez a gyermeki költőiség, amely még nem a mítosz és a mese allegorizáló nyelvén fejezi ki magát? A mítosz és a mese a racionális és a reális látásmód köztessége, közvetítés a két látásmód között. Az allegorizálás útján pontosan ezért lehet a mítoszból és a meséből egy racionális üzenetet is kiolvasni. A gyermeki költőiségben azonban a tárgy maga a jelentés, a saussure-i fogalmakkal mondva abban nincs különbség a jel és a jelölt között. (Vico ezt néma nyelvnek nevezte, mi az előbb reális látásmódnak kereszteltük el.) A gyermeki költőiség reális látásmódja, néma nyelve számára a világ egésze, s benne minden egyes különálló dolog egy sajátos jelentés, egy élő üzenet. Számára az egész világ egy nyitott könyv, habár az olvasás hasonlat itt most nem a legszerencsésebb, mert a fogalmiságot, a racionális látásmód alapelemét föltételezi. Elég hát azt mondani, hogy számára a világ nyitottan áll mint üzenet: a világ szótlanul beszél hozzá mindig és mindenütt. A gyermek nyelvtanulása és fogalomalkotó képességének a kifejlődése nemcsak a fogalmakat kifejező szavak emlékezetbe vésését jelenti, hanem a másként látás elsajátítását is, ez viszont fokozatosan bezárja a gyermek előtt a világot. (Az intelligenciafejlődés Piaget által föltárt négy stádiuma írja le ezt a hosszan tartó folyamatot.)

A racionális látásmód számára bezárul a világ, pontosabban a racionális attitűd az, amely becsukja a világ kapuit (mert kiragadja az énjét a világból mint különálló érzékelőt és értékelőt). Az értelem, az ember legsajátabb tulajdonságának megszületése ezen énkiszakító művelet nélkül nem mehetett volna végbe, mert az alany kívülállósága nélkül föl sem merülhet a fogalomalkotás. Ez a szükségszerűség azonban a világ kapuit is szükségszerűen bezárja.

A fölvázolt ellentétességet szem előtt tartva érthetjük meg, miért használta Vico a költői jelzőt az első és a második korszak emberére. Azért, mert tudvalevően a költők azok a gyermeki látásmódjukat felnőttkorukban is valamiképp megőrző emberek, akik számára a világ olykor, legalább a költői ihlet pillanataiban újból kinyitja a kapuit. A racionalizálódott világ sivatagának intuícióra épülő oázisai ők, mondhatnánk bergsonian. Vico korában legalábbis ez még tudvalevő volt, az avantgárd kereszttüzén áthaladt huszadik századi költészet számára viszont a helyzet már nem ilyen egyértelmű. E tekintetben ma a helyzet kétértelmű: egyrészt (az elismertség hátterében) most is él még a régi költői hagyomány, másrészt természetesen a modern költői attitűdben is fölfedezhető a racionális ellenpontozása, ámbár az sokkal kevésbé intuitív és érzelmi, mint amennyire akarati ellenpontozás. Néhol pedig, ahogyan az például a nyugati haikuban szokássá vált, a racionális kulminációja, kiélezettsége szolgáltatja ezt a költészet lényegét képező túloldalt. Máshol pedig simán az irracionális.

A költői bölcsesség a gyermeki korszaknak a bölcsessége. A mi korunk bölcsessége, ha annak nevezhető, már racionális bölcsesség. Amint már elmondtuk, Vico az utóbbit többre tartotta. Azokkal vitatkozva jelenti ezt ki, akik a kezdeti korok tudását idealizálták. Gondolkodási modellje alapján nem nehéz egyetérteni vele: hogyan ne lenne magasabbrendűbb a felnőttkor fogalmi, racionális, törvényeket megismerő gondolkodása a gyermekkor világának a felfogásmódjánál, amely az énjét még nem tudja elszakítani az érzékelt dolgoktól? Ha a közösség és az egymást követő korszakok szintjére vetítjük ki ugyanezt, még egyértelműbbnek tűnik a választás: hogyan ne lenne magasabbrendűbb a civilizált ember racionális gondolkodása az ősember ködös, irracionális képzeletvilágánál?

Ezek szerint ostobák lennének azok, akik nagyra értékelik a kezdeti korok (költői) bölcsességét? Ők más szempontból ítéltek, a kezdeti korban az elidegenedésnek, az én kiszakítottságának a hiányát látták, s ezt tartották nagyra benne. Azt a gyermekien tiszta látásmódot, amely előtt a világ szélesre tárja a kapuit. A kezdet történelmi homályába visszanézve óhatatlanul anakronizmusba estek (a ma már köznapivá lett evolúciós elmélet gondolkodásmódja ekkor még nem létezett): az ősember ösztönös egységlátása helyett a vallásos bölcsek, a realizált személyek tudatos egységlátását tulajdonították ezért az első embereknek. Korosztályi hasonlattal élve a gyermekben az aggastyánt látták. Ennyiben elvetendő az állításuk az első emberek született bölcsességéről, az egységlátás egész korszakot uraló megléte viszont aligha kérdőjelezhető meg.

A költők bölcsessége, a maiaké is, ennek az egységlátásnak a bölcsessége. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy ez az egységlátás tudatos-e, vagy csupán ösztönös. A mai nemzedék az előbbivel, egy Weöres Sándor-i tudatos teljesség-szemlélet költői bölcsességével aligha dicsekedhet el, legtöbbször nem is szeretne, ennek ellenére megszabadulni sem képes attól, bármennyire is szeretne: a költészet egyik lényegi összetevőjét vetné el általa. Mégis mit tehet, ha posztmodern alapélményét, a részekre szakadozott, kaotikus halmaznak tűnő világ észleletét akarja a költészet nyelvén megfogalmazni? Ad absurdum volna, ha a hagyományos költői eszközzel, a gyermeki egységlátással öntené szavakba a világ végérvényes széthullottságát.

Az egységlátás szükségszerűnek látszó elvetése után hogyan maradhat továbbra is költészet a költészet? Hogy a vers továbbra is vers maradhasson, azt a költő csupán a költészet másik lényegi összetevőjéhez menekülve tudja elérni. Ez a másik összetevő a költészet líraisága, vagyis énre vonatkozottsága. (A líra attól az, ami, hogy mindig az énből indul ki, az ént kifejezve, az énhez mint hallgatóhoz szólva.) Így lesz a költészetből egységlátást nélkülöző énszövegelés: énközvetítés és énbefogadás. Ez az énszövegelés azonban, mivel a világot szétszakítottságában érzékeli, már nem a hagyományos módon, az emelkedettség hangján szólal meg. A részekre szakadozott világban, az én már nem a világ egységének a szemlélője, hanem maga is egy jelentéktelen részecske a számtalan között. Ebben a látásmódban a vers továbbra is lírai fog maradni, hiszen énszövegelés, de egészen más minőségben fog megjelenni, az emelkedett helyett közönséges, lelkesedés nélküli, sokszor pedig vulgáris lesz. Ebben a látásmódban mindennemű, emelkedettségre utaló érzelmi megnyilatkozás nyálasságnak és költői őskövületnek tűnik.

A vers ezen átalakulása megoldás lehetett a fennmaradására a posztmodern végleges beköszöntéig: addig, ameddig még csak a világ szétszakadozottsága volt nyilvánvaló, az én azonban még megkérdőjelezhetetlen, szilárd kiindulási pontnak tűnt. A posztmodern végleges beköszöntével azonban az én is elvesztette a pozícióját: szertefoszlott a részek kaotikus forgatagában, s az őt uraló kollektív én, a társadalom formáló erejének a belátása nyomán. Az én szertefoszlásával pedig a líra is talajvesztett lett, vele a költészet is. A posztmodernben, úgy tűnik, a költészet halálra ítéltetett. Az irodalmárok is egyre nagyobb számban pártolnak át prózához vagy az esszéhez, a kedvelt posztmodern műfajokhoz, hiszen az én biztos pozíciója nélkül nem lehet verset írni.

A költészet makacs fennmaradása mindezek ellenére is a posztmodern korszellem elleni lázadás volna? Az is lehet. Létezhet azonban posztmodern költészet is. Léte ugyan paradoxon, s megnyilatkozása is az. Úgy kell megszólaltatnia énjét, mint nem-ént. Ez a posztmodern líra alapvonása. Egységlátása pedig azon az önellentmondáson alapul, hogy a részekre szakadozott világban nem-világot, vagyis valótlanságot lát. Mindkét esetben az illúzió megélése képezi az alapélményt. A posztmodern én alapélménye az illuzórikus.

Két forrást tudnék megnevezni, amiből kiindulva a posztmodern költő úgy tudja megszólaltatni énjét mint nem-ént, s úgy tudja látni a széthullott világot mint valótlant, úgy, hogy eközben megőrzi egyéni szabadságát, tehát nem a kollektív ént, a társadalmat szólaltatja meg maga helyett, mint például a mozgalmi költészet, de nem is egy virtuális világ képét önti szavakba. Az utóbbi kettő az ént megfosztja a kiindulás szerepkörétől, s ezáltal szabadságától is. A én kiindulását (ha szabadságát nem is egészen) megőrző látás egyik forrása, ami a művészektől sohasem volt olyan távol, a narkotikum hatása alatt átélt élmény (az alkoholtól a drogig). A másik az az ősi látásmód, ami számunkra elsősorban az indiai eredetű vallásokat megismerve vált elérhetővé, de ami ott van a keresztény hagyományban is. (Ezek az ént mint nem-ént, a világot pedig mint illúziót látják.) Mindkettő egyre inkább adottá válik számunkra. A korszellem illúzióra hangoltsága egyre közelebb hozza azokat a nyugati emberhez. Ez alapján pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy a látszattal ellentétben, a posztmodern nem lesz a költészet temetője. Nem eltemetni fogja, hanem újjászülni.

Más lesz, az biztos, de költészet lesz, az is biztos!