Sáfrány Attila: A megteremtett alkotása és a megalkotott teremtése I.
Az alkotó ember
Thorlief Boman szerint a héber gondolkodás dinamikusságával válik el a hellén gondolkodástól. Ez a tétel kétségtelenül igazolást nyer a léttel kapcsolatos elképzelések megváltozásával a középkorban: a parmenidészi alapokra visszanéző, platóni-arisztotelészi statikus lét-fogalmat a kereszténység közvetítésével befogadott héber hagyomány dinamikussá alakítja át. Ezen az úton a Lét egy cselekvő abszolút személy, Isten alakját ölti fel a középkori gondolkodásban. A Léttel való emberi viszony is személyes jellegűvé lesz: a Teremtő és a teremtett szeretetkapcsolatában nyer emberközeli formát. A léthiányosság bűnként, vagyis a szeretetviszony megromlásaként értelmeződik ebben az új, dinamikus és etikus látásmódban. (Etikai meghatározottsága a másik megkülönböztető vonása a hellénnel összevetett héber világszemléletnek.)
Az újkortól kezdődően, de csak a 20. században kikristályosodva, egy teljesen új teremtés-elképzelés hódította meg a nyugati világot, ami különbözik mind a görög kozmológia harmonikus világciklusaitól, mind a kereszténység létközpontú genezis-képzetétől, habár tagadhatatlanul merít mindkettőből: ez az új szemlélet a tudomány kezdetekről szóló elmélete. A keresztény elgondolással mutat rokon vonásokat abban, hogy a "teremtésnek" egy meghatározott kezdetet tulajdonít (a világ esetében ez az ősrobbanás, míg az ember esetében az emberi evolúció elindulása), és hogy a "teremtést" egy máig tartó dinamikus folyamatnak fogja fel. Abban viszont a görög kozmikus látásmódhoz hasonlít, hogy ezt a permanens létrejövést az örök természeti törvények hatásköre alá vonja. A szemléletváltás lényegi mozzanata a létező világ Istenre való ráhagyatottságának a tagadása, más szóval a teremtés cáfolata. A világ nem teremtett, s ezért nyilvánavalóan Teremtőre sem volt szükség létrejöttéhez. Csakhogy az évezredes emberi elgondolások nem tudnak néhány évtized alatt nyomtalanul eltűnni. A vallás szent teremtője helyébe egy világi teremtőt kellett állítania az új, szekularizált világszemléletnek, hogy az elvesztett Teremtő, a Lét-forrás űrjének égető hiányát valamivel betöltse. Erre az elvilágiasított teremtői szerepre pedig egyetlen lény lehetett alkalmas: maga az ember. De tudhat-e ez a véges lény, az ember, bármilyen értelmes is legyen, teremteni?
Nyilvánvaló, hogy a keresztény teológia értelmében az ember képtelen a teremtésre. Nem tud a semmiből, szavának puszta erejével létbe hívni, önmagát kifogyhatatlanul adva fenntartani, önmagában és önmagáért való létet (öntudatot és létcélt) ajándékozni az általa létrehozottaknak. Habár ehhez az általános nézethez nem kell feltétlenül ragaszkodnunk. Ha kitartunk az első rész teológiai megállapításai mellett, hogy a Logoszban az ember a lét-teljesség birtokosa, akkor ebből egyenesen kell következnie, hogy a Logoszban, de csakis abban, az ember a teremtés, vagyis az önmagát adás kifogyhatatlan képességével van felruházva. Az apostolok tettei, kik ugyanazokat a csodákat cselekszik, mint előtte Jézus, erről a teológiai nézetről tanúskodnak. A bűnben lévő, Logoszból kiszakadt ember viszont elveszíti teremtőerejét.
Ha eltekintünk a teológiai értelmezésnek ettől a lehetőségétől, akkor magától értetődőnek tűnik számunkra, hogy az ember teremteni nem, csak alkotni tud. Az elvesztett teremtés égető hiánya miatt azonban a szekularizálódott világban az emberi alkotás képzete, különösen a 20. századtól kezdődően a valláspótlék szerepkörébe kényszerült, vagyis - eközben megmaradva a világias fogalmak talaján - magát egyre inkább a teremtéshez kötődő jellemvonások szerint kezdte bemutatni. A 19. században ez a törvényszerű folyamat a zsenikultuszt és a művészeti-filozófiai alkotótevékenység apoteózisát szülte meg. Ezekben az emberi alkotás és az isteni teremtés még csak egyetlen pontban hasonult egymáshoz: az előbbi magának tulajdonította az utóbbi világfölötti, a priori és szellemi meghatározottságának a jegyeit. Mindez elsősorban a korabeli zsenikultuszra és művészetfelfogásra érvényes. Hegel filozófiájában éppenséggel fordított volt a helyzet: benne, az emberbe térve, a világfölötti öltött világi vonásokat.
A 19. század harmadik felében az új, feltörekvő szellemi diszciplína, a tudomány fokozatosan átvette a tekintélyi elsőbbséget a filozófiától és a művészettől. Ez a változás az alkotás valláspótléki szerepét is módosította. A tudós alkotói tevékenysége és maga a tudomány - mint egyedül az emberre jellemző alkotótevékenység - a teremtés ismertetőjegyeibe öltözött. E valláspótléki szerepből merítette azt a határtalan tudományos optimizmust, ami az egész 20. századot uralta a posztmodern jelentkezéséig. E szerint a derűlátás szerint nincs olyan, ami a tudomány számára elérhetetlen volna, ha ma még valami ismeretlen számára, a jövőben minden bizonnyal megoldást fog találni a talányra. Minden kérdés csupán egy ideig kérdés! (Ehhez az elgondoláshoz természetesen szorosan kötődik a nyugati társadalom másik jellemvonása: a fejlődéseszmény utópisztikus optimizmusa is.) Az ember a tudománynak köszönhetően, paradox módon, egyszerre fog önmaga és a világ továbbteremtőjévé válni: magyarán átveszi a Teremtő szerepkörét. A tudományos ismeretek révén olyan világot fog kialakítani, amilyenre valamikor a legmerészebb álmaiban sem gondolt volna: a mind tökéletesebb gépek nyújtotta kényelem szinte vissza fogja juttatni őt a paradicsomba. Nem kell többé kínkeserves munkával biztosítania a megélhetését, s a szenvedés gyötrelmeitől is mentesül. (A szenvedéstől való megszabadulás már a tudomány embert továbbteremtő átvállalásai közé tartozik.) Az orvostudomány mindenhatóságába, a pszichológia és a szociológia tudásgyarapodásába átirányítva az emberi reményt, a jövőt illetően a tudományos optimizmus nem ismer határokat: az emberi életet és annak minőségét vég nélkül növelhetőnek véli. Mindez csak idő kérdése! - vallja szinte vallásos ihletettséggel.
A 20. század végén azonban egy kis törés érzékelhető a tudományos optimizmusban: az ekkortájt eluralkodó posztmodern gondolkodás kritikusan viszonyult minden ideológiai színezetű tartalomhoz, mélységes szkepszist érzett minden iránt, ami a biztos tudás előjogaival lépett fel. A tudományra mindkettő jellemző lehet: tudományos optimizmusként egyfajta ideológiának számít, mégpedig olyan ideológiának, amely a megfellebezhetetlen és a megmentő tudás birtoklását hirdeti magáról. A posztmodern általános kritikai beállítottságának ezért elkerülhetetlenül érintenie kellett a tudományos optimizmust is, azt azonban korántsem állíthatjuk, hogy maga a posztmodern tudományellenes volna: maga is attól reméli az ember boldogulását. Éppen ezért az általa ütött seb, legalábbis az eddigiekig, nem mondható jelentősnek. A tudományos optimizmus, mint valláspótlék, a köznép körében, ha van ilyen, tovább él és virul.
A huszadik század végének újabb technológiai forradalma, a kibervilágot létrehozó informatikai forradalom sokkal jelentősebb változásokat hozott az emberi alkotás valláspótléki szerepkörében. A virtuális valóság lehetőségét felvillantva az emberi alkotást minden eddiginél közelebb hozta a teremtéshez mint létbehívó aktushoz. Amint a tudományos optimizmussal is így volt, a virtuális valóságnál is az a helyzet, hogy a fantasztikus lehetőségek között igazán messzire előregondolni még csak a hollywoodi sikerfilmek mertek, ennek ellenére a virtuális valóság, maga a kibervilág már kétségtelenül köztünk és bennünk él.
A kibervilágon belüli emberi teremtés egy különös fordulatot eredményezett, mintha a kör általa és benne fordulna vissza az ember felé. Amíg a teremtés a művészeti és filozófiai alkotótevékenységre vetült ki, addig csupán a ráhatás, az ihletettség tudatát kölcsönözte; amikor áttért a tudomány terepére, akkor a szentet profanizálva egyfajta deista szellemben, az embert a teremtés világi folytatójává nevezte ki, a gondolkodó lényt tehát még inkább megerősítette teremtői szerepében: a kibervilág kialakulásával viszont alapvető fordulat állt be. Abban már egyre kevésbé tudni, hogy ki az, aki teremt: az ember, aki intellektusával megalkotja és irányítja a kibervilágot, vagy visszahatva a kibervilág alakítja át, vagyis teremti újjá az embert mint felhasználót? (Ez a probléma természetesen már a személyi számítógép létrejötte előtt megmutatta magát: azóta létezik, mióta az ember a tudomány segítségével a maga kényelmére és szórakozására luxustermékeket kezdett előállítani.)
Három szempontból fogom megvizsgálni ezt a problémát, a szerint a három szempont szerint, amelyekről a kibervilág a leginkább ismert számunkra, egyszerű felhasználók számára. E három szempont a játék, az információcsere és a virtuális valóság. Közülük a harmadik, a virtuális valóság igazából még a jövő zenéje, de aligha kétséges, hogy a kibervilág e legújabb területe dinamikus fejlődés előtt áll. Az elsőről pedig csak annyit, hogy a számítógépes játék nemcsak a gyerekeket és a fiatalokat tudja rabul ejteni, tehát nem kizárólag egy korosztályi szenvedély.
(Jövő heti számunkban folytatjuk)