Sáfrány Attila
Tolsztoj a bálban, s ami utána történt II.

Az orosz humanizmus mint a modernizmus túlhaladásának kísérlete

Oroszország történelmi földrajzából, örökös Kelet és Nyugat közöttiségéből kiindulva érthetjük meg a kor sajátos orosz válaszát a modernizmus kihívására: azt, hogy az orosz szellemi elit közül sokan már akkor a modernizmus túlhaladásáról álmodoztak, amikor igazából az ország még bele sem jutott abba. Nagy Péter óta az Orosz Birodalom két elválasztott világra bomlott: a nyugati minta szerint modernizálódott, Szentpéterváron koncentrálódó nyugati, és a középkori ortodoxia eszmekörében megmaradó keleti világra. A két világ a 20. század bolsevista fordulatáig nem tudott egymásra találni, élesen elkülönülve élt egymás mellett egyazon ország keretén belül belső társadalmi határvonalat húzva. A 19. század második felében, amikor a modernizáció már vidéken is fokozottabban éreztetni kezdte a hatását, még kiélezettebben volt érzékelhető a nyugatiasodott nemesi és az ortodox muzsik világ közötti szakadék. Semmi meglepőt nem fogunk mondani azzal, hogy Tolsztojt is elemi erővel érintette ez a társadalmi megosztottság. Minden felelősen gondolkodó orosz értelmiségire így hatott. Tolsztoj legföljebb abban volt egyedülálló, hogy mint mindent, a nemzeti kettészakadás megszüntetését is először a saját példáján, önmagán bemutatva próbálta megvalósítani: ennek jeleként öltött nemesi selyeminge fölé durva muzsikruhát. Emögött a jelkép mögött, mint őszinte törekvést, természetesen életpéldáját és egész irodalmi munkásságát is felsorakoztathatnánk.

A modernitás túlhaladásának idő előtti orosz programja, amelynek Tolsztoj csak az egyik képviselője volt a sok közül, a kettéoszlott orosz világ egyesítésének a kényszeréből született gondolati fejlemény volt. Az egyesítés ordító hiánya, mint a nemzeti fölemelkedés, a Nyugathoz való fölzárkózás egyedüli lehetősége szükségképpen egymás mellé helyezte a nyugati modernitást és annak esküdt ellenségét, a keresztény-ortodox hagyományt, a nyugati attitűdű polgárt és a tradicionális beállítottságú muzsikot. Ebből az összeegyeztethetetlennek tűnő két elemből kellett egységes egészet alkotnia az orosz nemzeti fölemelkedés elkötelezettjének. A megvalósításra az orosz intelligencia körében két eltérő program fogalmazódott meg: az egyik a nép oldaláról kiindulva, hozzá leereszkedve próbálta egységesíteni az orosz társadalmat, a másik ellenkezőleg, a népet fölemelve, modernizálva akarta ugyanezt elérni. Az első megoldás képviselői a narodnyikok és a szlavofilek voltak: az előbbiek a népből mint az elementáris életerő felülmúlhatatlan értékéből indultak ki, a az utóbbiak az orosz ortodoxia elnemzetiesített eszményéből. A második megoldás képviselői a reformisták voltak, akik szintén két szárnyra oszlottak: a köztársaságpártiakra és a szocialistákra. Az előbbiek a parlamentarizmus bevezetésében és a fokozatos reformokban látták a fölemelkedés lehetőségét, az utóbbiak a gyorsan végrehajtott gyökeres változások hívei voltak. A szocialisták a fölvázolt minta szerint további két irányzatra oszlottak: a menysevikek a mérsékeltebb, a bolsevikok a radikálisabb oldalt képviselték köztük. Mint ismeretes, a hatalmat megkaparintva, végül is a bolsevikoknak sikerült végrehajtaniuk a nemzeti egyesítés programját a maguk véres, erőszakos, totalitárius módszereivel.

A felsorolt négy megoldási kísérlet közül azonban egyik sem jutott el a modernizmus túlhaladásának a gondolatáig. A reformisták éppen hogy modernizálni akarták Oroszországot, ami a bolsevikoknak végeredményben sikerült is a világ egyik vezető nagyhatalmává téve eközben az országot. A narodnyikok és a szlavofilek anakronizmusa pedig az orosz nemzeti sajátosság nevében visszajuttatni szerette volna a társadalmat a modernizmus előtti, általuk idealisnak vélt állapotba. A modernizmus túlhaladásának a gondolata egyedül azokban a fejekben fogalmazódhatott meg, akik nem beolvasztani akarták az egyik elemet a másikba, a modernet a tradicionálisba, vagy megfordítva, hanem akik egyenrangú félként kezelték, s így szembesítették egymással a kettőt. Ennek a megközelítésmódnak a megkésett orosz humanizmus gondolkodói voltak a képviselői. A tradicionális és a modern, a konzervatív és a liberális, a szellemi és az anyagias, az önzetlen és az önző, a közösségi és az egyéni állandósult, szüntelen szembesülése, "egymásban való egymás mellett élése" nem más, mint a nagybetűs Ember. Ő az ugyanis, akiben a felsorolt és a felsorolatlanul maradt ellentétek folytonos egymásban való egymás melletti életüket élik. Az általunk ismertek közül egyedül az ember ilyen paradox lény, s mivel az orosz gondolkodás, a föntiekben elmondottak miatt, ebben az időszakban fokozott figyelemmel fordult e paradoxon felé, gondolatai szükségképpen az önellentmonásos lény, a nagybetűs Ember valódi természetének a felmutatására irányultak. Ezért nevezhetjük a kort orosz humanizmusnak, amely olyan kiváló gondolkodókat termelt ki, mint Vlagyimir Szolovjov, Sesztov és Bergyajev, de mindegyikük közül mégis legnagyobb hatással bíró képviselői a nagy orosz írók, Tolsztoj és Dosztojevszkij voltak.

Ők nem a filozófia, hanem a művészet, az irodalom nyelvén beszélhettek ugyanarról a dologról, s ebben a szuggesztív hatású kifejtés különös lehetősége rejlett: az ember mint paradox lény megragadó erejű felmutatásának az esélye. Egészen más úton halad ebben Tolsztoj, mint Dosztojevszkij. Az előbbi egy keresztény szocializmus ideálját dédelgette magában, míg az utóbbi a szlavofil eszmeiségnek a híve volt, de úgy, hogy eközben mind a ketten megmaradnak az emberi paradoxon s így a humanizmus keretein belül. Ez a vonzódásuk tehát mindössze humanizmusuk jellegét határolta be. Dosztojevszkij szlavofil vonásai világítják meg, hogy ugyanezt az önellentmondást miért elsősorban a belsőben, az ember lelki fölépítésében ismerte föl. Tolsztoj reformista vonzalmai magyarázzák, hogy ő a paradoxont mindenekelőtt a világban, az ember tetteiben látta meg. Ebből az ellentétből adódik, hogy Tolsztojnál az ember belső világa, mint tökéletesédésének a terepe, az emberi életpálya egyenes útjának rendelődik alá, amely a végkifejlet felé irányul, míg Dosztojevszkijnél épp ellenkezőleg, a külvilág az ember belső, lelki életének az élményforrásaként és ösztönzőjeként nyilvánul meg. Egyszerűbben mondva Tolsztojnál a lelki fejlődés a cselekedetekben mutatkozik meg, míg Dosztojevszkijnél a tettek a lelki vívódás kiváltó okai. (A határvonalat természetesen nem lehet élesen meghúzni, hiszen a lelki fejlődés nem mehet végbe benső vívódás nélkül, s a vívódás is átviláglik a tettekbe.) Mindkét megközelítésmód a nagybetűs Ember művészi felmutatása és az örök paradoxon emberben való megbékélésének a keresése. Mindkét esetben az erkölcs veszi magára azt a szerepet, amelyben az örök emberi paradoxon, értelem és érzelem, individuális és közösségi ellentéte összhangban tud egyesülni. Máshogy Tolsztojnál, mint Dosztojevszkijnél. Tolsztoj az evangéliumi szereteterkölcs, vagyis az összemberi egység eszményében jut el a megnyugvási pontra, Dosztojevszkij a szabad akarat önfeladó döntésében éri el ugyanezt a végpontot, vagyis egy individualista erkölcsi elvet képviselve.

Globalizálódó korunk kísérteties hasonlóságot mutat a 19. század második felének orosz társadalmi valóságával. A mai, egészként szemlélt világ is áthidalhatatlannak tűnő megosztottságról tanúskodik: egyik oldalon áll a vezető pozícióban lévő, modernizálódott társadalom, a másikon a modernizáción még át nem haladt, hatásait mégis egyre fokozottabban érzékelő nem-nyugati világ. Ebből kifolyólag globalizálódó világunk, az egységesülés programcélja miatt égető szükségletként kiált egy új humanizmus, a modernizmus túlhaladásának a programja után. Csakis egy ilyen átfogó programmal lehetne ténylegesen egyesíteni az emberiséget. Ez a modernitást túlhaladó egységesülés egy megújult spiritualitással és egy közös emberi erkölcsrend megszületésével járna. Azonban a jelenkor meghatározó eseményei, akárcsak a 20. század első felének orosz történései is, nem egy ilyen program győzelméről, hanem a modernizmus, a reformista irányzatok erőszakos eluralkodásáról szólnak: az önpusztító nyugati életmodell ráterpeszkedéséről az egész világra. Ha viszont ez fog végbemenni, akkor a mostani tendenciák folytatása mellett a jelenlegi emberi civilizációnak nem lehet hosszú jövőt jósolni. A materializmusban mindinkább elmerülő társadalom föl fogja emészteni önmagát.