Sáfrány Attila: Tolsztoj a bálban, s ami utána történt III.

A Bál után, mint lelki fejlődéstörténet

A Bál után, e rövid, stílusában a többitől elütő elbeszélés a tolsztoji gondolkodás keresztmetszetét adja. A mű egy egyetlen epizódban lejátszódó életfordulatot ír le, melyet két ellentétes élmény ütköztetésével tesz szemléletessé: a bál és a szerelem önfeledt boldogságérzetét szembesítve a megvesszőzött tatár szenvedésével. Ha az elbeszélést, a tolsztoji szokásos minta alapján, lelki fejlődéstörténetként olvassuk, akkor akár egy szentimentális-romantikus színezetű szövegnek is láthatjuk (valódi szándékától éppen ellentétben), amelynek első része a szerelem magasztos élményéről szól, második része pedig az elnyomás és az igazságtalanság elleni romantikus lázadásról. A kettő egymás mellett szerepeltetésének groteszk olvasmányélményére -- ami, mint egy tolsztoji realista lehelet, a romantikus hangulatot teljesen belefojtja a műbe -- nem találunk különösebb okot az elbeszélés keretén kívül. Eszerint a keret szerint az elbeszélő, Ivan Vasziljevics, az egymáshoz kapcsolódó két történet elmesélésével arról akarja meggyőzni vitapartnereit, hogy az emberi döntéseket az effajta véletlenül adódó élmények határozzák meg, szemben azok véleményével, akik szerint a környezet abszolút determináló erővel jelöli ki az ember életútját. E gondolatban már egyértelműen Tolsztojra ismerünk: Ivan Vasziljevics ajkán a saját véleményét fogalmazza meg az orosz reformisták eszmerendszerével szemben.

A reformista törekvések központi gondolata, hogy a társadalmi lemaradásnak, sőt mi több az emberek viselkedésének (lásd Marx) pontosan diagnosztizálható okai a környezeti hatásokban rejlenek, ezek megfelelőképpen való megváltoztatásával tehát nemcsak a társadalmi lemaradást küzdhetjük le, hanem az emberek viselkedését is a kívánatos mederbe terelhetjük. Ezzel az utópisztikus reformgondolattal Tolsztoj a kiszámíthatatlan, irracionális hatásokat állítja szembe. Nyilván nem azt akarja mondani, hogy ezek az emberi döntések kizárólagos meghatározói, csak azt, hogy a föltérképezhető és céltudatosan megváltoztatható környezeti hatások mellett a befolyásolhatatlan irracionális tényezőket is számításba kell vennünk. Az elbeszélésben az embert formálni képes megmagyarázhatatlan hatások közül Tolsztoj kettőt mutat fel: a hatalom és a szenvedés irracionalitását. Nem véletlenül ezeket, mindkettőben az ember alanyi kiszolgáltatottsága szólal meg: a hatalomban egy államnak nevezett, mégis konkrét egyénekből kiinduló, a szenvedésben pedig a sorsnak elkeresztelt, emberen túli személytelenségnek való kiszolgáltatottság.

Felsőbb hatalom és sors, e két személytelenség, amely istenként uralja az embert. Velük a magára hagyatott egyén csak egyetlen dolgot tud szembeállítani: szabad akaratiságát, a maga személyes döntésszabadságát. Ha fejlődéstörténetként látjuk a Bál utánt, akkor ezt a kora-egzisztencialista végkövetkeztetést olvashatjuk ki belőle: a hatalom és a szenvedés képében megjelenülő irracionálissal a főszereplő, Ivan Vasziljevics szembefordítja az egyedül szembefordíthatót: a saját szabad döntését arról, hogy ebben a játékban nem kíván tovább részt venni, lemond a karrierrel kecsegtető életpályájáról, nem lesz katonatiszt, sőt még a szerelmétől is elszakad. Szabad döntéséből kifolyólag vállalja az előreláthatót, hogy a lemondás miatt a jövőben nem lesz belőle semmi sem. Ezt utólag el is ismeri magáról. Ha pedig az ilyen szabad akaratú, egzisztencialista (szavai szerint véletlen adta) döntések lehetségesek, akkor máris megcáfoltatott a reformisták nézőpontja, akik szerint az ember életútját a környezete abszolút módon determinálja.

Erről a tolsztoji fölismerésről szól a Bál után, ha fejlődéstörténetként szemléljük.