Sáfrány Attila
A toleráns ember
(részlet)

A nyugati demokrácia

A demokrácia, úgy ahogy ma megvalósult, nem hellén, sem római, hanem a köztársaság eszményével elvegyített nyugati találmány, ami a hellén és a római alapokból merítve a kereszténységből, annak testvériség és igazságosság eszményéből nőtte ki magát. Nyugat katolikus és protestáns történelmi hagyományú országaiban egyaránt jól lehet alkalmazni azt, de már a cezaropapista, despotikus bizánci és a mongol egyeduralmi tradícióra épülő ortodox Oroszországban a demokráciát egyedül szimulálni lehet. Pontosan úgy, ahogy azt az Egyesült Államok jóindulatú belegyezésével a többi kultúrkör országaiban teszik a második világháború óta, beleértve Japánt is. Természetesen idővel elképzelhető a demokrácia otthonossá válása a többi kultúrkör országaiban is, de csak akkor, ha sikerül levetkeznie jelenlegi nyugati meghatározottságát. Egy ilyen posztmodern, valóban pluralista, multikulturális demokrácia Nyugat számára éppoly idegen lenne, mint amennyire a jelenlegi formája idegen a nem nyugati népek számára. A demokráciát, mint a modernizmus nyugati vívmányát, Nyugat jelenlegi hatalmi fölénye, ebből adódó erőszakos exportja és gazdasági, életszínvonalbeli sikerei tartják szimulációban a nem nyugati kultúrtérben.

A posztmodern, nyugati kultúrtradícióról levált demokrácia jelentkezésének ma még nyomát sem látjuk. E társadalmi értékrend legfőbb misszionáriusa, az Egyesült Államok, a modernista, nyugati kultúrtradíciójú demokrácia elkötelezett híve. A posztmodern demokrácia az elvekre, eszményekre való hivatkozás teljes eltűnését jelentené a politikai közbeszédből. Az érdekek leplezetlen ütköztetése volna, de nem a katonai, tudás- és pénztőke fölénye érvényesítésének modernista eszközei által! Egy ilyen demokrácia Amerikának és Európának a legkevésbé sem felelne meg, hiszen Nyugat számbeli kisebbségben van a többi kultúrkör népeivel szemben. (Kellene-e Nyugatnak az ENSZ, ha eltörölnék a nyugati hatalmak vétójogát? Amint legutóbb is láthattuk (II.) Bushnak, ha érdekei ellen szavaz, még így sem kell.) Nyugat ezért, jóléttársadalma fenntartása érdekében, anakronizmusra van ítélve: politikailag a modernizmus mintája szerint szervezi meg demokráciáját egy életvitelében posztmodernitásba átlépő társadalomban. A történelmi példákból pedig jól tudjuk, hogy a politikai anakronizmus elkerülhetetlenül a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezet, melynek végkifejlete általában szomorú kimenetelű. Ez az anakronizmus, amit a többi kultúrkör népei nyugati arroganciaként érzékelnek, nemcsak a világ többi népét fordítja Nyugat ellen, hanem ráadásul a saját társadalmán belül is olyan feszültséget gerjeszt, amitől megrázkódtatás nélkül bizonyosan nem menekülhet. Ha viszont megvalósulna a tisztán érdekközpontú, posztmodern demokrácia, ki tudja nem vezetne-e kaotikus állapotok vagy érdekérvényesítő csoportok többségi totalizmusának kialakulásához? Ez csak akkor volna elkerülhető, ha megszületne az új posztmodern embertípus: a toleráns ember.

A toleráns ember megszületése, vagyis a posztmodern demokrácia lehetősége

A demokráciát óvó politikai közbeszédben a többség kisebbséggel szembeni totalitarizmusának ellenzése határozott megfogalmazást kap, viszont kevésbé hallani, szinte semmit sem, annak ellentétes megnyilatkozásmódjáról, a kisebbségi totalitarizmusról. Ennek oka abban a naiv hiedelemben keresendő, hogy a demokráciával, vagyis a többségi uralom megvalósulásával eleve kiküszöbölődött a kisebbségi hatalombirtoklás lehetősége. A modernizmus demokráciájának társadalmi realitásában viszont ez közel sincs így. Egyrészt a kisebbség a propaganda, a pénz- és a katonai tőke segítségével, továbbra is hatékony uralmat gyakorolhat a többség felett, másrészt a kognitív totaliratizmus révén is hatalmi befolyása alá tudja vonni a többséget.

Egy igazi, posztmodern, pluralista és multikulturális demokrácia csakis e három totalizáló tendencia semlegesítése útján volna megvalósítható. Ezek közül az első az, amiről lépten-nyomon beszélnek a pluralizmus kapcsán, a többségi hatalmi erőszak megszüntetése a kisebbség fölött, legyen az bármilyen, nemzeti, faji, generációs, nemi, szexuális vagy osztályelnyomás. A totalitarizmus második módja az, amelyről az írásnak az első részében beszéltem. Ez a demokrácia nevében, a propaganda, a pénztőke és katonai hatalom segítségével, a kisebbség rejtett vagy nyílt uralmát valósítja meg a többség fölött. A fogyasztói és informatikai társadalom haszonélvezői, a pénztőkéjükre alapozva, a propaganda reklámdömpingjét használják fel arra, hogy az embert egyedül boldogító életmódnak az anyagiaknak és a virtuálisnak hódoló társadalom életmódját nevezzék meg. E befolyásnak minden bizonnyal a politikusokhoz vezető rejtett útjai is léteznek. (Nem kell rögtön a legrosszabbra, a korrupcióra gondolnunk: a politikai kampány rendkívül pénzigényes tevékenység, s ok nélkül senki sem dobálódzik a pénzével.) Magától értetődik, hogy a demokráciában létrejövő kisebbségi totalitarizmusoknak ezek a rejtettek a közkedvelt módszerei. A kisebbség nyílt uralma ugyanis eleve hiteltelenítené a demokráciát a polgárok szemében, hiszen az a köztudatban a többségi vélemény kormányzópárt általi képviseletének a négy éves hatalomgyakorlása. (Arról ugyan nem beszél ez a hiedelem, hogy a pártprogramok és a politikusok mellett szavazó konfúz többségi vélemény mennyiben az emberek szabad véleményalkotásának, s mennyiben a propagadna célzatos manipulációjának a terméke, s arról sem, hogy mi ez a meghatározhatatlan, a szavazópolgárok többségi akarataként megnevezett többségi vélemény, s hogy ez a valami mennyiben egyezik meg a hatalomra került párt tényleges céljaival.)

Időnként a demokrácia a kisebbségi uralom nyílt, katonai eszközeihez folyamodik. Ilyen volt a dél-afrikai apartheid rendszer, de a hírközlő eszközök ma is gyakran tudósítanak erőszakot alkalmazó választási csalásokról, különösen a nem nyugati kultúrtérségekből, ahol a nyugati demokrácia a mai napig idegen testként hat. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak az első számú misszionáriusnak, az Egyesült Államoknak azon döntései is, hogy valamilyen ellenállhatatlan felindulásból, hadserege hathatós támogatásával sürgősen exportálnia kell a demokráciát, mint legutóbb Irakba. (Irak esetében látszólag a társadalmi rendszerek, a demokrácia és a diktatúra "keresztesháborúja" folyt, amelyben a demokrácia, alapelveivel ellentétben, elővételezte magának az erőszakos beavatkozás jogát. A látszólagos "keresztesháborús", ideológiai ok hátterében azonban főszereplőként a pénztőke és a hatalompolitika reális céljai húzodtak meg.) A totalitarizmus harmadik megvalósulási módja az írás harmadik részében tárgyalt kisebbségi kognitív totalitarizmus.

A felsorolt három totalizációs mintának egyetlen jól ismert emberi vonás az ösztönzője: az önzés. Ez mindenütt máshogyan nyilatkozik meg. A többségi totalitarizmusban nyíltan, az erősebbnek van igaza ősi elve szerint. Ebben az erőfölényben lévő csoport magától értetődőnek veszi a jogot a tőle gyengébb elnyomására: az egyik nemzet a másik, a heteroszexuális a homoszexuális, a férfi a nő vagy a nő a férfi, a felnőtt a gyermek vagy az öregember jogainak a megcsorbítására stb. A kisebbségi totalitarizmusban az önzés legtöbbször rejtett alakban nyilatkozik meg, csak a végső esetben ölt nyílt, erőszakos formát, s azt is megpróbálja az igazságos reakció fényében feltüntetni. A társadalmi elvárással konfrontálódó önzés jól ismert megoldása ez, melyben az ember ugyan képtelen jól kiszámítható önérdeke ellenében cselekedni, de mivel a társadalmi eszmény az önzetlen ember, ezért ezt a cselekvését minden eszközzel megpóbálja elrejteni, magát pedig önzetlennek feltünteni. Az ilyen legtöbbször önmagával is el tudja hitetni, hogy ő egy nagyszerű, önzetlen személyiség. A politikai színtérre a következőképpen vetül ki ez a magatartás: ezek az egy-egy szűkebb érdekcsoportban tömörülő emberek jól tudják, hogy önérdeküket egyedül a társadalmi többség érdekeit semmibe véve, azt a magukénak alárendelve valósíthatják meg, de mivel (a gyökereiben keresztényi szellemű) társadalmi elvárás a demokráciáról és a jogegyenlőségről szól, ezért önmagukat a demokrácia és a jogegyenlőség elkötelezett híveiként mutatják be. Legtöbbször önmagukkal is elhitetik ezt. Ezeknek az érdekcsoportoknak a tevékenysége a valóságban viszont arról szól, hogy pénztőkéjükre alapozva a progaganda révén hogyan tudják a saját szűk csoportérdekük szolgálatába állítani az egész társadalmat, vagyis hogy hogyan tudják megvalósítani kisebbségi totalitarizmusukat.

A kognitív totalitarizmusban az önzés mindig összekapcsolódik a sérelem tapasztalatával, és az abból született, jogosnak érzett ellenrakcióval. Ha egy társadalmi fordulat folytán az addig sérelmeket megélt kisebbség újonnan az erőfölény pozíciójába kerül, akkor nemcsak a puszta erőfölény jogán, mint a nyílt önzés esetében, hanem mindenekelőtt előbbi sérelmei okánál fogva érzi igazoltnak a sérelmet okozókkal szembeni elnyomást, erőszakos ellenreakciót. A sérelmet okozók megbüntetése az igazságtevés elfogadott emberi módszere, a többségi kognitív totalitarizmusban azonban, ha az a cselekedetekben is megnyilatkozóvá válik -- az érzelmi túlfűtöttség miatt, ami itt az önzés és a sérelem párkapcsolatát jelenti -- nem a sérelmet elkövető konkrét személyek ellen fordul, hanem kollektivizálja a bűn fogalmát. Ez alapján a koncentrációs tábort megjárt zsidó, nemcsak a nácikat és az őreit, hanem minden németet és csatlós népét gyűlölni kezd, a feminista nemcsak azt a férfit vádolja, akitől a sérelmeit elszenvedte, hanem az egész férfi nemet, a homoszexuális ugyanezen a módon minden heteroszexuálist megvet, s folytathatnánk ezt a sort. Ezzel ugyanakkor rámutattunk a kognitív totalitarizmus arra a másik megnyilatkozásmódjára is, amikor az megmarad a szavak, a gyűlölet, a félelem szülte szenvedélyek szintjén. Amikor pedig ez a mindenütt látott, eltorzított, felnagyított veszélyérzet a hathatós propaganda révén reális társadalmi fenyegetésnek kezd el látszani, akkor erre a többségi oldal, annak legalábbis egy része, öncenzúrával s elvitathatatlan jogairól való önkéntes lemondással válaszol. Ez az a pont, ahol a kisebbségi kognitív totalitarizmus eléri, hogy önérdeke szerint befolyása alá vonja az egész társadalmat.

Teljesen egyértelmű, hogy az igazi, posztmodern, pluralista és multikulturális demokrácia megvalósulása csak akkor lesz lehetséges, hogy ha le tudja küzdeni a totalitarizmus mindennemű tendenciáját. A fönti elemzésből azonban az is világosan kirajzolódott, hogy a totalitárius tendenciák legyőzése egyetlen módon elképzelhető: ha sikerül semlegesíteni annak motivációs alapját, az emberi önzést. Erre viszont a nyugati demokrácia semmilyen kész mintával nem rendelkezik. Az önzés leküzdésére Nyugat egyetlen módszert ismer: a vallást. A modernizmusnak legjelentősebb vívmánya azonban épp a szakrális és a profán szféra szétválasztása volt, miből következően ezentúl föl sem merülhet annak a lehetősége, hogy a világias szférába besorolódott posztmodern demokrácia netalán a kereszténység, a judaizmus vagy bármeilyen más vallás önzést legyőző módszereire alapozza a maga jövőjét. Világos, hogy a politikum szférájának önmagából kell előhoznia ezt a hatalmas változást. Hogy hogyan? Fogalmam sincs. Ki kell várnia, míg kitermelődik és többséggé válik az az embertípus, aki el tudja fogadni a másik embert olyannak, amilyen, s aki önzését és sérelmeit félretéve elismeri a másik ember jogát is az ugyanolyan teljes létezésre, mint amilyent magának megkövetel. Ebből már világosan látszik, hogy a kereszténység nemcsak a szakrális és a profán szféra elválasztása miatt nem jöhet számításba, mint a politikum önzést leküzdő módszere. Azért sem, mert az igazi kereszténység célja az egoizmus teljes legyőzése, az önzéslény helyébe a szeretetlény állítása, míg a posztmodern demokrácia csupán a toleráns ember megteremtését, az emberi önzés relativizálását tűzi ki célul. Azt, hogy az ember képes legyen elfogadni, amit az állati természetként bennünk lakozó abszolút önzés sohasem tudna: hogy a velünk egyenrangú másik embernek is ugyanolyan joga van a teljes létezésre, mint nekünk. Az ember abszolút önzése, a másik ember ezen jogát egyedül az övének alárendelten tudja elismerni, akárcsak az állatok is, attól függetlenül, hogy ezt a fölérendelődést érvényesíteni tudja-e. Ha nem, az erősebbnek való behódolásukban akkor is az abszolút önzést elfogadva cselekednek: fölfelé úgy, hogy elismerik az erőfölényben lévő jogát abszolút önzése érvényesítésére, vagyis fölérendelődésére, lefelé pedig úgy, hogy abszolút önzésüket, a saját fölérendelődésüket minden erővel a tőlük gyengébbekre igyekeznek kiterjeszteni. Az abszolút önzés állati csoportokban is megfigyelhető közösségépítő szabályai szerint így alakul ki az emberi társadalom jól ismert, demokráciában is érvényesülő hierarchikus felosztása.

A posztmodern demokráciának, a kereszténységről szükségképpen lemondva, úgy látszik nem maradt más választása létfeltételei biztosítására, minthogy kivárja míg megszületik és többséggé válik a toleráns ember típusa. Ez pedig, úgy tűnik, nem a közeljövő történése. (Az emberiség olyan mértékű evolúciós ugrása volna a toleráns ember létrejötte, mint amihez hasonlítható legutóbb a neolitikus forradalom idején ment végbe.) Addig azonban igazi, posztmodern, pluralista és multikulturális demokráciáról nem beszélhetünk, legföljebb modernista, nyugati demokráciáról a többi jelző hozzágondolása nélkül.