Sáfrány Attila
Lemúriában jártam

Nettitia K. Froese: Lemúriában nem múlik az idő. zEtna-Képes Ifjúság, 2003

A minap Lemúriában jártam. A Csomolungma csúcsán lévő Négykarmú Sárkány Pagodájában, annak is a negyedik szintjén, melynek nyugati fala ablak az emlékezet idilli világába. Itt írja 26 666 napos bölcselkedő magányában a már-már őszülő szakállú bölcs, Abi al-Maarri a posztalkímia alapművét, a világegyetem összes kultúrájának minden elemét elegyítő könyvét, az Efezusi betűket. A folyamatosan készülő, szerintem 26 666 oldalas könyv a 73 év minden egyes napján az elmélkedő bölcselet egy üres lapjával gazdagodik, sőt 73 évvel ezelőtt, a világraszóló mű elkezdésekor nemzett gyermeteg, kíváncsiskodó fia, Ibn al-Mukaffa Mahfúz unszolására, vagy csak untató válaszéhségének kielégítésére, 26 666 nap után, már minden bölcsesség kezdő sorait is papírra vetette Abi al-Maarri, a nagy tudás birtokosa: "Amelyik ember gondolkodik, az játszik is." Igazi, (poszt)modern posztalkímikushoz illő zengzetes szavak ezek: mindennek summázata, az érces komolyság végtelenül súlyos gondolata, lám, a gyermeki szellem könnyed időtöltéséről, a játékról szól. A gyermeket aggá, az alkímikust posztalkímikussá tevő játékról: az énen belüli ének párbeszédének halálosan komoly játékáról. Az ezen túl való játékos továbblépés már csak a halállal folytatott diskurzus lehetne. Abi al-Maarri a szelíd mosollyal megszólaltatható örök titok faggatásáig, a kérdezés végső határáig is eljutva mondja: "A halál a legvégső válasz az élet által felvetett kérdésekre." Feltámadás nincs: ami volt, az mind elmúlik, mintha soha nem is létezett volna. Hogyan lehetnének hát az idő (a folyamatosság) illúzióját fenntartó betűk a minden tudást összegző nagy műben, az Efezusi betűk-ben?

Az oktondi fiúcskának, Mahfúznak ez a diszkontinuitásról szóló bölcsesség nehezen érthető. A betűvetés nélküli írás tudományát nap mint nap serényen gyakorló, de a szavak nélküli beszédben, az elmélyült hallgatásban kíváncsiskodó fia buta kérdései miatt folyton-folyvást megzavart bölcs, Abi al-Maarri csupán atyai tekintélye erejével tudta elfogadtatni vele, hogy egyedül a jelen pillanatai léteznek, melyek között semmiféle kapcsolat nem létezik. Miként a keresztény bölcs, Ágoston kifejtette: az idő jelen a múltban, jelen a jelenben és jelen a jövőben. Ám Abi al-Maarri ezen alkímikusok által jól ismert gondolathoz humei okfejtéssel még hozzáteszi, hogy nem áll fenn kauzális kapcsolat két egymást követő pillanat között. Az ostobaság a nyulat üldöző kutyát látva azt hiheti, hogy a nyúl a kutya előidézője, vagyis a nyúl az ok, a kutya az okozat, mint ahogy az időt tételező gondolkodás ostobasága is úgy véli, hogy az előbbi pillanat az őt követőnek az előidézője.

Ketten élnek a gondolkodásnak, az éntudatnak a házában: Abi al-Maarri és Mahfúz, az apa és a fia, az agg és a gyermek, a tanító és a tanítvány. Ez a világ legmagasabb pontján lévő otthon, a Négykarmú Sárkány Pagodájának négyszintű épülete, szerintem, Jung éntotalitást jelképező mandalája. A két lakó, úgy tűnik, funkciói szerint világosan elkülönített viszonyrendszerben él egymás mellett, s így kettőjük összege adja a énlátszat egészének a megjelenülését: a gyermekaggságot. A női ölet nem ismerő gyermek, Mahfúz, még csak kétszer hetvenhárom évet megélt, reszketeg lábú öregember, míg idős atyja, Abi al-Maarri a gasztronómiai és az egyéb, köztük a nők íze ajándékozta élvezeteknek hódoló véngyermek. A maguk módján tehát mindketten gyermekaggok ők, épp ahogy az énbeli énekben is egybefolynak a tulajdonságok, s így a különböző részéneket egyedül az általuk szabadon elfogadott szerepkör szerint lehet beazonosítani. Mahfúzból így lesz gyermek, tanítvány és fiú, Abi al-Maarriból agg, tanító és apa. Magyarán: az ő időt megelőző szabad döntésük arról szólt, hogy eljátsszák ezen ellentétes, egymást kiegészítő szerepeket. Mert aki gondolkodik, s ez az én (cogito, ergo sum), az játszik is!

Az én viszont egyetlenegy, hiszen életében az ember mindössze egyetlen könyvet írhat, ezért az elvállalt szerepben mindkettő tulajdonságai egybefolynak: oktalannak látszó kérdéseivel és bátortalan ellenvetéseivel Mahfúz oktatja tanítóját, miközben Abi al-Maarrit a kételkedés gyermeki félelmei gyötrik, amit a mesteri póz dühkitöréseivel próbál leplezni. Mahfúz az, aki tudja, hogy a Négykarmú Sárkány Pagodájában nem múlik az idő, hiszen ami nincs, az nem is múlhat, s Abi al-Maarri az, aki, bár a jelen pillanat egyedüli létezését hirdeti, görcsösen kapaszkodva a számokba, bölcselkedésre kijelölt 26 666 napjával, az idő tudattalan őre. Még az apa-fiú viszony tulajdonságai is egybefolynak, hiszen fogadott fiát Abi al-Maarri nagy művének kezdetekor nemzette, vagyis Mahfúz annak a kérdésföltevő ösztönzésnek a megszemélyesítője, ami a gondolkodót gondolkodásra serkenti. Szerzői szempontból tehát a kérdező Mahfúz az apa és Abi al Maarri, a válaszadó gondolkodás a gyermek.

Íróvá viszont csupán a második könyv avathat. Ez a második könyv pedig egyedül a halál könyve lehet. Az élet könyve mellé le kell tenni a halál könyvét is, s akkor a halál ítéletet mond az élet felett, az élet pedig értelmet ad a halálnak. Az életet élni és írónak lenni ugyanannak a dolognak a két arca. Az ember a választható lehetőségek tárházából az életét úgy komponálja, ahogyan az író a művét, míg a művész a művét olyannak alkotja meg, mint amilyen az élet. A két szabad akaratú aktivitás közös vonása a kompiláció, a válogatás a lehetőségek tárházában. Ebben különbözik a művészi teremtés az istenitől. Isten mégis egy művész, hiszen alkot, újat hoz létre, és nem kompilál. Ezt ugyan már nem mondja ki Abi al-Maarri, de szavaiból kikövetkeztethető, hogy az igazi, alkotni tudó művész Istenhez hasonlóan cselekszik. Lehet, hogy rossz a stílusa, mint amilyen az Istennek Abi al-Maarri szerint, de legalább képes az új elgondolására és megalkotására.

A háttérben azonban van egy harmadik szereplő is, a ház ura, a nagyméltóságú Euszébiosz Eusztathiosz, akinek örökös hivatkozási pontja Szenkuthy. Ki ez a Szentkuthy-rajongó, háttérben létező görög nevű valaki az ének belső világában? Okkal nem közvetlen szereplője a Négykarmú Sárkány Pagodájában történteknek. Ő az énnek az a(z F. J. J) néven nevezett külső megnyilatkozása, amit az emberek ismerhetnek (többé-kevésbé). Az énnek az az eljátszott szerepköre, ami kívülről engedi láttatni magát. Mahfúz és Abi al-Maarri révén viszont ennek az énnek a rejtett, belső oldalával találkozhatunk. Az embereknél, a legközelebbiek kivételével, örökké rejtettek maradnak az énnek a belső megnyilatkozásai. Művészi bátorság szükségeltetik ezek felmutatásához, s ha ez a feltárulkozás művészi képességgel is párosul, akkor a magamutogatás emberi szenvedélyét fényévnyire túlhaladva a művész nemcsak megosztott önmagát szerepeltetve hozza létre művét, hanem művén keresztül önmagát is újból és újból megalkotja. Ez pedig az igazi művészet, az isteni munka jellemzője. Az ilyen munka az olvasót, a hallgatót vagy a szemlélőt is be tudja vonni az alkotás hatáskörébe. Ebben az esetben, szerintem, vitathatatlanul erről van szó.

Lemúriában járva szemtanúja voltam egy olyan párbeszédnek is, amit Nettittia K. Froese nem jegyzett le. Ezzel fejezem.

"Atyám, ugye a megírt mű nem attól jó, hogy terjedelmes? - kérdezte Mahfúz, a tudásra éhes gyermek.

Kérdésedben már benne van a válasz, fiam. A megírt mű attól jó, hogy jól van megírva. S akkor van jól megírva, ha terjedelme, a fecsegésnek hódolva nem lépi túl az írói szándékban tudattalanul kijelölt határokat.

Megbocsáss, atyám, értetlenségemért, de akkor miért van az, hogy arról a létező vagy nem létező irodalomról, amelyben többek között rólunk is írnak, olyan sokan azt mondják, hogy lassan elsorvadó, haldokló irodalom? Ezek szerint nem azért hangoztatják ezt, mert most kevesebben és kevesebbet írnak, mint azelőtt?

Abi al-Maarri, minden bölcsesség birtokosa, tűnődve simított végig már-már őszülő szakállán. Fiam, nemesen terméketlen ölemnek gyümölcse, a halál ad választ minden kérdésünkre, sokszor az igazgatja a tetteinket is, mert az ember képtelen elfogadni az idő múlását, s mindent megtesz azért, hogy fenntartsa annak a látszat-létét, amit már örökre elsodort az idő.

Ezerszer bocsánat, nagy tudású atyám, de nekem úgy tűnik, hogy ezzel nem a kérdésemre válaszoltál. Vagy úgy kell értenem ezt, hogy az ember mindig arról írja az egyetlen könyvét, úgy beszél és úgy cselekszik, amilyen ő maga? Ha élet van benne, akkor az életről írja az egyetlen könyvét, az életről beszél és az élet szerint cselekszik, ha viszont megkeseredésében észrevétlenül beléköltözött a halál, akkor a halálról írja a könyvét, mindenben a halált látja, és a tettei is a pusztulást szolgálják? S mivel csak kevesen tudnak szembenézni a halállal, ezért úgy menekülnek tőle, hogy másokba, a tőlük idegenekbe vetítik ki azt? Magukat ezért mutatják be életük fiatalkori, idealizált virágzásában, másokat pedig, a tőlük idegeneket, ezért festik le a pusztulás legborúsabb színeiben? Vagy talán arra kell gondolnom szavaid nyomán, hogy azért beszélnek másokról a halál jelzőivel, mert képtelenek elfogadni az idő szülte változásokat, s visszasírva régi szerepkörüket, a régi gondolkodásmódot, a régi viszonyokat, minden erejükben azok látszat-létének a fenntartására törekszenek? Emiatt azokról a dolgokról, melyek e régi viszonyok, gondolkodásmód és szerepkör megváltoztatásával fenyegetnek, a halál, a pusztulás jelzőivel, vagyis megsemmisülésük hőn óhajtott vágyával beszélnek. Vagy arra gondoltál, hogy minden, ami egyszer létrejött, az el is múlik, s ezért semmi különös sincs egy agonizáló irodalomban? Akkor viszont nem értem, hogy miként lehet haldoklónak tekinteni azt az irodalmat, amelyben olyan művek születnek, mint az is, amely mi kettőnkről szól. Euszebiosz Euszthatiosz egyik barátja, a nevét már elfelejtettem, azt állította, hogy ez az egyik legjobb alkotás, amit az utóbbi időben olvasott. Vagy az járt a fejedben, hogy az élet könyve mellé meg kell írni a halál könyvét is? S hogy ez a megnevezett, létező vagy nem létező irodalomra is vonatkozik? Ha létezik, akkor azért, hogy értékelni tudjuk azt; ha nem létezik, akkor pedig azért, hogy nemlétét megállapítsuk.

Abi al-Maarri mélységes gondolataiban elnehezült szempillái erre hirtelen felpattantak, s úgy nézett oktondi, kíváncsiskodó fiára, mint aki most veszi észre, hogy ott van a közelében. A kérdően rámeredő szemből megértette, hogy valamit válaszolnia kellene. Arra gondoltam, hogy ideje volna belekezdenem a második könyvem megírásába - mondta. Megnyugodott, mikor látta, hogy fia - vagy azért, mert megelégedett a válasszal, vagy azért, mert értelmetlennek látta a további faggatózást - gondolataiba merült. Minden ember életében egyetlen könyvet ír, de csak a második könyve avathatja íróvá - tette lezárásképpen hozzá Abi al-Maari."