Samu János Vilmos
Dionüszosz egyik haláláról

Történt egyszer - jóval azután, hogy a Kedves álmot látott és valamelyest hűtlenül, döntése szerint a szigeten maradt, mert sóvárgó-gyengéd gondolatai egyre csak sokasodtak és számosak lettek, mint a tenger fövenye -, hogy a Mámoros-Szétszaggatott, borostyánfüzér-koszorús, oroszlánon lovagló elrévedt pillantásokat vetett a bíborszín-tajtékos, ringó-ingatag hűvös víztömeg felé, és miközben a bensőleg nyugtalankodók jövővel terhes emésztő szorongása meg-megremegtette a hasfalát - ha istenekkel nem is, de félig halandókkal megesik az ilyen - egyszerre csak valami melegség rohanta meg, akárha az alkonyi nap vérétől átitatott forró égpalást hullanék a nyakába az éjszaka elől menekülőben, és a szíve hatalmasan kalimpálni kezdett. Alighanem a merengésre és jóhiszemű-naiv ábrándozásra való különös tehetség tette, hogy a törékenységében és elragadóságában, virágos-szeplőtlen, szökellő könnyed, megigéző-tüneményszerű Kedves látványa elszorította a lélegzetét és föltüzelte nekilendülő, amúgy is könnyen nyugtalankodó szívét, mert csak a hajnali fehér szirmok érintetlen harmattisztaságáról szőtt álmok bizonyulnak megfelelőképp termékeny talajnak a hasonló látványok ilyetén megszívleléséhez, annál is inkább, mert amit látott - bár bizonyos ingerkedő kellem semmiképp sem tagadható el tőle - éppen csak egy kicsit volt átlagon felülinek mondható.

Dionüszosz rövidesen megszomorodott, és a körötte tolongó félelmek meg keserűség elhatalmasodott a kedélyén. Sem tisztaság, sem harmatos szirmok - gondolta. Legfeljebb, ha valami várakozásféle...

Ezután a szétszaggattatás következett, majd végleg eltávozott Naxoszról ... Egyedül.

Egyesek tudni vélik azonban, hogy indulás előtt még egyszer visszatekintett, és mélységesen komoly arca elképzelhető remény nélkül, de megrándult, és besüppedő szája szeglete elmosolyodott kissé, mint amikor vihar után az összekócolt felhők megrázzák magukat, és a mögöttük reszkető halványka hold bátortalan ezüstcsókot küld a földúlt tengernek.