Samu János Vilmos
Bezárni a kapukat

Amikor Dionüszosz a kapuhoz érkezett, rongyos ruhában, mezítlábasan, elrejtve fátyolos tekintetét, és szegycsontjáig kókadt kócos fejjel, meg-megálló, bandukoló-kétségbeesett szívében (ökölnyi nagyságú szorgos, véres-meleg szerv a mellkas hézagos-táguló szerves harangjában) oly hatalmas szomorúság és keserű fájdalom árasztotta omlékony-sötét, befelé sugárzó rettenetes halálfényét, amilyet csak az Istár harmonikus-páratlan, törékenyen elragadó ellenállhatatlan csáberejét is elhomályosító indakezű Gyermek, a Nefertuméval, Helénáéval, az Enkidut megkísértő papnőével, Remedioséval is összemérhetetlen szépségű, lótuszvirág illatú megroskadt Gallyacska véghetetlen reszketés éjszakája sodor, amelyet roppant és a megtalálhatatlan anyácska-lélekből elővibráló gyémántos könnyektől elmosódott rajzolatú mandulaívek zárnak csillogó szemekké, a rosszul végződött dromológia-kaland mitikus madárszárnyakon (Aprilia) lebbenő átmeneti rítusának (Virilio), a balesetes becsapódás szerelmes-epekedő, fájdalomba fogyatkozó, az égcsegelyből kifelé hulló sötétségrongyokba csavarodott hold puha szárára függesztett, sós, súlyosan szétgördülő cseppekbe szivárgó könyörgő tükörré; mert Gallyacskának Kedveséről, a gonosz szellemek miatt kimondhatatlan nevű Másik Gyermekről, Dionüszosz Drága Barátjáról, a Szépségesről és hatalmas tüdejűről elfelejtette valaki, hogy az istenek közül való, és az olyannak nem eshet bántódása.

A díszítetlen ólomkilincs lebillent, és a rozsdás nyikordulás után az érzéki keblű, telt ajkú-könyörtelen, varkocsos Ereskigál jelent meg, karját szemére emelve, hogy lefelé csüngő hegyes-karomszerű ujjai közt megtört a forró-vakító, tűző-elviselhetetlen arany (nap)fény-Marduk mosoly.

A harang belsejében van egy "csöndcsücsök, amelyben elférünk összekuporodva."

A (szerencsére) divatjamúlt szív körüli harangokban bőven van hely, mondta Dionüszosz, úgyhogy nem szabad még elmenni, hanem akár a téli vihar közeledtével, vagy a Félsziget bódító-édes-száraz nedűt termő, Dionüszosz Legdrágább Barátja számára kedves szőlőtőkéit ostromló hullámverés alkalmával, a gördülő mennydörgés-Ciklonharag-megvillanó túlvilágszemfény selymes kisülésekor, be kell csukni a kaput/határt, Alvilág Királynője, be kell csukni a kaput, Ereskigál, nem engedhetsz be senkit, ugye hallod...

A pupilla tágító világosság, a vakító fehérségzápor-Sammas tündöklő figyelme, meg a parancsolónak tetsző, meg-megremegő fölszólítás mellett alkalmasint már senki sem látja, hogy Dionüszosz és valamennyi tagja-mámoremléke, féltő szeretet rezdülése, akár a bármit föláldozó, néma, kimutathatatlan könyörgés, alázatosan a küszöbnél térdel, és tenyere a porban. Hiszen Dionüszosz varázsolni akar, csak most az orráról potyogó gömböktől nem tudja, miként tegye.