Samu János Vilmos
Inter-faeces

(Minden valószínűség szerint ehelyütt egy mitikus madárról szóló vágta-történetnek kellene állnia, amelyben a megint csak mitikus, keserű Etana király a véletlen, meg a digitalitás által megteremtett szupra/szubkonceptuális vákuum csillagegén úgy kapaszkodik az őt hátára vevő sas tollába, hogy közben közvetlenül érinti a szöveg cselekményszintjének feltételét jelentő Másikat, valamely motorkerékpár-szerűen megszerveződő technikai tárgyat. De ez a mese nem áll itt. Távol van, úgyhogy a türelmes olvasó majd bizonyára elképzeli magának...)

A technikai civilizáció teremtette átmeneti rítusok, amelyek a piknoleptikus érzéketlenség stádiumainak váltópontjainál esedékesek mint az önmagukat generáló sebességek, a logikai paradoxonok zuhanás-élményének (a lét önmagába zuhanó űr) egymásra hatása, olyan jelenleg/átmenetileg jelentésentitásként megjelenő szöveg(ön)értelmezést írhatnak le, amelynek sebességmivolta összevág az átmeneti rítusszerűség tudatosításának szubjektumfüggetlen szemantikai-kognitív elmozdulásával. Mindez természetesen a "megelőző" szöveg által motivált, és ilyesformán, azon túl, hogy egy remitizációs-ironikus, töredezett-nyelvi, dromológiai és jelentésellenes verbális ritmusba töltődik, pontszerűvé/kioltódóvá módosítja az egyébként kitapintható előfeltételekre támaszkodó, a fétisizált technikai tárgy irányában (továbbra is) elkötelezett elméleti affirmációt, amely nem folytatja az előszöveget (szó sincs archetextusról!), nem csatlakozik annak nyitott helyeihez, sőt ki sem egészíti az esetleg homályos bekezdéseket, de még a hipertextus linkjeiből nyiló új szövegekhez hasonló mellérendelt vonatkozásokat sem állít föl, hanem akár egy (ürüléket) elvezető csatorna megteremti az átmenet, a Másik mediálásának akár szemantikai, akár grammatikai súrlódás-előfeltételét, a mindig tovább vezető út elhanyagolható-szükséges kimenőjét/nyílását. Ezen a ponton talán utólagosságról sem beszélhetünk - reflextív viszonyról nyilván szó sem eshet: mind a jelentés, mind pedig a reflexió perspektívája (mert hogy itt a reflexiónak nincs tárgya, azt szinte rösteljük kimondani!) eleve hozzáférhetetlen, a tudatosítás a sebesség és az átmenet köré fonódik, Zú és üldözői már rég elhagyták helyüket (mostanra pedig megint) - és jelentéslebomlásról/elkülönböződésről sem, mert a technikai tárgyban megragadott nonverbális, nem jeltárgyi értelemben vett referencia olyképp biztosítja textuális erőfeszítéseink ingatag hitelét, ahogyan az orgazmikus üvöltések (mondjuk Istár, vagy nyilván a szajha Ereskigál esetében) (meg)csaló rituálé elemei konstituálják a váltó/Másikhoz vezető, mindig új/eredendő csábítást.

Ha a diszkurzusba töltődő Etana-keserűség szexuális feszültségének testi viszonylatai, a zsigerek mélyében szunnyadó jelentéstelen lendület-fertőzések-közvetítés függvények szöveg mögötti idő-elkötelezettsége mint a referencia végső/leellenőrizhető irányeleme az újabban megjelenő jelsor (a most történő szöveg!) bizonytalanba közvetítő jelentéktelenségének meghatározó területeként viselkedik, úgy az a teljes (az utólagos és az Etanáét is magába foglaló) koncepció hulladékjellegére hívja föl a figyelmet, ami az utólagosságot majdnem fölfüggesztve egy nagyon sajátos "visszautalást" jelent: Varázsló Zú láthatóvá lesz mögöttünk, hiszen a sebbességi teljesítményként vázolt utószöveg a mediálás/továbbsiklatás révén cél/tárgytalanul oldódik a mozgásba, amely vektoriális-jelentés nélküli, de az el/tovacsúszásban prim(ordi)ális, és megköveteli a maga elrugaszkodási (ürülék)pontját (Etana és Zú története), amelyben detektálható a mozgás, és amely a nyelv - egyébként túlnyomórészt - anyagi aspektusainak posztdiszkurzív inkarnálódása, ha, analogikusan, a modern társadalom strukturált viszonyai közepette a funkcionálásnak ellenszegülő, ám elkerülhetetlen szemetet (dreck) a strukturáló diszkurzus makacs megtestesülésének tekinthetjük.

Így alakul, hogy folyó mondandónk - egyébként nem egykönnyen megragadható - tárgyisága, amelynek viszonylag kevés köze lehet a tulajdonképpeni szöveghez (ugyan mi köze a tinta vegyületének és a papírnak, a számítógép kódjainak a fejtegetett jelentéshez?) titokzatos szerelembe vegyül az elhagyott faeces súrlódási felületként kezelt korpuszával, az ugyanígy objektum-természetében elhanyagolható-aszemikus (a szövegjelentés szempontjából tárgyként nem létező) súrládási felülettel, amely mindig jelen van az útószövegben (akárcsak a papír anyaga, vagy a monitor), sőt lehetővé teszi-közvetlenül érintkezik vele, és ebben az összeérésben maga is inkarnálódik. A szöveg létmódja a megértését kísérő ontologikum temporális határozványaként tulajdon kereteit/ál-rögzítettségét legfeljebb a jövőbe nyitott ismételhetőség, a jelölők szemantikai elkötelezetlensége miatt érvényesítheti, ami természetesen a keret szüntelen szétnyílásához vezet(ett az elmúlt évszázad valamennyi releváns filozófiai fejleményében), és ezért az egykori objektum helyén csupán a jelek megjelenítésének pragmatikai-konkrét, köznapi adaléka marad: a kellő figyelem híján autonómiát vesztő, látszólag lényegtelen betű-festék (újra kiemeljük, ennek semmi köze a jelhez!), és minden egyéb, amire rámutathatunk (szó szerint), és ami a jelölőfolyamatból végsősoron ki/hátramarad, ám mégis nélkülözhetetlen. Zú története kezdetben tárgy nélkül való, ám az őt követő kommentárban megtestesül, és minthogy eme megtestesülése éppen összevág a a súrlódásban elrugaszkodó folytatólagos affirmáció külső/a jelentés kialakításába közvetlenül nem avatkozó materialitásával (a betű festékje), azon túl, hogy tulajdon szövegszerűségéből kilépve (a tulajdonképpeni textus mint jelentés a fentiekben leírt módon távol van), annak mintegy hátrahagyott ürülékeként direkt módon érintkezik az extratextuális dimenzióval, elérhetetlen elválasztottságában mégis mindenestül benne foglaltatik a most történő fejtegetésben, ennek a Másikjaként viselkedik.

Azonban még mielőtt kicsattanó örömmel fölfedeznénk, hogy voltaképp egy interfész felületét dolgoztuk ki, amely a szemantikum és vonatkozó különnemű, végső soron régen eltemetett referenciamező információ-cseréje előtt nyitja meg az utat, ami fölfüggeszti a szöveg lezártságát meg jelentéstani, sőt szemiotikai leírhatóságát is, meg természetesen a referencia mint olyan értelmét, hiszen a kialakult kapcsolat révén a heterogénnek előfeltételezett dimenziók következmény-súlyosan összemosódnak, érdemes lesz számolni egy problémával: ha az új tárgyiasulás/megtestesülés (a kommentár jelseregének anyaga) nem azonos a Zú-szöveggel (az imént említettük, hogy a textus temporális tartama különböző jelölőfolyamatot indít be), akkor miért mondjuk mégis, hogy az összekapcsolódás megtörtént? Ha a szövegek jeltestének kizárólagos elemzése a szemiózisból kimaradó/elváló fejleményekhez vezet, és eme fejlemények egy későbbi szemiózis folyamatába kapcsolódnak, vajon nem téves-e azt gondolni, hogy az eredeti szöveg is részt vesz az újonnan kialakult viszonyokban?

Az utószöveg, görcsös-igyekvő elkötelezett erőfeszítéseink, Etana király vágtájának halvány-elméleti tanúja a Másikra tekintés dromo-kinetikai aktusában éppen a Másikat materializálja tulajdon lehetőségi körébe vonva mint önnön tárgyiasulásának feltételét, és amennyiben ez a titokzatos Távollevő/Másik a létalapja, tulajdon testével anyagiasítja a tulajdon lényegét. Vagy másként: a Zú-szöveg (szemantikai síkja) elérhetetlen elválasztottságában, ahogyan fentebb mondtuk, benne foglaltatik a most történő fejtegetésben, akárcsak a megjelenítés anyagi (elengedhetetlen) többlete, a konkrét "betű"/jelek anyaga, eme minőségben azonosak egymással, és minthogy ilyeténképp a szöveghez képest Másikként megjelenve tovább nem differenciálhatók, még ha egy újabb szemiózisban ez esetleg lehetséges is volna (az esedékes szöveg viszonylatában kirajzolódó Másiknak elsősorban a távolléte számít, milyenségéről beszélni értelmetlen), a tökéletes öszeolvadásuk Zú megtestesülésével egyenértékű, ami pedig továbbá az utószöveg jelentéstani (tehát textuális) Másikjának/kiváltójának megtestesülése is az adott szöveg saját keretein belül. Ez pedig számottevő/a nyelvből való szövegszerű kilépésről beszámoló fejlemény.

Dehát érinthető-e a radikálisan különböző egzotikus, a csábítás ellenállhatatlan-promiszkuitív gravitációjának háttér titka, a vulvaszerűen egyre tovább (át)vezető (seducere!) periférikus-excesszív vonzerő (Baudrillard: strange attractor) kivüliség-régiója, amely az ég (meg persze Zú) csillagainak hipnotikus táncát is koreografálja egy különös totem/Tárgy körül ("Végül is a másság alakjai egyetlen alakban összegződnek: a Tárgyéban."¹), amely néma, szenvtelen, kiszámíthatatlan, aleatorikusan sorsszerű szeszélyes-rettenetes, kivédhetetlen-lenyűgöző mindenható megjelenésében (pl. a motoros baleset sebbesség/ritmusváltása, amely "az addig megszokottat többnyire fölrázza kissé" és az elméletet kidolgozó/elfogadó számára sós/tapintható illusztrációját adja a dromológia dimenzió-váltásának, az elérhetetlen ezért további intellektuális mozgást provokáló menekülőnek) a differenciális struktúra előtt jár, és obszcén önfeladást provokál (az önfeladás mint az identitás fraktúrája az állandóság tagadásával a módosuló-haladó, tartam-intenzitásba lendülő temporális létmódot generálja, úgyhogy a pillanat sebbeség-fölfüggesztésének voltaképpeni üzemanyaga), mert bekeríthetetlen és sohasem számonkérhető, mert mellette fagyoskodik a túlságosan is föltérképezett/behatárolt/elméletileg kifaggatott-leírt szubjektum, mert ez a mindent elindító vonzás egészen egyszerűen: Más. Vajon fölvázolható-e egy olyan konstelláció, amelyben egy jelentés-jellegében fölismert differenciális struktúra működési reflexeit megőrizve egyhelyen megfér/ütközik a Másikjával, és ez a közvetlen kapcsolódás nem vezet rövidzárlathoz/sebbességtöréshez-megálláshoz, lacani értelemben vett pszichózishoz, ami ellehetetlenítené az elemzettet és elemzést, a megszólalást és a folytatást? Meggyőződésünk, hogy igen. Néhány péda alátámasztásul:

A bűnbeesést követő (egyik) ősjelenet, a Földi Paradicsomból való kiűzetés, amely az emberpár meztelenségének fölismeréséhez és a szégyenkező rejtőzködéshez vezet, mint olyan következmény, ami "vizuális jelenségek meglepő sorozata, nem pedig - ahogyan szívesen ismételgették - szexuális felfedezés"², számot ad egy korábban Másként tételezhető viszonyról, amely az érzékelésváltást követőleg különül csak el. Ádám és Éva a kezdetektől ruhátlanok, a ruhátlanság tehát az édenben is jelenvaló, de minthogy nem foglaltatik a (meg)látás tagoló műveletébe az adott körülményeken kívül áll, senki sem érzékeli/tulajdonít neki jelentőséget, de nélküle lehetetlen lenne a dromológiai tovasiklás (a váltást éppen az érzékelteti, hogy egy előzőleg meglévő, ám marginalizált/távollévő elem a rendszerbe kerül, és megváltozik az összjelentés). A meztelenség ténye önmagában semmi esetre sem többlet (mindig itt volt), de csupán az érzékelése, ami a másik sikeres csábításának és elmenekvésének hátrahagyott struktúra-elem héja, egy olyan mementó, amely jelzi, hogy a már megint messzire száguldott Másik az imént még benne volt viszonyainkban, elérhető közelségben, csak éppen fölismeretlenül. (Eme logika szerint Ádám és Éva bűntelenül szeretkezhettek a marokba való, gömbölyű-kemény, nehéz (mell)almák hullása fölé legyezőszerűen emelkedő almafa oltalmában, amelynek levélrezgése-vágyreszketése az üvöltéssé erőltetett kielégülés-sóhajok édes-kéjes rohamának ujjongó-ártatlan ünnepe volt; sőt, ebben az állapotban a vállalkozó Juliette és rendesen tapasztalt Noirceuil szodomita-kollektív, kombinatorikus-képzeletgazdag játszadozásai is elfogadhatóak - lennének.)

Roland Barthes értelmezése szerint³ az incesztus szubverziója nem annyira a morált érinti, mint inkább a jólnevelt, elkülönítésre törekvő paradigmát, amely sohasem engedheti meg a kódok összemosódását/átfedését. Amennyiben valaki a lányával közösülve női gyermeket nemz, majd őt a fiához férjhez adva vele is kéjelgésre vetemedik, úgy olyan személlyel kel egybe, aki egyszerre a lánya, a menye és az unokája (Sade-nál ennél jóval bonyolultabb kombinációk is előfordulnak!), szóval ugyanazon jelöltet halmozottan érintenek az eképp összezavarodó/elválaszthatatlan jelölők, amelyek bár denotatív teljesítményükben tanácstalannak/tehetetlennek bizonyulnak, végső soron egyetlen a játékban szereplő elemet sem nélkülöznek, legfeljebb egy/két különbségtevéssel kevesebb válik lehetségessé, és eme átfedésben/érzékelhetetlenségben (de közvetlen közelben) megférkőzhet a Másik: elkülönítve a meny-unoka-lány "komplexumot", és egy másik vérfertőző gyakorlatban rekonstruálva nem kapunk egyetlen jelenséggel sem többet. Amikor valaki a gyermekétől született gyermeket rontja meg, ugyanazt teszi, mint a sade-i kéjenc, csak ez utóbbinál mindig jelen van egy további viszony is, amely többletként/Másikként viselkedik, a kivitelezett incesztusban kifejtést követelve (csábítás, kinematikai-temporális hívás).

A Test bármit beárnyékoló salakos-nyirkos szeplős-bibircsókos erőszak-misztériuma, az élősködésláncolatok föltárhatatlan-idegen önelvű szelvényhálózata, a hús véres televényének idegen bugyborékolása (figyeljünk David Lynch Radírfejére, tulajdon kromoszómáink bizonytalanság-produktumára, vagy arra a gyakorlati filológiára, amit Patrick Bateman végez!): a karnyújtásnál közelebb eső, mindig kisikló öntörvényűsége miatt analitikusan behálózhatatlan idegenség, amely esetleges és végtére a biomasszában összekocsonyázott sokrétű szervességhez kapcsolódásában éppoly egységes-kapcsolódó, mint tulajdon epidermáján belül. (The internal organs are parasitic upon one another; the organism as a whole is parasitic upon the world. My "innards" are really a hole going straight through my body; their contents - shit and tapeworm - remain forever outside of and apart from me, even as they exist at my very center. The tapeworm is more "me" than I am myself. My shit is my inner essence; yet I cannot assimilate it to myself, but find myself always compelled to give it away.⁴) A Test, amely "át van itatva történelemmel" (Foucault) és úgy képezi identitásom alapját, hogy a föntebb idézetteken túl még önnön kontinuitását is gyakorta föladja; a véletlen gyönyörű-tragikus (Nietzsche) villámainak gyűjtője-elvezetője, amely távolságából kifolyólag a Tárggyal áll szoros kapcsolatban, és mert itt van és nem érinthetem, mert minden érintés rajta keresztül vezet⁵, azt mondatja velem, hogy "Végérvényesen más vagyok. (...) Az igazi vágy utolsó nyoma is kiveszett belőlem. Csak valami emberietlennek engedelmeskedem, ami nem a bensőmbe, hanem csakis a világ jeleinek objektív és önkényes hányattatásaiba van beírva. (...) Ez a másik, amikor megjelenik, egyszeriben birtokol mindent, amit tudni nekünk soha nem adatik meg. Benne van a titkunk és belőlünk mindaz, ami már nem tartozik az igazsághoz."⁶, ha pedig mégis megközelítjük, az csak borzongás és szégyen árán lehetséges. (Giorgio Agamben: "shame is the index of the shuddering proximity of man to himself")

Jegyzetek:

Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája. Budapest, Balassi Kiadó, 1977. A tárgy mint idegen vonzerő, 145. o.

Paul Virilio: Az eltűnés esztétikája. Budapest, Balassi Kiadó, 1992, 54.o.

Roland Barthes: Sade, Fourier, Loyola. Budapest, Osiris, 2001. A kéjenc poétikája, 171. o.

Steven Shaviro: Doom Patrols. http://www.dhalgren.com/Doom/ch10.html (A belső szervek egymáson élősködnek, a szervezet mint egész pedig a világon élősködik. A bélrendszerem/bennsőm valójában egy a testemen keresztül vezető csatorna, amelynek tartalma - szar és galandféreg - mindig rajtam kívül, és tőlem elválasztva marad, mégha lényem közepében is található. A galandféreg inkább részem, mint én magam vagyok. A szar a legbennsőbb lényegem, pedig nem tudom magamhoz hasonítani, hanem mindegyre arra kényszerülők, hogy túladjak rajta.)

Lásd még Miroslav Petříček fejtegetéseit az orról és látómezőről. Miroslav Petříček: Znaky každodennosti. Prága: Herrmann a synové, 1993. Úvaha o neviditelnosti nosu. 71-75. o.

Jean Baudrillard, i. m. 146. o.