Sebők Zoltán
Vírusok kora

Az 1990-es évek elején meghívást kaptam egy nemzetközi művészettörténeti tanácskozásra, melynek az volt a témája, hogy meghalt-e az avantgárd, illetve, hogy milyen esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti magatartásnak. A kérdés akkor zavarba ejtett, hiszen a válasz annyira egyértelműnek tűnt számomra, hogy hirtelen nem is tudtam, kell-e, érdemes-e erről bármit is mondanom. Elvégre még a kívülálló számára is nyilvánvaló, hogy az avantgárd művészet, amely egykor a "régi ember", a polgári értékrend, az egész hagyományos társadalmi szerkezet elleni heves tiltakozásként jelent meg, mára már "csak művészet", amit a polgárság rendszerint önnön dekorálására használ. A véletlen azonban úgy hozta, hogy akkoriban került a kezembe egy cikk a komputervírusokról, melynek szerzője az a Fred Cohen volt, aki 1983-ban, tehát épp a rettegett HIV-1 nevű kórokozó felfedezésének évében útjára bocsátotta az első "hivatalos" számítógépes vírust. Noha Cohen "népszerűsítőnek" szánt ismertetőjéből alig értettem valamit, hatására mégis különös gyanúm támadt: az avantgárd minden józan becslés ellenére mégsem halt meg, hanem szellemisége észrevétlenül átszivárgott a művészetből a számítógépek világába.

Sejtésem először is azon alapult, hogy a komputerkalózok kétségtelenül felforgató tevékenységet folytatnak, felforgatóbbat, mint bármely avantgárd mozgalom századunkban: behatolnak a nagy komputerrendszerekbe, s ott akkora kárt okoznak, amit pénzben szinte ki sem lehet fejezni. Hogy csak egyetlen, bár későbbi példát említsek, a Fülöp-szigetekről indított Love Letter vírus, amely 2000-ben hat óra alatt végigsöpört Európán és az Egyesült Államokon, közel hárommillió számítógépet fertőzött meg, a keletkezett kár pedig szakértői becslések szerint több mint nyolcmilliárd dollár.

Akárcsak az avantgárd, a számítógépes kalózkodás is mozgalmi jellegű, jobbára internacionális, nihilista és persze igencsak erkölcstelen. A virális programokban fontos szerepe van a véletlennek - amit már a dadaisták is istenítettek -, humor is akad benne bőven, maga a komputervírus pedig, miként az 1960-70-es évek domináns művészeti irányzata, tulajdonképpen nagyon is konceptuális: racionális agymunka eredménye, méghozzá adott esetben igen magas szintű agymunkáé. S tényleg, alig kellett néhány évet várni, hogy az analógia máris valóságossá váljék, hiszen a concept art mintájára 1995-ben Concept néven tűnt fel egy új számítógépes kórokozó.

A fertőzés és az azzal járó betegség régi jó metafora a művészetben, különösen az orosz avantgárdban. Már Lev Tolsztoj azt állította, hogy a művészet, akár a betegség, fertőzés útján terjed. Az ember azt hiszi, hogy csupán szavakat olvas, képeket néz vagy zenei hangokat hallgat, de titokban megfertőződik, s csak jóval később veszi észre, hogy annyira megváltozott az élete, mintha megbetegedett volna. Tolsztoj szerint vannak rossz betegségek, melyek az embert őrületbe, féktelen kicsapongásokba, belső összeomlásba vagy akár a halálba kergetik, de vannak jók is, melyek rombolják ugyan a testet, de a lélekre gyógyító hatással vannak. A művészet, ha sikerül megfertőznie az embereket, mindkét betegségtípust előidézheti. A művészet közben se nem jó, se nem rossz, hanem csupán valami meghatározatlan szimptómájú betegség, amelynek lehetséges következményei igen sokfélék lehetnek.

A láthatatlan bacilusok (vagy "járulékos elemek") ehhez hasonló metaforáját használja Kazimir Malevics, az orosz avantgárd központi alakja is, amikor a művészet eredetének és hatásának magyarázatára tesz kísérletet. Véleménye szerint az ember csak azáltal válhat művésszé, ha bizonyos vizuális bacilusok megfertőzik. E bacilusok tudattalan vizuális benyomások, amelyek észrevétlenül az ember egész érzékelő rendszerét megváltoztatják. Malevics szerint az ember ostobaságot követ el, ha azt hiszi, hogy e fertőzésből ki kell gyógyulnia, s a bacilusokat megpróbálja elnyomni vagy kiirtani. Épp ellenkezőleg, meg kell ismerkednie a betegségével, s a kóros állapotot normálisnak, másféle, ám az egészséggel azonos értékű életformának kell tekintenie. Malevics tehát a művészetet fertőző ágensek életeként fogja fel, melyek nem szubjektív úton keletkeznek, nem valamiféle érzés vagy gondolat kifejeződései, hanem a fertőzés titokzatos hatásai, amelyek emberről emberre, s emberről dologra egyaránt átadhatók. De hogy e bacilusok honnan jönnek, hova adódnak majd tovább, és miként fertőznek, azt az orosz művész szerint nem lehet tudni.

Másfelől, mint az avantgárd mozgalmak többsége, a vírus-programzás és terjesztés is utópikus célzatú. Utópiája olyan világ képét vetíti elő, amely mentes lesz a korunkra jellemző "túlintegrált" rendszerektől, s ezzel mellesleg Keith Haringnek, az amerikai graffitiművészet vezéregyéniségének vágya is teljesülhet, aki utolsó interjújában, amikor már tudta, hogy AIDS-es, azt nyilatkozta, hogy ő kezdettől fogva olyan vírus akart lenni, amely képes megfertőzni, felbomlasztani a művészet rendszerét.

Ugyanakkor az sem mellékes, hogy bizonyos esetek alapján úgy képzeltem, a komputerkalózok mozgalma, ellentétben az avantgárddal, végképp anonimitásra van ítélve. Hiszen aki romboló vírust juttat például valamely kórház vagy hadászati intézmény belső informatikai rendszerébe - ami gyakran megesik -, az nem pusztán "ísérletező művésznek", hanem egyenesen terrorista bűnözőnek számít. Éppen ezért kizártnak tartottam, hogy a komputerkalózkodás az avantgárdhoz hasonlóan valaha is úgymond hivatalossá válhat.

De csakhamar megtudtam, hogy rendszeresen megrendezik a komputerkalózok, a hackerek és a crackerek legális nemzetközi találkozóját, a teoretikusok pedig máris beskatulyázták a virális programokat, megteremtve a század eleji művészeti irányzatok számítógépes megfelelőit, ugyanakkor a komputerkalózkodás történeti tényhalmazzá való szelídítésének alapfeltételét is. Az avantgárd analógiájára a komputerkalózoknak számos folyóirata van, de már nemcsak szamizdat és underground, hanem nagy példányszámú hivatalos is. S ami még lényegesebb, a nagy komputercégek úgy próbálnak védekezni a vírusok ellen, hogy óriási pénzekért egyszerűen felvásárolják őket a kalózoktól. Ismétlődni látszik tehát a történelem, ami talán újabb alátámasztása lehet a közkeletű sejtésnek, hogy ez már nem is történelem: a rendszer megint magához öleli ellenségeit, vagyis lényegében ugyanaz történik, mint ami az avantgárd végzete lett.

Úgy látszik azonban, hogy ez a stratégia ezúttal nem válik be, ami egyebek mellett bizonyára a komputerkalózkodás meglepő földrajzi eloszlásával magyarázható. Az ember azt föltételezné, hogy e tevékenység központjainak valahol a fejlett Nyugaton kell lenniük, ahol az úgynevezett technológiai fejlődés is a legintenzívebb. De nem ez a helyzet. A komputervírusok jelentős része az egykori Szovjetunióban, illetve annak utódállamaiban keletkezett, s nem kis meglepetésre olyan országok is vírusnagyhatalomnak számítanak, mint Bulgária vagy India. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mindenesetre tény, hogy a komputerkalózok még mindig lépéselőnyben vannak az ellenőrzőkkel szemben, vagyis a komputervírusok kiszűrésére még mindig nincs százszázalékos hatékonyságú eszköz. Ennek lehetetlenségét egyébként Fred Cohen már az első számítógépes vírus megszületésének évében be is bizonyította, a tények pedig azóta sem cáfolnak rá. Amikor az 1990-es évek elején ezzel a kérdéssel elkezdtem foglalkozni, szakértői becslések szerint mintegy ezerkétszáz számítógépes vírusról lehetett tudni. Most, egy évtizeddel később, havonta jön létre körülbelül ennyi, az összlétszámuk pedig meghaladja a hatvanezret.

A parazitáktól félünk, s ugyanakkor meg is vetjük őket. Félünk a fertőző bacilusoktól, a vírusoktól és a baktériumoktól, mert betegséget és halált okozhatnak; rettegünk a számítógépes vírusoktól, mert kitörlik a doktori disszertációnkat, tönkreteszik a gépünket, s megakadályoznak bennünket korunk egyik fő imperatívuszának zavartalan teljesítésében: abban, hogy szüntelenül aktívan működjünk a határtalan kommunikáció és interakció szent terében. Ugyanakkor meg is vetjük a parazitákat, mert azokra a polgártársainkra emlékeztetnek, akik képtelenek megállni a saját lábukon, nem dolgoznak, lopják a napot, mások nyakán élősködnek. Ám mégis megpróbáljuk ellesni a paraziták trükkjeit, talán azért, hogy ne bennünket fertőzzenek, hanem mi fertőzzünk másokat: a számítógép-vírusokat pajkos vagy rosszindulatú emberek programozzák és küldik széjjel a világba, biológiai vírusok pedig már az 1970-es évek közepe óta szintetikus úton elállíthatók. S ami előállítható, azt a mi civilizációnkban rövidesen nagyüzemi méretekben el is kezdik gyártani. A programozókhoz és a genetikusokhoz képest tehát a művészek ártalmatlan lények benyomását keltik, akik fenyegetőnek tetsző, ám alapjában ártalmatlan metaforát gyártanak a vírusból, vagy - mint az a Velencei Biennále szlovén pavilonjában történt - afféle ready-made gyanánt virális számítógép-programot helyeznek művészeti kontextusba.