Sebők Zoltán
Isten és az ember szeme

Földényi F. László: Légy az árnyékom!, Sophie Calle. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002

Amikor a budapesti Ludwig Múzeum 2001-ben megrendezte Sophie Calle önálló kiállítását, a művészeti világ több prominens képviselője úgy vélekedett, hogy ez volt az akkori év legpompásabb művészeti eseménye. Most, hogy az Enciklopédia Kiadó sokat ígérő monográfia-sorozatának első darabjaként megjelent Földényi F. László könyve a művésznőről, hasonló mondható el az interpretációról is. Nemcsak nálunk, hanem világszerte is ritkaság az a fajta egyszerre bölcs és színvonalas, ugyanakkor világos és közérthető beszéd a művészetről, amit ebben a kötetben élvezhetünk. Pedig nem könnyű téma Sophie Calle. Eddigi munkássága hasonlóan sokrétű, szerteágazó és központ nélküli, mint amilyennek a posztmodern szubjektumot vagy személyiséget szokás leírni. De talán már ezt is Földényi interpretációja nyomán állítjuk, hiszen épp erre a vezérfonalra sikerült felfűznie ezt a rizómaszerű sokféleséget. Többé-kevésbé időrendi sorrendben haladva, a szerző úgy értelmezi a még mindig nyitott, mert befejezetlen életművet, hogy abból egy olyan identitás bontakozik, mely nem a felhalmozás, hanem sokkal inkább a lemondás útján bontakozik ki. Vagy ahogy ő maga állítja Calle-ról: "mintha az 'én' elvesztésének - vagy felfüggesztésének - a kerülőútján talált volna rá a saját igazi arcára".

Miről is van szó? Mindenki ismeri azokat a közhelyszerű megnyilatkozásokat, hogy: mutasd ezedet vagy azodat, például könyvtáradat, s megmondom, ki vagy. Hasonlóan épül fel a hagyományos személyiség: felhalmozás útján, miként a könyvtár is azon könyvek halmaza, melyeket begyűjtöttünk, felhalmoztunk. Az a személyiség viszont, amelyet monográfiájában Földényi boncolgat, másként "gazdálkodik". Ha szabad ismét a könyvtár-hasonlattal élni, ez esetben inkább azokra a könyvekre érdemes rákérdezni, amelyeket kidobtunk, elajándékoztunk, megsemmisítettünk. Ez is egyfajta könyvtár, s ha sikerülne rekonstruálnunk, bizonyára éppúgy rólunk vallana, mint az, amelyet felhalmoztunk. Földényi ilyesféle kerülőúton közelít Sophie Calle művészetéhez, ami már csak azért is indokolt, mert jobbára maguk a művek is ezt igénylik. A legtisztább és legszemléletesebb példa talán az, amikor a francia művésznő úgy kérdez rá a látás mibenlétére, hogy született vakokat faggat a szépségről. Hátha épp az tud valami lényegeset a látásról, akinek erről a képességről már eleve le kellett mondania. Egyben Földényi remek értelmezése szerint itt nyer egyfajta teológiai értelmet Sophie Calle munkája, tudniillik az a kérdés vetődik fel, hogy van-e lehetősége az embernek arra, hogy elfogulatlanul, a belé nevelt előítéletektől, így az ízléstől is mentesen legyen képes látni. Más szóval, úgy, ahogy az európai hagyomány fő vonulata szerint az Isten lát. Egyben azt hiszem, s könyve legvégén Földényi is ide futtatja ki mondandóját, ez Sophie Calle művészetének központi kérdése: az egyetemes látás utáni vágy, amelyet egykor az Istennek tulajdonítottak. Gondos elemzései konklúziójaképpen a szerző hangsúlyozza, hogy - legalábbis Calle számára - "nincsen többé egy isteni szem, amelynek mindenlátására az ember rábízhatná magát; ugyanakkor hiányzik belőle az a magabiztosság is, amellyel az ember sokáig isteni pozíciókat tulajdonított magának".

A mi hagyományunk szerint Isten szeme mindent lát, az emberek viszont nem láthatják Őt. Ez a viszony egyben a tradicionális hatalmi struktúra modellje is: sokáig úgy képzeltük, hogy az van hatalmon, aki úgy képes látni, hogy közben ő maga láthatatlan marad. Bizonyára ezért kellett az uralkodóhoz lehajtott fővel közeledni, s ugyanezt a viszonyrendszert erősítette például a nemrég még felénk is gondosan kiépített besúgóhálózat. Amikor Sophie Calle valakit módszeresen elkezd követni, vagy elszegődik szobalánynak, hogy észrevétlenül kifürkéssze mások titkait, bizonyos értelemben a láthatatlan isteni szem pozícióját utánzó spicli szerepét vállalja magára. De a helyzet korántsem ilyen egyszerű, hiszen Sophie Calle a másik, a megfigyelt pozícióját is legalább akkora hangsúllyal magára veszi, mint emezt. Magánnyomozóval figyelteti például magát, vagy elszegődik sztriptíztáncosnőnek, tehát bőségesen kiteszi magát annak is, hogy - titokban vagy nyíltan - őt nézzék mások. S közben állandóan ott lebeg a megválaszolatlannak tetsző kérdés, hogy melyik helyzetben ki van hatalmon, s miként is épül fel, miként fejeződik ki az, amit közkeletű szóval személyiségnek vagy identitásnak nevezünk. Durván leegyszerűsítve a bonyolult helyzetet, talán azt lehetne mondani, hogy a megfigyelő hagyományos módon, felhalmozás útján építi fel személyiségét, a megfigyelt pedig azon a bizonyos kerülőúton, amiről már szó volt: valamilyen lemondás árán.

Egészében azt lehet mondani, hogy Földényi számára az utóbbi az érdekesebb, a fontosabb. Ugyanakkor talán az értelmező teljesítményét is ily módon lenne a leghelyesebb értékelni. Mondhatjuk persze, hogy tetemes tudás és bölcsesség van felhalmozva ebben a remek monográfiában, de talán még többet árulunk el róla, ha számba vesszük, mi mindent került el, mi mindenről mondott le a szerző. Ügyesen elkerülte például a pszichológiai redukcionizmus gyilkos csapdáját, ami egyébként nagyon csábító lehetőség a francia művésznő olykor bolondosnak tetsző gesztusai esetében. Elkerülte azt a járványszerűen terjedő intellektuális betegséget, hogy túlvilági szaknyelven fogalmazzon meg amúgy kézenfekvően egyszerű mondandót, meg azt is, hogy valamely tudományág módszertani apparátusával kösse gúzsba azt, ami természeténél fogva egyszeri, besorolhatatlan, illékony. Lemondott tehát az isteni tekintetet majmoló tudós pozíciójáról, aki olyan jelenségekhez is hűvös objektivitással közelít, melyeknek épp az objektivitás kikezdése, felmorzsolása, sőt lerombolása a célja.

Ez utóbbi azért fontos, mert épp ilyen, mélységesen személyes és szenvedélyes jelenség Sophie Calle művészete, s könyve írása közben ezt a szerző egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Nem tudós, hanem emberi, nagyon is emberi monográfiát írt róla. Olyan pontosat, szépet, beleérzőt, hogy igazi öröm olvasni.