Fohászról

 

Mára már az őszt várjuk,

s az emberek az utcán álmokat szorongatnak;

ólmos álmokat, tévelygőt, csak azt a kicsit,

a nehéz hét nevet kívánják.

 

Mi megint nem szeretkeztünk.

 

S a hajnal ismét nem hagyott békén,

mélyítő fehérséggel véltem látni az öregséget

a tavat és nem téged, a lelkem;

csendben hagytál nála kergetni az embert

örjítő gondos csecsemő terhet,

s a halált, ezt nem adod nékem,

Lelkem!

 

S a fehérrobajú álmos-szomorú

Reggel, ő érte el az eget újra,

S füttyöt hányt a térre,

emberek s holtak csevelyére, temetőre s világra;

virágra harmatot, szent harangot csintett,

ágrul szakadtak vonatnak intnek,

őrjöngő örmények szolgálót hittek,

nem barátim, ma végre én csettintek.

Ma én!

 

 

A Második

 

Ma hat szeren lengtem

egyszerre;

vergődtek bennem fagyott csontok,

üres velők, bele valók, szegény csorba,

malac-torba, szétzilált, elbaszott lelkek.

 

Még egyszer gondoltam, csettintek egyet;

 

S mint diófa-bél, úgy feküdt fiókba a

levágott, a tegnap otthagyott,

mámoros, heges, egres fej,

s a terhes gondolat, hogy szeretlek.

 

 

Fohászos

 

Ma ismét a helyemre fekszem!

Énem helyére, a sírba temekszem,

oda rekesztem kettőmet,

rejtett lejtett halomba a lelkem,

 

Ma oda temekszem.

 

Fölém, kérek majd nedves-odvas tölgyet,

osztódó nedves fakeresztet kérek majd felém,

élőt és holt fát,

új lelket, temetetlen testet,

gombát és orgámot,

celtiszt és anyámat,

mellém,

és a fára-ó,

oda a madár-szolgákat,

csendes és csöndes marhákat,

őrjítő, szerelmes imákat,

és szervet; agyat

a kertbe,

lejtett halomba, sebet a testbe,

rejtett halomba, lélekbe lelket,

oda temekszem,

oda temekszem!