Sutus Áron:
Jelet adtál.

 

Apám lennél.

(S hogy keretbe foglalja, idefeszítse a történetét,

a történetet feszítse keretbe,

leírja újra és újra megalkotva, mind-mind csak egy vers nélküli metafora,

s a lényeg nélküli nem a szó; vagy kimondott,

kárhozott, tárgyát megvilágítatlanul, ott marasztalva maga mellett,

édesgetve az alkotó;

Még nem, vagy: nem.

 

S mennyire veszthet a költő ezzel a héxameterrel

Lám, tovatűnik a fény keretén levö édes alakban,

S borzong a száján hallom, átkozott íszonyu hangon

Lüktet a vágtat az ajkak harsona, mélabus érvek:

 

Vágytam, gyűjtöttem, itt. Vesztettem.)

Több ízben szóltál.

Elmentél, elvesztél.

Belevesztem.

 

 

Nappali ház

 

Elkezdődött.

Elkezdett - azaz! - esni.

Süvített.

Mi megrajzolt térben táncoltunk.

Hozzám már csak ismerősök térnek be

... meg: kopogós lányok - őket nem szerettem.

 

S már nem kell a vakító koldushasonlat, sem metafora,

már nem absztrahál szegénységi bizonylatot az izgága, ugráló iskola,

a játék, s hogy kakaóvajkrém illatú hölgyekként, csecsüket rázogató

terhes asszonyok rázkódó, többnapos vész utáni szeretőkkel írjam körül

magam,

csak eltűnök.
Összeolvadok.

A titkos apával, a másik apával (kérdezzék meg csak Szentmártonit)

 

Anyám sirat. Ha akarnék, bezzeg feltámadhatnék,

de nem kérem a rácsodálkozás újabb lehetőségeit:

Hősként apát keresek magamnak. Házastársi felekezetet, azt hiszem,

ennyi

pont elég.

Ez lenne hát a pokoli halottasház, halottas gyászmenet?